Ma már csak emlék

Két év múlva emlékezünk meg legújabb kori történetünk kétségtelenül legfontosabb eseményének, az 1956-os forradalomnak fél évszázados évfordulójáról. Jogos azonban a kérdés, mit is fogunk ünnepelni. Sajnos azonban ma még (?) ötvenhattal meg a „folytatással”, a Kádár-rendszerrel nem tudunk mit kezdeni.

Rainer M. János kötetbe gyűjtött 14 írása különösen megérdemli megkülönböztetett figyelmünket. A dolgozatok számos adalékkal szolgálnak ennek az ellentmondásos időszaknak egy-egy lényegbe vágó eseményéről: mint például Hruscsov 1958-as budapesti látogatásáról, az 1961-es állítólagos katonai puccskísérletről, a magyar hírszerzésről, emigrációs sajtótermékekről. Ám a recenzens az Ötvenhat után címmel megjelent könyv legérdekesebb – és legaktuálisabb – írásának a rendszerváltás és ötvenhat kapcsolatáról, 1956 megítéléséről, illetve a forradalom utóéletéről szólókat tartja. Ahogyan távolodunk ugyanis a sorsfordító történésektől, úgy szaporodnak az azokat kísérő mitológiák, valamint félreértések, félremagyarázások. S ami megdöbbentő: az események egyre fogyatkozó résztvevői között az összefogás, egyetértés helyébe a széthúzás, a mind élesebb szembenállás, sőt gyűlölködés lépett. Rainer megfogalmazása szerint: „az ötvenhatosok meglepő korbeli szociológiai egyívásúságuk ellenére nem váltak nemzedékké”.

Szerzőnk helytálló megállapítása szerint „a rendszerváltozás legnagyobb tömegeket megmozgató, legdrámaibb és legteátrálisabb aktusa” Nagy Imre és az ötvenhatos mártírok 1989. júliusi temetése volt. Azóta azonban, s ez igen sajnálatos, „1956 a (közel)múltunk egyik kritikus kérdésévé vált”. Jóllehet, aligha vonható kétségbe, hogy „1956 nélkül a posztsztálini rendszer magyar változata nem alakult volna olyanná, amilyenné Kádár János országlása idején sikerült”. Vagyis (fűzzük hozzá): a megbocsáthatatlan megtorlások után nem lett volna „a legvidámabb barakkban” a lassan puhuló diktatúra. És ami a legfontosabb, a békés rendszerváltás a diktatúrából a demokráciába. Tekinthetjük ezt a sors, avagy a történelem furcsa fintorának is.

Maradjunk még ‘56-nál. Tudniillik, az is igaz, hogy „ahogyan nem volt mindenki egykor a zsarnokság áldozata, úgy ellenálló sem volt”. Téves tehát az az új mitológia, ami „a Rákosi-rendszerrel tömegesen szembeálló nemzeti ellenállásra épült”. Mondjuk ki: a tisztánlátást nagyban nehezíti, hogy a szovjet tankok megjelenése miatt a forradalmi napok csupán 10-12 napig tartottak. S arról sem tudunk eleget, kik, hányan harcoltak valóban a gyűlölt diktatúra megdöntéséért. Ne felejtsük, a többség inkább passzív maradt, hogy megvárja: mi is lesz ebből? Sokan ugyanis féltek, nem csupán a bűnösök, hanem azok is, akiknek a zsigereikben még élt a háború, az ostrom minden szörnyűsége, megpróbáltatása. Azután a hirtelen ránk zúduló szabadság felkeltette mindazok addig elfojtott ambícióit, akik a politikában, a gomba módra szaporodó pártokban kívántak küzdeni a legkülönfélébb célokért. Volt, aki a Horthy-rendszernél akarta folytatni, mások egy demokratikus szocializmusért lelkesedtek.

Mindennek ellenére joggal állítjuk, amiként Rainer könyvének is ez a legfőbb tanulsága, hogy nem az említett problémák miatt él hamis kép ‘56-ról a társadalmi tudatban, a közvélekedésben. A legfőbb baj, hogy ‘56 az aktuálpolitika martaléka lett, némely politikai erők alantas céljaik érdekében a valós történések gátlástalan manipulálásától sem riadnak vissza.

Hát most itt tartunk. Igaz ugyan, hogy a múlt eseményeinek mindig többféle olvasata lehetséges, ám közös felelősségünk eldönteni: melyik közülük az igazabb, a hitelesebb.