Gazdaság

Maradékelv

Húsz év késéssel jövőre talán elkészül az állami vagyon-stratégia. Pillanatnyilag viszont azt sem egyszerű megmondani, hány társaságban érdekelt még a köz, valóban azokat a cégeket érdemes-e tartós állami tulajdonban tartani, amelyeknél a kormány ezt tervezi, s hogy a jövőbeni privatizációk nemcsak a kivásárlásra kész menedzsmentek érdekeit szolgálják-e.

Barlangok, kiszáradt folyómedrek, holtágak és rádiófrekvencia-sávok is szerepelnek majd a várhatóan 2008-ban elkészülő nemzeti vagyonkataszterben. Az aktuális kormányzaton egy évtizede kéri számon a leltárt az Állami Számvevőszék (ÁSZ). Mégis, amikor a jelenlegi kabinet az idén rászánta magát, januártól szeptember közepéig tartott, amíg – második nekifutásra – sikerült átvinni a törvényt a parlamenten. Az ellenzék és a civil társadalom egy része – például az Élőlánc Magyarországért – szerint a további privatizációs elképzeléseket tartalmazó lista, valamint az állami vagyon kezelésének új szerkezete lehetőséget teremt „Magyarország kisemmizésére”. Ezt hangoztatva szélsőséges tüntetők megdobálták, megrugdosták a törvény végszavazásáról távozó kormánypárti képviselők autóit.


Maradékelv 1

Miközben ma is könnyű indulatokat kelteni a regionális vízközmű-szolgáltatók, a Magyar Villamos Művek, a Magyar Posta vagy a Szerencsejáték Zrt. tervezett részleges, vagy teljes privatizálása ellen, a nyilvánosság előtt folytatott vitákban teljesen a háttérbe szorul, hogy a megmaradt közvagyonból – tisztán gazdasági szempontok alapján – mit lenne érdemes tartósan állami kézben tartani.

Igaz, a helyzetértékelést megnehezíti – s ez jellemző az elmúlt húsz év magánosítási folyamatára -, hogy azt sem tudni, pontosan hány társaságban érdekelt ma a magyar állam. Erre vonatkozóan ugyanis lapunknak egyetlen állami szervezetnél sem tudtak teljes és részletes listával szolgálni. A különböző nyilvántartások nem egyeznek. Vannak cégek, amelyek az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt. nyilvántartásában még tartós állami tulajdonban tartandó társaságként szerepelnek, azokat a vagyontörvény melléklete azonban nem is említi. Ugyanígy nem találtuk egyik lajstromban sem azokat a vízközmű-szolgáltató társaságokat, amelyek eladásának az ellenzék félelme szerint zöld utat nyit a vagyontörvény.

A hazai privatizáció szakaszai és jellemzőik

1987-1990. SPONTÁN. Az állami cégek piacképes tevékenységeire alapított leányvállalatokat a menedzsment állami kontroll nélkül kivásárolta, vagy külső befektetőnek értékesítette. A leányvállalati körbe kivitt vagyon értéke 1990-re elérte a 100 milliárd forintot.

1990-1996. TÖMEGES. Az Állami Vagyonügynökség megalakulását követően két privatizációs programot hirdettek, amelyek egyrészt a 20 legjelentősebb magyar állami vállalatra, illetve a részben már privatizált leányvállalatokat ellenőrző vagyonkezelő központokra terjedtek ki. Egyik sem váltotta be az előzetes várakozásokat, kevesebb céget, és a tervezettnél olcsóbban sikerült csak eladni.

1996-1997. EGYSZERŰSÍTETT. A közepes méretű cégek esetében, leginkább a menedzsment kivásárlást kívánták ezzel segíteni; a meghirdetett 140 társaság kétharmadát sikerült eladni.

1998-től EGYEDI. Az utóbbi 10 évben az állami kézben maradt jelentősebb társaságok egyedi értékesítése zajlik.

