Egyfelől tény, hogy szakadatlan munkával felnőtt a kreatív és tehetséges kis és közepes családi borászatoknak egy olyan részhalmaza, mely egyre közelebb kerülve a világszínvonalhoz az egyedi és sokszínű borok egyre szélesebb spektrumát hozza létre. Másfelől az is tény, hogy a szőlő-bor ágazat nem egyszerű: míg a rendszerváltás hajnalán egy sikeres szoftverfejlesztő cég alapításához elég volt egy ceruzát, néhány papírlapot és pár jó fejet apportálni a vállalatba, addig egy pincészet nyeli a pénzt. Csak az első kétszáz év nehéz – tartja egy, tán francia mondás. Igaz, ha sikerül felépíteni egy bordeaux-i ismertségű szuperbrandet, akkor óriási az eredményhányad, mert ott némely 100 euróért eladott palack bekerülési költsége 10 euró. De hosszú az út odáig és igen göröngyös. 
A minőségi bor boomja a belső piac csúcsán, egy valószínűleg 10 százalék alatti szegmensben és kevesebb mint 30 ezer hektáron zajlik. A termékpiramis csúcsa alatt, a középső polcon, hogy enyhe képzavarral éljünk, fura dolgokat láthatni. Vannak korrekt, kiváló minőség/ár arányú termékek, mi több, néhány, a közép- és alsókategóriás borokra specializálódott pincészetnél az egyértelmű minőségi emelkedés jeleit láthatni. De katasztrofikus címkékkel ellátott, büdös trutyikkal töltött palackok milliói is álldogálnak ezen a polcon, és félédes vörösök, melyekről tudnivaló, hogy ezeket Magyarországon csak zsákos napfény, azaz répacukor segítségével lehet létrehozni. Ezen a középső polcon csak hibátlan – értsd tiszta, friss, neutrális, tulajdonságok nélküli – boroknak volna helye, mert egy borkultúra csak akkor nevezhető borkultúrának, ha a legszűkebb keresztmetszete, a legolcsóbb – ha tetszik: a legrosszabb – bora is jó.
E középső polc tükre mintegy a társadalom állapotjának, a középosztály hagyományos gyengeségének és hiányosságának. Az épeszű társadalmaknak szinte az egésze egy nagy középosztály. Nálunk az ántivilágban a dzsentrihez hasonulni vágyó közszolga, a kádárizmusban elnyomott entellektüel, majd az agyonhajszolt és/vagy dörzsölt, adóelkerülésre szocializálódó félvállalkozó, most meg ez a zavaros trutyi jelentette-jelenti a középosztályt. Ma ott kavarognak benne a sikeres vállalkozók, a jól képzett és kozmopolita új generáció fiatal képviselői a posztkádári államfüggő félpolgárral, a megújulásra képtelen, a pénz szótól elpiruló félértelmiségivel, és a revitalizálódott, kiirthatatlan posztdzsentrivel egyetemben, aki e förtelmes küvéhez hozzáadagolja a maga, Európában enyhén szólva nem comme il faut antiszemitizmusát és egyéb agyrémeit.
Legalul pedig valami sötét lé kavarog. Pár éve még évi 40 milliárd forintra és úgy egymillió hektóra becsülték a hamis borok mérgező tengerét, aminek tartós megléte szintén a társadalom betegségének bizonyítéka. Szóval forrong az egész cucc, mint a murci. Lehet, hogy letisztul, ha végre kihal a nagy generáció, de tessék csak egy kis Adyt olvasgatni és láthatóvá válik, hogy itt, a végeken sosem lesz igazán letisztult, folytonos európai borpiac, borkultúra, társadalom.
