Megbabonázva bámult a tévéképernyőkre a világ az elmúlt néhány napban. A megosztott, értékzavaros és szélsőséges eszmék csapdájában vergődő közvélemény elképedve szemlélte az Izrael délkeleti sarkában, az egyiptomi határtól északra, a Földközi-tenger mentén húzódó Gázai-övezet sorsának fordulatait. Ezen a mindössze 60 kilométer hosszú és átlagosan 15 kilométer széles sivatagos területen 21 telepen 8,5 ezer izraeli élt (1967 óta hétfő estig) egy csaknem másfél milliós, ellenséges palesztin tömeg „fogságában”. Érthető, hogy Saron tábornok-miniszterelnök kormánya az eljövendő palesztin államnak tett első gesztusként éppen a Gázai-övezet teljes kiürítésére szánta el magát. Hadserege parancsot kapott az evakuálás végrehajtására – de fegyver használata nélkül.
A világ így végignézhette, amint a régió legütőképesebb hadserege fegyelmezetten végrehajt egy parancsot, amellyel a katonák jó része nem ért egyet. Láthatta, amint egy zokogó, ájulással küzdő asszonyt két katonalány kivonszol az otthonából, miközben az ő arcukat is könnyek szántják. Láthatott Dávid-csillagos katonákat ledönteni zsinagógák kerítését, kézitusában kicipelni az épület összekapaszkodott védelmezőit, majd ostrom után óvatos védőőrizetet adni azoknak, akik kimentik a házból a Tóra-tekercseket.
REAKCIÓK ÉS KÉRDÉSEK. A jelenetek egyedisége ragadta meg a világot, és a reagálás olyan megosztott volt, mint maga a világ: a meghatott szentimentálistól a gúnyos – vagy éppen gyűlölködő – elutasításig. Holott e jelenetek csak a felszínt kaparják. Az igazi kérdések másképpen hangzanak. Miért Saron, a nacionalista jobboldal vezére vállalta a kiürítés felelősségét? Miért Gáza az első lépés? Mi lehet Saron igazi célja? Milyenek az erőviszonyok és szándékok a palesztin oldalon? Mi lehet a végeredmény? Hogyan illeszkedik mindez a nagy világpolitikai erőpróbákhoz?
Vegyük sorra. Arra a kérdése, hogy miért Saron, a válasz az úgynevezett „de Gaulle-szindróma”. Ha annak idején Algériáról Mendés-France, a nagyszerű államférfi és hibátlan humanista mond le, a kísérletet aligha éli túl. Ehhez de Gaulle kellett, a hadsereget kézben tartó tábornok, az elkötelezett nacionalista. A szociáldemokrata Rabint Izraelben a maihoz hasonló kísérletért meggyilkolták. Egy Gáza típusú kivonuláshoz az izraeli hadsereg történetének talán legmerészebb és legrenitensebb tábornoka kellett, akinél nacionalistább kormányképes tekintély éppen úgy nincs, mint ahogy nem volt de Gaulle esetében sem. Ez egyébként megadja a lehetséges választ a következő kérdésre is: azért Gáza, mert stratégiailag ez a legkevésbé védhető. Egyben legtávolabb esik az igazán értékes gócpontoktól, Ciszjordániától és Kelet-Jeruzsálemtől.
KOMPROMISSZUM CISZJORDÁNIÁRÓL? Ami pedig Saron szándékait illeti, Ciszjordániára vonatkozóan esetleg elfogadhat/elfogadtathat egy olyan területi kompromisszumot, amely legalább a stratégiailag érzékenyebb pontokon létesített telepek megőrzését lehetővé teszi, s így elkerülheti a nyílt konfliktust a terület egész, 120 ezres telepes lakosságával. Különösen fontosak ebből a szempontból a Kelet-Jeruzsálemet körülvevő telepek, miután ma nincs olyan izraeli kormány, amely túlélné akár csak azt a megalapozott gyanút, hogy egyáltalán tárgyalni hajlandó Kelet-Jeruzsálem sorsáról. Ha Saronon múlik, megkísérli 2006 novemberéig (a következő választásokig) a mai állapotában befagyasztani a helyzetet. Addig ugyanis ki kell derülnie, hogy kié a tényleges hatalom a Gázai-övezetben, ahol 2006 januárjában esedékesek a választások.
Két lehetőség van. A kedvezőbb, ha a laikus Palesztin Hatóság és elnöke, Mahmud Abbasz – Arafat hajlékonyabb, s terrorista akciókkal nem szennyezett utóda – bizonyul erősebbnek. A másik, beláthatatlan következményekkel terhes lehetőség az iszlámista terrorszervezet, a Hamasz győzelme, amely már deklarálta, hogy végső célja Izrael mint szuverén állam „megszüntetése”. Ez az alternatíva egyben azt feltételezi, hogy Abbasz nem elégedhet meg egy szokványos választási győzelemmel, hanem azt fel kell használnia a Hamasz lefegyverzésére. Izrael (és Saron) számára ugyanis Gáza feladása egyben az egyetlen lehetőség arra, hogy az állami létezés veszélyeztetése nélkül megtudják, milyen típusú palesztin állam születne közvetlen szomszédságukban, ha feladnák Ciszjordániát is. Magyarul: Gáza az eljövendő palesztin állam előképe. Ha ott januárban a Hamasz győz, vagy akár csak szervezetét és céljait megőrizve fegyverben marad – akkor Gáza feladása nem egy folyamat kezdetét, hanem a végét jelenti.
A „laboratórium” ajtaja akkor bezárul, a kísérlet véget ér.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