KÉSZÜL A LELTÁR. Amint azt az év végével megszűnő privatizációs ügynökségnél megtudtuk, mindennek részben az a magyarázata, hogy a szóban forgó jogszabály végrehajtási rendelete hatályon kívül helyezte a privatizációs törvényt, így azok az állami társaságok – mint például a Szerencsejáték Zrt., vagy a Tokaj Kereskedőház Zrt. -, amelyek nem szerepelnek a vagyontörvénybe foglalt listában, privatizálhatók. A vagyontörvény alapján a most szerveződő és 2008 januárjától működő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek (MNV) kell elkészítenie az átfogó, valós leltárt. A főbb tételek persze azért ismertek, s ennek alapján azon is el lehet gondolkodni, hogy az egyes esetekben mi szól a további privatizáció mellett és ellen (lásd a táblázatokat).

Nemcsak tételes nyilvántartása, de a törvényhozás által felügyelt vagyonstratégiája sem volt az elmúlt húsz évben Magyarországnak, márpedig ez meglehetősen nagy mozgásteret engedett az aktuális kormányoknak az állami vagyon lebontását illetően. Nem készült üzleti terv az egyes vagyonelemek, ágazatok magánkézbe adására vonatkozóan, ami alapján például ki lehetett volna választani a legideálisabb világpiaci pillanatot az értékesítésre.

Így a hazai privatizáció húsz éves folyamatának egyes fejezeteit (lásd a 22-23. oldalon) más szempontok határozták meg. Még tartott az államszocializmus, amikor – a társasági törvény megjelenését követően – az állami cégek vezetői „leányvállalatosították” a társaságok prosperáló tevékenységeit, majd 1987 és 1989 között lépésről lépésre magánosították azokat. Akkori értéken 100 milliárd körüli vagyonról van szó. Mindez lényegében parlamenti, állami ellenőrzés nélkül történt. A rendszerváltás időpontjára, tucatnyi korábban eredményes állami vállalatot ürítettek így ki; eladhatatlan ipari ingatlanok, veszteséges üzemek maradtak hátra.

A privatizációs folyamat második fázisa az állami cégek tömeges eladása volt. Itt egyetlen szempont dominált: gazdaságilag meg kellett alapozni a rendszerváltást. Az eladósodottság és a költségvetési hiány mellett bizonyos politikai célok is a siettették a magánosítást. „Lehetett volna várni, és pontosabban időzíteni, de a politikai elit, főleg az Antall-kormány úgy ítélte meg, hogy minél előbb le kell bontani az állami vagyont” – magyarázza az akkori sietséget Báger Gusztáv, az ÁSZ Fejlesztési és Módszertani Intézetének főigazgatója. Szerinte ezzel igyekeztek elejét venni az államszocialista „restaurációnak”.

Ilyen körülmények között véletlenszerűen, maradékelven alakult ki az az állami portfólió, amely 2008-tól a vagyontörvény hatálya alá fog tartozni. Bár a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a Kádár-rendszerben felhalmozott hatalmas adósságállomány miatt a kilencvenes évek elején nem is nagyon jöhetett szóba más privatizációs technika.

GYENGE ÁLLAM. Az elmúlt húsz év magyarországi magánosításának talán legvitatottabb lépése az 1995-1996-os energetikai privatizáció volt. A szocialisták az idén elfogadott „lex Mol” tanúsága szerint például ma már úgy gondolkoznak, hogy stratégiai cégekben nem kívánatos a részben, vagy egészben állami érdekeltségű, külföldi társaságok tulajdonszerzése. Ehhez képest a Horn-kormány idején az áram- és gázszolgáltató társaságok privatizációjakor olyan német és francia befektetőkkel kötöttek üzletet, amelyek részben, vagy teljesen állami ellenőrzés alatt álltak. Akkoriban azonban az államháztartást csak a privatizációs bevételekkel lehetett egyensúlyban tartani; nem volt sem igény, sem lehetőség az üzleti mérlegelésre.

