Minden csoda három napig tart – szól a nyilván vigasztalásként is értékelhető magyar mondás. Azt már nem teszi hozzá, hogy e rövid csodáknak igen hosszú és bonyolult utóéletük lehet. Átéltük 2007 első, éppen három napig tartó, nem kívánt „csodáját”: ennyi ideig nem jött olaj orosz földről a hajdan Barátság névre keresztelt vezetéken. Ma már tudjuk, hogy megkezdődött e három nap viharosnak ígérkező utóélete.
Ami történt, voltaképpen szerves folytatása volt 2006 fenyegető záróakkordjának: az orosz-fehérorosz gázvitának. Akkor két órával a határidő előtt a brutális belarusz diktátor, Lukasenko meghajolt a lényegesen kifinomultabb (és főképp erősebb) Putyin előtt. Teljesítette a Kreml feltételeit (A gázhajtású birodalom – Figyelő, 2007/1. szám), és a gáz akadálytalanul áradt nyugat felé.
Ami most történt , az sokkal súlyosabb. Részben azért, mert január 7-e és 10-e között Moszkva valóban elzárta az olajcsapot; részben azért mert a gázhisztéria és az utána szinte azonnal következő olajvita politikai és pszichológiai sokkja felerősítették egymást. Az Európai Uniót ez a kettős sokk ébresztette rá arra, hogy – noha a világ Amerikával vetekedő gazdasági erővel rendelkező államszövetsége – energiaellátása vészesen bizonytalan.
Gömöri Endre, újságíró
A „KÖZELKÜLFÖLD” MEGREGULÁZÁSA. Fokozza ezt a bizonytalanságot, hogy a „harmadik fél” általában a hajdani Szovjetunió valamelyik utódállama. Az a régió, amelyet Moszkva gyengéden „közelkülföldnek” nevez, s amelyet reményei szerint előbb, vagy utóbb valamilyen formában „visszaintegrál”. Persze nem a régi, szovjet típusú katonai módszerekkel, hanem a ma általában legitimnek tartott, és más nagyhatalmak gyakorlatából is ismert gazdasági-politikai nyomás – a szokásosnál nyersebb – alkalmazásával.
Most például az történt, hogy újév napján (alig néhány órával azután, hogy Belarusz megadta magát gázvitában) Moszkva közölte Minszkkel: magas exportvámmal drágítja meg a Belarusznak szállított nyersolajat. Az olaj egy részét eddig a Lukasenko-rezsim finomítva, jó áron adta el a nemzetközi piacon. Az így szerzett profit – akárcsak a január elseje előtti olcsó gáz – része volt annak az „apanázsnak”, amellyel a Kreml életben tartotta a Lukasenko-kurzust.
Így az orosz lépést Minszk a belarusz gazdaságra mért kihívóan nagy csapásként értékelte. Ezért harcolni próbált: tranzitilletéket vetett ki a területén át az unióba szállított orosz olajra, és 50 ezer tonnányit meg is csapolt a csővezetékből. Putyin ellenlépése: január 7-én elzáratta a gázcsapot, majd vámmal fenyegette a teljes orosz relációjú belorusz áruexportot. Végül felvetette, hogy a jövőben más, Belaruszt elkerülő útvonalakat preferálhat az EU olajellátására. Lukasenko 10-én meghátrált; Putyin megnyerte a második menetet is.
Az ilyen „közelkülföldi” diadalok határozzák meg a Putyinhoz kötődő, úgynevezett Gazprom-elit gondolkodását, amelyet Fjodor Lukjanov, a legtekintélyesebb orosz külpolitikai folyóirat, a Russia in Global Affairs főszerkesztője így jellemez: „Egy éve, hogy eufória ragadott el bennünket. Elhisszük, hogy tengernyi pénzünk és erőforrásunk birtokában azt csinálhatunk, amit akarunk.” A probléma az, hogy az Európai Unió ezt a valójában illúziókra épülő eufóriát jelenleg nem tudja lehűteni. Rövid távon az orosz gáz és olaj importját nem nélkülözheti.
PUTYIN MANCSA. Hosszabb távlatban más a helyzet. A Gazprom-elit arroganciája már kiváltotta Európa haragját. Merkel német kancellár szerint az orosz politika viselkedése „megrendítette bizalmunkat és nehezíti az együttműködésen alapuló kapcsolat kiépítését. Az Economist a durvaságot súrolva tanakodik: hogyan lehetne „Putyin mancsát” lefeszíteni asz olajcsapról.
Az Európai Unióban születőben van egy ilyen terv. Lényeges pontjai a következők lennének: 1. A globális felmelegedést okozó gázok kibocsátásának csökkentése (2020-ig 20 százalékkal az 1990-es szinthez képest). 2. 2020-ig növelni kell az energiamérlegben a megújuló (víz-, nap-, szél-) energia és a bio-üzemanyag arányát (20, illetve 10 százalékkal). 3. Az importforrások diverzifikálása (új csőhálózatok, amelyek megkerülik Oroszországot). 4. Az EU energiapiacának liberalizálása, a verseny ösztönzése. Ez feltételezné az Economist által „nemzeti bajnokoknak” nevezett óriásvállalatok (mint a német E.ON , vagy a francia Gaz de France) széttördelését.
Ez ma az Európai Bizottság elképzelése. Első alapvizsgájára hat hét múlva kerül sor az Európa Tanács színe előtt; a másodikra májusban, az unió csúcsértekezletén. Ha minden sikerül is, ez közép- és hosszú távú terv. A Kreml ettől nem kényszerül stratégiája közvetlen korrekciójára.
Az én generációm emlékezetéből óhatatlanul előbukkan a szövetséges hatalmak győzelmében bízók sóhaja a második világháború éveiben: „Azt tudjuk, hogy mi lesz. De addig mi lesz?”
