Bebetonozódtak

Dobar dan, Milane! – köszönt egy biciklijéről éppen lekászálódó, munkaruhás férfit Bobvos György, a beocsini cementmű igazgatóságának magyar elnöke. Mint kiderül, a gyár szinte összes alkalmazottját név szerint ismeri, így Milánt is, aki amúgy a karbantartáson dolgozik. Mindezt alig három esztendő alatt érte el.

Hogyan került egy magyarországi menedzser egy szerbiai vállalat élére? Nos, a magyar diplomata családból származó Bobvos annak idején a banki szférában kezdte a karrierjét, onnan nyergelt át a nemzetközi cementiparba. Amikor pedig a francia Lafarge építőanyag-ipari óriás – a világ első számú cementgyártója – 2002 áprilisában felvásárolta a szerbiai és montenegrói piacot uraló beocsini üzemet, annak igazgatását ugyan ki másra bízhatta volna, mint Bobvos Györgyre, aki akkor már bő három éve dolgozott a társaság közép- és kelet-európai stratégiai igazgatójaként?

BELGRÁDI SIKER. A cementipar magánosítása a Szlobodan Milosevics bukása utáni demokratikus belgrádi kormányzat első privatizációs ügylete volt – és hatalmas siker. Bobvos szerint a szerbiai vezetőknek több okuk is volt örülni. Mindenekelőtt az akkoriban privatizált három cementgyárért szép summa folyt be a költségvetésbe – egyedül a Lafarge 50 millió eurót fizetett a beocsini cementműért -, továbbá az iparág nemzetközi szinten is legjelentősebb szereplői jelentkeztek a tendereken, és végül, de nem utolsósorban az új tulajdonosok komoly szociális csomag megvalósítását vállalták a megszerzett cégeknél. „A szerb kormány attól tartott, hogy rövid távon érezhető negatív hatásai miatt a választók ellenezni fogják a privatizációt, így nagy jelentőséget tulajdonított a pályázók által felvázolt szociális csomagoknak” – idézi fel Bobvos a három évvel ezelőtti belgrádi elvárásokat.

A Lafarge például vállalta, hogy közreműködik egy sor helyi projektben. Így a cég a beocsini sportközpont felépítésén túl templomok, kolostorok felújításához nyújtott segítséget, hozzájárult a csatornázás és a gázhálózat fejlesztéséhez, emellett támogatja a helyi iskolákat. A legfontosabb azonban az, hogy senkit nem bocsátottak el. Aki önként vállalta, hogy elmegy, annak nagyvonalú segítséget nyújtottak az újrakezdéshez: a távozók átlagban 14-15 ezer eurós végkielégítést kaptak, ráadásul a cementmű az átképzésükben is közreműködött.

A létszám-takarékosságot az elmúlt három esztendő fejlesztései is nagyban segítették. A francia világcég a pályázat során 36 millió eurós fejlesztést vállalt az első öt évre, ám időközben úgy döntöttek, hogy gyorsítják a korszerűsítés ütemét, így eddig összesen 55 milliót költöttek a szerbiai cementmű „feljavítására”. Mindennek köszönhetően Beocsin – legalábbis a Lafarge által delegált igazgató szerint – ma környezetbarát, nyugat-európai színvonalú üzem a legkorszerűbb technológiákkal, – és természetesen jóval szerényebb élőmunka-igénnyel. Így történhetett meg, hogy míg a gyár átvételekor még mintegy 2 ezer ember dolgozott a cementműben, mára a létszám 800 főre csökkent.

A létszámleépítés annak idején a vezetés egészének a lecserélésével kezdődött. A milosevicsi hiánygazdaságban ugyanis a cement szó szerint keményvalutának számított. Olyannyira, hogy bár az akkori kormány maximálta az árakat, a feketepiacon a hivatalos ár húszszorosát is megadták a cementért. Az előző beocsini vezetés pedig nyakig benne volt a feketekereskedelemben. „Amikor átvettük a gyárat, leültünk az előző vezetéssel. Nyíltan megmondtam nekik: nem hiszem, hogy együtt tudnánk működni. Senkit nem kellett elküldeni, mindannyian értettek a szóból, önként vették a kalapjukat” – érzékelteti az igazgató, mennyire eltökélten láttak neki a rendteremtésnek a gyár átvételekor. A korábbi vezetők helyét nagyrészt a helyi második vonal foglalta el. Az új tulajdonos Lafarge saját cégfilozófiáját követve mindössze öt külföldit delegált Beocsinba, akik közül mellesleg mára egyedül Bobvos maradt.