A fontosabb állami vagyonelemek

100 SZÁZ ALÉKB AN PRIV ATIZÁLH ATÓ
● Autóbusz Invest Kft. ● Budapest Filmstúdió Zrt. ● Dialóg Filmstúdió Zrt. ● Hunnia Filmstúdió Kft. ● Magyar Lóverseny és Fogadásszervező Kft. ● Mahart Szabadkikötő Zrt. ● Mahart Hajózási Zrt. ● Malév Vagyonkezelő Zrt. ● Mecsek ÖKO Zrt. ● Mozgóképforgalmazási Zrt. ● Nemzeti Lóverseny Kft. ● Nitrokémia Vegyipari Zrt. ● Objektív Filmstúdió Kft. ● Országos Húsipari Kutatóintézet ● Pannóniafilm Kft. ● Reorg Zrt.

KISEBBSÉGI RÉSZESEDÉSE PRIV ATIZÁLH ATÓ*
● Balatoni Hajózási Zrt. (49%) ● Balatoni Halászati Zrt. (32%) ● Fertő-vidéki Helyi Érdekű Vasút Zrt. (25%) ● Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút Zrt. (49%) ● Hitelgarancia Zrt. (49%) ● HM Armcom Zrt (49%) ● HM Currus Zrt. (49%) ● HM Arzenál Zrt. (49%) ● ITD Hungary Zrt. (49%) ● Kisvállalkozás-fejlesztő Pénzügyi Zrt. (49%) ● Magyar Villamos Művek Zrt. (24%) ● Magyar Posta Zrt. (24%)

T ARTÓS ÁLL AMI TUL AJDONB AN M AR AD
● Államadósság Kezelő Központ Zrt. ● Állami erdőgazdaságok ● Bábolna Nemzeti Ménesbirtok Kft. ● Concordia Közraktár Kereskedelmi Zrt. ● ExVá Robbanásbiztos Berendezések Vizsgáló Állomása Kft. ● HM Elektronikai, Logisztikai és Vagyonkezelő Zrt. ● Honvédségi erdőgazdaságok ● Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. ● Hungarocontroll Magyar Légiforgalmi Zrt. ● Kopint-Datorg Infokommunikációs Zrt. ● MÁV Zrt. ● Mezőhegyesi Állami Ménes Lótenyésztő- és Értékesítő Kft. ● Magyar Fejlesztési Bank Zrt. ● Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kht. ● Regionális Fejlesztési Holding Zrt. ● Szerencsejáték Zrt. ● Tiszavíz Vízerőmű Energetikai Zrt. ● Tokaj Kereskedőház Zrt. ● Volán vállalatcsoport

TÖBBSÉGI RÉSZESEDÉSE PRIV ATIZÁLH ATÓ*
● Autókut Rt. (59%) ● Hollóházi Porcelán Zrt. (75%) ● Eximbank (74%) ● Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. (74%) ● Mehib Zrt. (74%) ● Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. (74%)

„A döntéseket az állam végtelen gyengesége és foglyul ejtettsége határozta meg” – emlékeztet Csaba László egyetemi tanár. Ez amúgy nemcsak a Horn-kormányra volt jellemző: találkoztunk olyan volt vagyonügynökségi vezetővel, aki elmesélte: amikor 1993-ban a miniszterelnöki hivatalból „átszóltak” a Pozsonyi utcai irodaházba, hogy szükség volna gyorsan 100 milliárdra, eladták a hazai növényolajipart…

Az átgondolatlan magánosítás nyomán olyan eszköz- és munkaerő igényes ágazatok (például a tömegközlekedés) maradtak állami tulajdonban, amelyek – részben a központi árszabályozás miatt – veszteségesek. Közben egész iparágak tűntek el, például a bányagép-, vagy hajógyártás, mert hiába rendelkeztek nemzetközi szinten is elismert műszaki know-how-val, az kevésbé volt kelendő, a külföldi befektetők inkább piacot igyekeztek vásárolni saját termelőiknek. E befektetők többségükben nem törekednek a beágyazódásra. „A magyar export meghatározó részét a multik belső, vállalatcsoporton belüli szállításai adják” – érvel Tolnay Lajos, az egyik legjelentősebb magyar magántulajdonú társaság, a Magyar Alumínium (Mal) Zrt. többségi tulajdonosa és elnöke.

