Bűn és büntetés

A közéletet és a magánéletet egyaránt átszövő korrupció közel sem új jelenség, ám veszélyessége okán érthető, hogy a tudomány emberei időt, pénzt, fáradságot nem kímélve törekszenek e járványos betegség természetének, okainak, következményeinek feltárására. Ha ugyanis felállítják a megfelelő diagnózist, a hatékony gyógymód megtalálásához is közelebb juthatnak. E dicséretes szándékról tanúskodik a Politikai korrupció című, 17 nívós tanulmányt tartalmazó gyűjtemény, amelynek nyugat-európai és amerikai szerzői magvas dolgozataikkal alaposan körüljárják ezt a bonyolult témát. Az írások „szülőhelyükön” 10-15 éve láttak napvilágot, ám ez még nem lenne baj, az viszont már annál inkább, hogy a mi posztszocialista világunkról egyáltalán nem esik szó. Holott mi sem vagyunk mentesek ettől a mételytől, amivel nem lebecsülendő hazai kutatások is bőségesen foglalkoznak.

Egy másik probléma, hogy a politikai korrupciónak mindmáig „nincs koherens elmélete”, amiképpen a korrupcióra sincs általánosan elfogadott definíció. Önálló és kimerítő elmélet híján pedig a jelenség sok dimenziója is feltáratlan.

Egyébiránt ez a különösképpen bonyolult jelenség sajátságos természeténél fogva etikai, jogi, politológiai, szociológiai, közgazdasági szempontból is vizsgálható, e sokféle megközelítés azonban nehezen hozható közös nevezőre. Amint azonban ezeknek az írásoknak a szerzői bizonyítják: a jelentékeny nehézségek ellenére is a szorgos kutatás érdemleges eredményekre vezet. Tudományos alapossággal bizonyítható ugyanis jó néhány eddig is ismert, avagy ismeretlen állítás.

Nézzünk néhányat: a politikai korrupció elválaszthatatlan a hatalommal való visszaéléstől, a szereplők tehát leginkább politikusok, köztisztviselők és persze polgárok, vállalkozók, vagyis mindenki, aki előnyöket nyújt valamely ellenszolgáltatásért, na meg az, aki kezdeményez, vagyis elfogad. A korrupció típusai, ha már skatulyákba illesztenénk őket, rendkívül sokfélék. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek „a patrónus-kliens kapcsolatok”, valamint „az atyafiság és nepotizmus” változatos formái. Az azonos esetek megítélése is szerfelett különböző. Merthogy „a korrupció nagyrészt ugyanazt a funkciót tölti be a harmadik világ társadalmaiban, mint a lobbik a fejlett nyugati világban”. Sokan vélik úgy: Amerikában a lobbitevékenység a közéleti korrupció jellemző, elfogadott, legális formája. Következésképpen a társadalom – és a jog – országonként is eltérően ítéli meg, mit is tekint politikai korrupciónak. Vonatkozhat ez a zsíros profitot hozó közbeszerzések esetében a döntéshozó közhivatalnok megvesztegetésére éppúgy, mint a politikai pártok választási kampányainak magánpénzből való „megtámogatására”. Ezért az is eldönthetetlen, mi is számít bűnnek, és annak elkövetése milyen büntetést érdemel.

S ha abban többé-kevésbé teljes is az egyetértés, hogy a korrupció mozgatórugója mindenekelőtt a hatalomvágy és a kapzsiság, az már megoldatlan marad, miképpen harcolhatunk ellene. Módfelett nehezíti ugyanis e meglehetősen kilátástalan küzdelmet, hogy a korrupciós vádak – még ha azok közönséges rágalmak is – politikai küzdelmek kétes eszközeivé válhatnak, és „eredményesen” szolgálhatják a politikai riválisok lejáratását, ellehetetlenítését. Így azután joggal állítható, hogy a korrupció bűnét csupán ritkán követi büntetés. Tanulság: a kutatók még sok bölcs dolgozatot írhatnak a politikai korrupcióról, azonban ez sem változtat azon, hogy a jelenség megfékezése nem a tudósok, hanem a polgárok, mindannyiunk közös ügye volt és marad. Igaz, ezzel sem mondtunk sokat.