Egy alma jutott eszembe a múltkor a Klauzál-téren. Egy alma – minden napra egy -, amit 1954-1955-ben menetrendszerűen megettem. Nagy gyönyörűséggel, rendszerint valamelyik Andrássy (akkor még Sztálin) úti padon ülve. Ez volt az én luxusom. Elmondom, hogyan.
 |
 |
|
Ezerkilencszázötvenhárom tavaszán kimúlt a népek nagy tanítója. Ezért itthoni leghűségesebb tanítványa, Rákosi Mátyás hátrébb szorult a hatalomban, és Nagy Imre vette át a kormányrudat. Nyomban megszüntette a parasztságot kiforgató beszolgáltatást („kisöpört padlások”), és amnesztiát hirdetett a Budapestről kitelepített családoknak. Szüleimmel, ugyan változatlanul mindenünkből kifosztva, de elhagyhattuk tanyasi kényszerlakhelyünket. Csak éppen Budapestre és saját (pártkegyeltek által elfoglalt) otthonunkba nem térhettünk vissza. Én 1954 tavaszán megnősültem, de tilos volt (lett volna) anyósom pesti lakásában laknom, éjjel gyakran becsöngetett két rendőr, hogy ellenőrizze, nem alszom-e a feleségemnél. Viszont dolgozhattam Budapesten, 600 forintért hivatalsegéd voltam egy VIFOTI nevezetű intézetben. Javarészt iratokat hordtam a minisztériumba és különböző vállalatokhoz. Micsoda szabadság a deportálás után: villamoson járni a várost! Micsoda felséges munka az állami gazdaságbeli földtúráshoz képest! Legfőbb szórakozásom az volt, hogy az utcán kiderítsem, ki a civil ruhás ávós. Csak a cipőjüket kellett néznem, minthogy az ávósoknak sajátos színű, mustársárga cipőjük volt. Ezzel a megfigyelési módszerrel a civileket is fel lehetett ismerni, hiába nem volt rajtuk egyenruha.
Nekem 1954-1955-ben az a mindennapi alma volt az élet, a függetlenség, a gömbölyded boldogság. És azért jutott eszembe épp’ most a Klauzál-téren, mert ez a tér szerintem ma is úgy fest, mint 1954-ben. Csúnya, koszos, rendezetlen. Csak sokkal több az autó. Meg befüggönyözött Csajkákat és Volgákat sem látni, benne láthatatlan pártfunkcival. A mustársárga cipőkön kívül ezeket utáltam leginkább.
Párommal (a másodikkal, aki azokban a legsötétebb időkben még nem is élt, meseként hallgatja történeteimet, pedig: „Nem mese az, gyermek!”) benéztünk a vásárcsarnokba is. Szép vasköltészet (Eiffel), mint a Nyugati pályaudvar vagy a Nagycsarnok, csak nem érvényesül, mert ez is koszos és rendezetlen. De tulajdonképpen mért is jöttünk ide? Azért, mert kíváncsi voltam, mit művelt az idő a legalább félévszázados, nevezetes Kádár étkezdével?
Semmit. De ami a Klauzál-tér esetében csüggesztő, a Kádár étkezdében (természetesen semmi köze Kádár Jánoshoz) maga a kikezdhetetlen állandóság. Hűséges maradt eredeti koncepciójához: minden flanc nélkül, a lehető legegyszerűbb körülmények között és olcsón – jó házias ételeket adni. Miközben éttermek sora, a trendnek megfelelően, kidekorálva magát és ételeit, közepes vagy gyenge konyhát működtet, itt öntudatosan vállalt, abszolút snassz körülmények között, mint egy régi szoba-konyhában, kockás viaszosvászon terítőkön, stabil minőségű, egyszerű és bőséges házikaját ehetünk. Nem kizárt, hogy körömpörköltet az ötvenes években ettem utoljára. Most megkockáztattam: persze hogy jó, de meg kellett állapítanom, hogy közben fölöttem mégiscsak eljárt az idő. A töltött karalábé olyan, mintha egy igazi Terka néni rakná eléd, miközben csípőre tett kézzel áll és nézi, ízlik-e? Édességnek a titokzatos Mosánszky-rizs került az asztalra, ilyen finom réteges építményt is csak régi háziasszonyok tudtak kieszelni. Hazafelé megint benéztem a csarnokba, a bejárati zöldségeshez. Kértem egy almát. – Egyet tetszett mondani? – Igen, csak egyet.
Hazáig a kocsiban elrágtam az almát. Mi a történelem? Az autó ülése puhább volt, mint a pad a Sztálin-sugárúton.