Vitatható hatása van annak is, hogy a privatizációt nem kísérte a hazai tőkésosztály megerősödése. A magyar magánkézben lévő nagyvállalatok az összes aktív munkavállalónak mindössze 8 százalékát foglalkoztatják, és a hasonló méretű társaságok összes árbevételének csupán 5 százalékát adják. A különböző elemzések szerint csak a bevételek szempontjából értékelhető egzakt módon az itthoni magánosítás folyamata. E tekintetben viszont pozitív a mérleg, hiszen a privatizációs bevételek a kilencvenes években hozzájárultak az adósságállomány csökkentéséhez, később pedig a költségvetés egyensúlyának helyreállításához. S a kétségtelen pozitívumok közé tartozik a nyugati vállalati kultúra meghonosítása is.

„Számos privatizációs tranzakció végső soron nullszaldós, vagy veszteséges volt az állam számára” – árnyalja a képet Báger Gusztáv. Úgy becsüli, hogy az 1990-ben 10-11 ezer milliárdosra tehető állami vagyonnak, a tömeges privatizáció időszakában úgy 15-20 százaléka „tűnt el”. A rendszerváltó kormányok 150-200 milliárd forintnyi vagyonnal nem tudnak elszámolni, ennek az ÁSZ sem bukkant a nyomára. Báger szerint ez volt a társadalmi, gazdasági átalakulás ára az állami vagyon oldalán, afféle „háborús veszteség”, ami ráadásul még a fejlett országokban végbement privatizációt figyelembe véve is átlagosnak mondható.

Magyarországon viszont az átlagosnál kisebb volt a tőzsdei magánosítás részaránya, ami átláthatóbbá tehette volna az egész folyamatot, így annak a társadalmi támogatottsága is nagyobb lett volna. Ráadásul a tőzsdei privatizációs tranzakciók mindegyike egy-egy sikertörténet, elég a Mol, vagy a Matáv esetére gondolni. „Nagyon hiányolom, hogy miért nem került sor több tőzsdei bevezetéssel járó tranzakcióra, amelyek a privatizációs célokat jobban szolgálták volna” – mondta korábban ezzel kapcsolatban a Figyelőnek Jaksity György volt tőzsdeelnök, a ConCorde Értékpapír Zrt. alapító-vezetője.

NINCS VAGYONSTRATÉGIA. A privatizációs problémakör legsúlyosabb tényezője, hogy ennyi évvel a rendszerváltás után sincs esélye konszenzusos nemzeti vagyonstratégiának. Ez rányomta bélyegét a magánosítási folyamatra; így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy a korábbi állami monopóliumok ma multinacionális cégek monopóliumaiként működnek tovább. „A magyar kormányoknak óriási a függősége, kiszolgáltatottsága ezekkel a nagy erejű befektetői csoportokkal szemben” – értékeli a helyzetet a Mal elnöke. Tolnay Lajos hozzáteszi: szerinte ezeknek a csoportoknak ma lényegesen nagyobb a befolyása a magyar gazdaságban, mint egy szuverén államban egyébként kellene, hogy legyen.

E gondolatmenet szolgál alapjául annak az álláspontnak, amely szerint a még állami kézben lévő, stratégiai jelentőségű cégeket – MVM, MÁV, Magyar Posta, Szerencsejáték Zrt. – részben sem kellene magánosítani. Működésük eredményessége egyébként is alapvetően a szabályozási környezettől függ. Sőt, a nemzeti vagyonstratégiát ki kellene terjeszteni az önkormányzati vagyonra is, például a vízközmű cégekre, amelyek közül többet már értékesítettek a helyhatóságok, hogy szorult anyagi helyzetükben lélegzetvételhez jussanak. Egyszerűen a rossz állami mintát követték, s félő, hogy ennek a folyamatnak még koránt sincs vége.

Nincs egyébként rá elfogadható magyarázat, miért kellett majdnem két évtizedet várni az állami vagyon lajstromba vételére. Pichler Ferenc, a Pénzügyminisztérium kabinetfőnöke lapunk érdeklődésére mindössze csak annyit mondott: „Már Draskovics Tibor is előirányozta ezt a feladatot.”