„Műszaki vonalon semmilyen problémát nem okozott a vezetőváltás: Beocsinban végtére is az iparágnak 170 éves kultúrája van – kevesen tudják, de a budapesti Parlamentet és a Lánchidat is az itteni cementből építették. A Lánchíd budai hídfőjén egy emléktáblán meg is említik a beocsini cementet” – dicséri a magyar igazgató a szerbiai céget. Mindazonáltal nem minden ment ennyire simán. Jóval nehezebb feladat volt például a gazdasági vezetés megszervezése: komoly kihívásnak bizonyult képzett pénzügyest, marketingest, értékesítő menedzsert vagy akár IT-szakembert találni a szerb munkaerőpiacon. Ám a felvett fiatalok lelkesek voltak, gyorsan tanultak, sőt, annyira beváltak, hogy a Lafarge munkaerő-rotációs programjában külföldön is megállják a helyüket.

A beocsini gyár mellesleg már a tulajdonosváltás első évében nyereségesen működött. Ennek fényében nem csoda, hogy a franciák már évekkel az üzletkötés előtt szemet vetettek a legnagyobb szerbiai cementműre. Igaz, ehhez nem kellett különösebben rafinált szakértelem, elég volt ránézni a számokra: míg a kilencvenes évek második felében például Magyarországon vagy Csehországban fejenként 350-370 kilogramm volt az éves cementfogyasztás, Szerbiában ez az adat még 2004-ben is csak 260 kilogramm volt.

A politikai instabilitás továbbra sem tűnt el teljesen a szerb piacról, de a kockázatokat bőven kompenzálja az ország gazdaságában rejlő óriási növekedési potenciál. Az igazgató úgy véli, hogy a háború által lerombolt infrastruktúra újjáépítése, valamint a korábban elmaradt beruházások pótlása az elkövetkező években 15 milliárd eurót is kitehet – márpedig egy ekkora építkezési boomhoz jócskán szükség lesz cementre is.

KÉSLEKEDÉS. Mindezek alapján Bobvos – úgy is, mint a külföldi befektetők belgrádi tanácsának tagja – értetlenül szemléli, hogy a magyarországi cégek alig-alig érdeklődnek a szerbiai piac iránt. Pedig Szerbiában nem elég pusztán korrektül kiszámítani a privatizálandó vállalatok értékét és a várható megtérülést, legalább olyan fontos, hogy egy cég időben döntsön a piacra lépésről. A magyar vállalatok a jelek szerint ennek nem tulajdonítanak kellő jelentőséget, ezért sem akadt eddig példa magyar sikerre a szerbiai tenderen. Annak ellenére sem, hogy Belgrádban hazánknak nagy a tekintélye: a gazdasági reformokhoz például nem egyszer a magyar mintát igyekeznek alapul venni. Ráadásul a magyar vállalatoknak a kommunikációjukon is volna mit javítaniuk, hiszen Szerbiában az OTP-ről például még szakmai körökben is mindmáig keveset tudnak, a Molról pedig jobbára a horvát sajtóból szüremlenek át az információk, márpedig ott az INA-akvizíció óta megszaporodtak a magyar olajtársaságot kritizáló megnyilatkozások.

Ha Bobvos Györgynek valamely magyar társaság vezetőjeként egy szerbiai befektetésről kellene döntenie, egyetlen percig sem habozna. „Mára rengeteg nemzetközi cég indította be szerbiai üzletét. A Lafarge-on kívül itt van a U.S. Steel, a Philip Morris és a B.A.T, az Interbrew, a Henkel, az OMV, a Société Générale, a Raiffeisen és az Erste Bank, és még sorolhatnám. Eddig még egyikünk sem bánta meg a befektetését – biztatja a lehetőségek megragadására a magyar cégeket -; ez egy olyan piac, ahol jelen kell lenni.”