Ha hinni lehet a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban (GKM) kikristályosodott új középtávú külgazdasági stratégi- ában foglaltaknak, egyedül Árpád vezérnek köszönhető, hogy a magyarországi közvetlen külföldi tőkebefektetések állománya 2004 végére meghaladta a 45 milliárd eurót. Az anyag ugyanis, az ország szerencsés földrajzi elhelyezkedése kivételével, a működőtőke-beáramlást (FDI) befolyásoló valamennyi tényezőt kérlelhetetlenül ostorozza: a megtelepedett multik beszállítóinak elégtelen ösztönzésétől kezdve a mennyiségében és minőségében is csak korlátozottan rendelkezésre álló munkaerőn át a szabályozási környezetben rejlő buktatókig, vagy éppen a közélet tisztátalanságáig.
A „beismerő vallomás” időszerűségét fokozza, hogy bár az egy főre jutó működőtőke-állományt tekintve Magyarország továbbra is a legjobban áll a régióban, a versenytárs visegrádi hármak sikeresnek látszó előzésbe fogtak. Csehország, Lengyelország és Szlovákia – a kedvezményrendszer gyors és hathatós átalakításával, az intézményrendszer befektetőbaráttá tételével – úgy tett szert lépéselőnyre, hogy jószerivel csak az ezredfordulón vágtak bele a tömeges privatizációba.
Mindez persze azzal is együtt járt, hogy Magyarország relatív pozíciója nem pusztán az éves tőkebeáramlás tekintetében romlott az elmúlt esztendőkben. Az állami tulajdon részarányának leszorítása következtében a privatizációval összefüggő működőtőke-beáramlás is minimálisra zsugorodott. A korábbi versenyelőny elvesztésébe az is belejátszott, hogy az uniós tagországok kis- és közepes méretű vállalatainak az EU-csatlakozás utáni, a magyarországi befektetési lehetőségek iránt tanúsított felfokozott érdeklődéséből sem sikerült hasznot húzni. A jellemzően 10-50 millió eurós projektek esetében a befektetők nem véletlenül döntöttek – illetve döntenek – nem magyarországi allokáció mellett. A hazai támogatási rendszerből jelenleg hiányzik az ilyen méretű beruházások hatékony ösztönzése, pedig ez az a vállalati kör, amely képes érdemi beszállítói háttere lenni a már megtelepedett multinacionális cégeknek, nem beszélve a foglalkoztatásban betöltött szerepéről.
Logikusan jutnak a stratégia kiötlői arra a felismerésre, miszerint az FDI tekintetében meghatározó – és egyre fontosabb – a kilencvenes években megtelepedett, döntően multinacionális tulajdonosi hátterű társaságok által megtermelt nyereség itt tartása, újrabefektetése. Ennek értéke az elmúlt években megközelítette az évi 2 milliárd eurót, a teljes működőtőke-beáramlás mintegy felét adva. Miután a GKM szerint reális stratégiai cél, hogy Magyarország középtávon évente átlagosan 3-4 milliárd eurónyi, a GDP 3-5 százalékát kitevő működő tőkét fogadjon be, ennek az összegnek mintegy felerészben kell új befektetésekből összejönnie. Méghozzá elsősorban a multikat követő „második vonalból”, illetve a nyugat-európai léptékkel számítva közepes vagy kisméretű vállalkozások révén.
A befektetés-ösztönzésben tervezett konkrét lépések közül az egyik legérdekesebbnek az ágazatspecifikus támogatási rendszer kidolgozása ígérkezik. Az olyan tradicionális szektorok helyett, mint amilyen a turizmus vagy az élelmiszeripar, a kormány megfelelő növekedési potenciállal rendelkező, a gazdaság bővülésére erőteljes tovagyűrűző (spillover) hatásokat gyakorló területekre helyezi a hangsúlyt. A preferált körben találni ismerős iparágakat, például a járműgyártást vagy az elektronikai ipart; szintén kivételezettségnek örülhet az informatikai és kommunikációs szektor (ICT), a biotechnológia, az innovatív gyógyszergyártás, a környezetvédelmi és hulladék-újrahasznosító ipar. Az ICT szektort a kormány a jelenleginél magasabb kulcsú gyorsított amortizációval szeretné tovább kényeztetni, ám utóbbi egyes gépberuházásokat is megilletne.
A „tanuld meg szeretni azt, ami már a tied” elv jegyében külön befektetés-ösztönzési célcsoportot képeznek a Magyarországon már korábban beruházó, a nyereségüket visszaforgatni szándékozó cégek számára. Sőt, ezeket speciális támogatási eszközökkel akarják megtartani, például az újrabefektetett nyereséghez kapcsolódó állami fejlesztési hitelek vagy kedvezmények nyújtásával. Szintén ezek számára tartogatnak előnyöket az úgynevezett „aftercare” intézmények, amelyek kialakítása éppúgy megkerülhetetlen feladatként fogalmazódik meg az elképzelések között, mint az egyablakos rendszer kiterjesztése. Utóbbit – amely jelenleg az egyedi kormánydöntésen alapuló támogatások keretében működik – kezdetben minden 10 millió euró feletti, majd minden 2 millió eurót meghaladó beruházásra tervezik kiterjeszteni, azaz továbbra is inkább a nyugati mérce szerinti kkv-k számára válik elérhetőbbé.