A magyar privatizáció még tartogathat meglepetéseket. Talány például, lesz-e olyan befektető, aki kész mondjuk a Magyar Villamos Művek vagy a Magyar Posta 24 százalékos részvénycsomagjáért fizetni, menedzsment jogok nélkül. Ha viszont beleszólást kap a cég irányításába, akkor felesleges a 25 százalék alatti tulajdonosi korlát meghatározása. Ekkora részesedések megszerzésében tehát szakértők szerint legfeljebb az adott állami vállalat menedzsmentje lehet érdekelt. Ez viszont alighanem újabb politikai vitákat robbanthat ki az állami vagyon maradéka körül.

Kitüntetett szemek

Az „utolsó körben” megmaradt, részben vagy egészben eladható jelentősebb állami vállalatok esetében nem egyértelmű, melyik stratégia a célravezető: az állami tulajdonban tartás, vagy az értékesítés. Összeállításunkban néhány fontosabb társaságnál, illetve cégcsoportnál vesszük sorra a mérlegelésnél figyelembe veendő szempontokat.

Szerencsejáték Zrt.
● Jelenlegi állami tulajdon: 100 százalék
● Az aranytojást tojó tyúkként számon tartott cég játékadó címén évi 57 milliárd forintot, ám osztalékként csupán 4,5 milliárdot fizetett be az utóbbi két évben az államkasszába, vagyis nem annyira a tulajdonos, inkább a szabályozott állami adó jellegű befizetések mértéke a lényeges
● Termékvonala sok tekintetben elavult (például Puttó és Tippmix), világhálós jelenléte szerény; ezek egy új tulajdonossal változhatnának és növekedhetne az állami adóbevétel
● Egy magántulajdonos megjelenésével csökkenhetne a „kötelező” állami eredetű mecenatúra
● A magánosítás ellenzőinek (például a cég vezetésének) fő érve, hogy a kontinentális Európában erős állami ellenőrzés mellett működnek ezek az amúgy is állami monopol-bevételeket kezelő cégek, például a visszaélések kizárása végett; az internetes fogadóirodákkal pedig azért nem tudnak versenyezni, mert a tiszta bevétel után 20 százalék játékadót és 25 százalék jövedelemadót kell befizetniük a központi költségvetésbe, míg az előbbiek adóparadicsomokban működnek


Magyar Posta Zrt.
● Megőrzendő: 75 százalék + 1 szavazat
● Szakmai befektető nem venne kisebbségi csomagot
● Az állami szabályozásnak kevésbé kitett cég kisebbségi csomagja vonzó lehet egy pénzügyi befektető vagy a menedzsment számára
● A társaság igyekszik kihasználni a kötelező piacnyitásig hátralévő időszakot és megerősíteni piaci pozícióit a legjövedelmezőbb területeken, így például a nagymennyiségű céges levelezésben, a pénzügyi szolgáltatásokban

Bábolna-cégcsoport
● Jelenlegi állami tulajdon: 98,87 százalék
● Évről évre hiába próbálják értékesíteni, holott a nyereséggel működő tevékenységeket külön cégbe szervezve kínálták
● A hazai baromfiipar több éve tartó válsága okán a cégcsoportra aligha lehetne ma professzionális, szakmai befektetőt találni
● A privatizáció ellen jobbára csak a céggel még szerződésben lévő hazai mezőgazdasági termelők létbiztonságának kérdése szólhat

Vállalatfinanszírozási cégek
● Az Eximbank Zrt. (megőrzendő: 25 százalék+1 szavazat), a Magyar Exporthitel Biztosító Zrt. (25 százalék+1 szavazat), a Hitelgarancia Zrt. (50 százalék+1 szavazat) és a Kisvállalkozás-fejlesztő Pénzügyi Zrt. (50 százalék+1 szavazat) tartozik ide
● A fenti társaságok régiós és keleti piacokon segítik üzletekhez a hazai cégeket kedvezményes, államilag támogatott finanszírozási és biztosítási konstrukciókkal
● A magánosítás mellett szól, hogy a hitelezési gyakorlat, a hitelekről történő döntések átláthatóbban születnének, csökkenne a politikai befolyás lehetősége
● A kizárólagos állami tulajdont indokolhatja az állami támogatási pénzek felhasználása feletti teljesebb kontroll

Tokaj Kereskedőház
● Jelenlegi állami tulajdon: 99,99 százalék
● A cégnél reorganizáció zajlik, egymilliárdos beruházással korszerű borászati technológiát honosítottak meg
● Az uniós szinten is zajló Tokaji márkavita dacára erősítettek a külpiaci pozícióikon
● Néhány magyar vezető politikus tokaj-hegyaljai érdekeltségei okán a borkereskedő és -feldolgozó cég esetleges magánosítási tervei aligha maradnának szó nélkül, hacsak nem maguk a politikusok lennének a vevők

Porcelángyárak
● A Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. (jelenlegi állami tulajdon: 25 százalék) és Hollóházi Porcelán Zrt. (75,64 százalék) tartozik ide
● Jó jel lehet, hogy az Ajka Kristály és a Zsolnay porcelángyár magánosítása sikeres volt, ugyanakkor e cégeket is sújtja az olcsó, és egyre jobb minőségű távol-keleti konkurencia
● Herenden és Hollóházán sikeresnek tűnő reorganizációs program van folyamatban, ám a privatizáció a jelenlegi szorult piaci helyzetben rendkívül nehéz, értékes és bevezetett márkanevük pedig erősen kötődik a magyarországi gyártáshoz
● Érdekelté tett menedzsmenttel az állami, illetve részben dolgozói tulajdonban tartásuk tradícióik okán indokolt lehet

MVM Zrt.
● Megőrzendő: 75 százalék + 1 szavazat
● Fő értéke a hosszú távú áramvásárlási szerződés portfólió
● A kisebbségi csomag legfeljebb pénzügyi befektetőnek lehet vonzó
● Az állami szabályozás változása kockázatot rejt magában
● A menedzsment érdekelt lehet a kisebbségi csomag megszerzésében
● Egy tőzsdei bevezetés átláthatóbbá tenné a cég működését


Visegrádi variációk

Az 1990-ben még 80-95 százalékos állami, illetve 5-20 százalékos magántulajdoni arány mára megfordult a visegrádi államokban. A privatizációs technikák azonban merőben különbözőek voltak.

LENGYELORSZÁG A BEVÉTEL VOLT A FONTOS
Lengyelország – Magyarországhoz hasonlóan – a közvetlen, készpénzes privatizációt választotta. „A bevétel volt a fontos, de a jó tulajdonos is” – mutat rá Ryszard Petru, a varsói BPH bank vezető közgazdásza, és úgy véli, ehhez nem kellett különösebb stratégia. Megfogalmazódtak ugyan korrupciós vádak, de a privatizáció nem vált szitokszóvá, elsősorban a folyamatos gazdasági növekedésnek és az emelkedő jólétnek köszönhetően. Ebben az is segített, hogy 2001-től a Leszek Miller vezette szociáldemokrata kormány nagyobb szerepet adott az átláthatóbb tőzsdei magánosításnak. A lengyel közvélemény támogatásának megtartását is szolgálta, hogy 2005-ben rendeletben határozták meg, mely stratégiainak nyilvánított vállalatokat tartják meg tartós állami tulajdonban. A kormány – a Világbank ösztönzésére – 2006-ban vizsgálta felül tulajdonosi és privatizációs stratégiáját, és úgy döntött, azokat a vállalatokat, amelyekben 10 százaléknál kisebb az állami részesedés, eladják. A többit felülvizsgálják, és a kevésbé fontosakat közép- és hosszútávon, tőzsdén vagy tender révén értékesítik. A dokumentum szerint – amelyet a mostani kormányváltás után vélhetően felülvizsgálnak majd – az elektromos áramszolgáltatók és erőművek, bányák privatizációja várható, de a villamos művek, vagy a lengyel gyógyszeripari holding állami kézben maradna. A varsói tőzsde privatizációját is csak „hosszas megfontolás” után javasolják a szakértők.

CSEHORSZÁG IDŐBEN VÁLTOTTAK
A csehországi privatizáció eltért a lengyel és a magyar módszertől: „Nem annyira a bevétel volt a lényeg, hanem a vállalatok hatékonyságának javítása és a hosszú távú növekedés” – mondja Alena Zemplinerová, a Cseh Tudományos Akadémia gazdasági kutatóintézetének munkatársa. Az alkalmazottaknak juttatott részvények, a kuponos privatizáció azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Eleinte jó ötletnek látszott, hogy széles rétegeket juttassanak tulajdonhoz, de aztán ez a technika a korrupció melegágya lett” – emlékeztet Marcel Thum, a német Ifo gazdaságkutató intézet drezdai munkatársa. A térségben már bejáratottnak tűnő, közvetlen, külföldi befektetőket is bevonó privatizálásra az 1997-es recessziót követően tértek át Csehországban. Be is hozták a lemaradást. Bár a Skoda 1991-es eladását a Volkswagennek a kétkedők még aggódva figyelték, a kilencvenes évek végének gyors privatizációja már nem keltett különösebb ellenérzéseket. „Ennek fő oka a gazdaság jó helyzete, az alacsony munkanélküliség, és az, hogy a jobb-, és a baloldali kormányok egyaránt privatizáltak. Semelyik komolyabb politikai erő nem kérdőjelezte meg a magánosítást” – magyarázza Zemplinerová. Mint rámutat, a másutt állami kézben lévő vállalatokat – gáz- és áramszolgáltatókat, telekom cégeket – is eladják, vagy már értékesítették, és senki sem készül az eddigi szerződések felülvizsgálatára, mert „annak rendkívül veszélyes hatása lenne a piacon”.


SZLOVÁKIA: ÉRVÉNYTELENÍTETT ÜGYLETEK
A Vladimír Meciar 1993 és 1998 közötti kormányfősége alatt lezajlott, átláthatatlan szlovák privatizációt sokan a posztkommunista magánosítás egyik állatorvosi lovának tartják. Az 1998-ban hatalomra került Mikulas Dzurinda vezette kormány felülvizsgáltatta a privatizációs szerződéseket, és közel félszázat érvénytelenített. A cezúrát követően Dzurinda a térség leggyorsabb privatizációját hajtotta végre Szlovákiában: eladták az áramszolgáltatókat, közlekedési vállalatokat, telekom cégeket is. A gyors növekedés ellenére a pozsonyi repülőtér tervezett magánosítása már kiverte a biztosítékot: a piaci reformok felülvizsgálatának ígéretével miniszterelnökké avanzsált Robert Fico leállíttatta az eladást, és azzal vádolta Dzurindát, hogy „kiárusította az országot”.

SZLOVÉNIA: KÜLÖNUTAS POLITIKA
A visegrádi országoktól teljesen eltérő utat választott Szlovénia, ahol sokáig úgy gondolták, minimális privatizációval is megoldható a gazdasági szerkezetváltás. Ennek fő oka az volt, hogy az egykori Jugoszlávia „piaci szocializmusában” a szlovén gazdaság lényegében piacgazdaságként működött, korszerű ipari termékeit Nyugaton adta el, a „társadalmi tulajdonú” cégek menedzsmentje pedig nagy autonómiát élvezett. A kilencvenes években így külföldi befektetők nélkül is gyors növekedésnek indult a gazdaság, 2001-ben pedig még közel 50 százalék volt az állami tulajdon aránya. „Értem a régiós törekvéseket a vállalatközpontok, és az ezzel járó hozzáadott érték megtartására – mondja Marcel Thum, az Ifo munkatársa -, de az európai tapasztalat az, hogy a nemzeti vállalatok favorizálása hosszútávon nem működik: nem elég a versenyképességhez és a cégközpontok megtartásához.”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik