 |
| Sztrájkoló fiat-munkások. Magukra maradtak. |
Ha dolgozni akarsz, harcolni is tudni kell! – kiabálták a dél-olaszországi Melfi Fiat üzemének dolgozói a minap egymásnak és a világnak. A gyártelepre mintha a hatvanas évek tértek volna vissza tíz napra. A képek döbbenetesek és egy kissé érthetetlenek voltak, hiszen már jó ideje úgy „tudtuk”, a hagyományos munkásosztály eltűnt, az olajfoltos kék overallok fehér köpenyekké váltak, és a melósból értékes „emberi erőforrás” lett. Ezzel szemben most szervezett, gyárfoglaló dolgozókról szóltak a hírek. A vezetés pedig – ilyesmiről tényleg már csak tankönyvekben lehet olvasni – sztrájktörőkkel megrakott buszokat szeretett volna bejuttatni a gyár területére, válaszul a sztrájkőrök és a kordon áttörésére kirendelt rohamrendőrök többször megverekedtek egymással. Az elbarikádozott munkások a kommunista partizándalt, a Bella ciaót énekelték, a megalázó munkakörülményekről meséltek.
OLASZ CSODA. Tíz esztendeje a Potenza városához közeli Melfi volt az olasz ipari csoda: a beszállítókat is egy ipari parkban központosító, és a japánokat felülmúló szupermodern „integrált gyártelep”, amit a Fiat a Punto bevezetésekor, annak gyártására hozott létre. Ráadásul mindezt nem a környező, újonnan demokratizálódott országokban, vagy a harmadik világban, hanem Itália saját harmadik világában, a súlyos elmaradottsággal és munkanélküliséggel küszködő olasz Délen. Az eseményt a politikusok és a sajtó a nemzeti öntudat példájaként emlegették. A gyártelep megjelenése Basilicata tartományban persze hatalmas esemény volt. A Fiat bőven válogathatott a fiatal diplomás jelentkezőkben, a béreket jóval az északi fizetések alatt tarthatta, a helyben működő beszállítói hálózat és a nagyvállalati komputerizált „fordizmus” vegyítésével pedig kialakíthatta a termelés rugalmas, mégis nagyon fegyelmezett és hatékony rendszerét.
Az egyik tényező, amivel a Fiat vezetése valószínűleg mégsem számolt, éppen a sokat emlegetett emberi tényező. „Annak idején mindanynyian nagyon fiatalok voltunk, dolgozni akartunk, és mindenbe belementünk” – nyilatkozta most az egyik sztrájkoló. Tíz évvel idősebben, kevésbé lelkesen és immáron egy-két gyerekkel a hátuk mögött viszont már elviselhetetlenebb, ha harmadával kevesebbet keresnek torinói kollégáiknál, gyötrő munkatempónak és éjszakázásoknak vannak kitéve, és állandósulnak a legkisebb botlásért, balesetért vagy figyelmetlenségért is kijáró fegyelmik és anyagi szankcióval kísért felelősségre vonások. A mostani sztrájknak és tüntetésnek ez a három probléma volt a közvetlen kiváltó oka – bizonyos értelemben klasszikus munkáslázadás tört ki.
Ám a történtekben benne volt Dél és Észak konfliktusa is, ezúttal egy országon belül, nemzeti kiadásban. Ez a konfliktus nemcsak a melfi munkásokra nézve hátrányos bérkülönbségek elleni tiltakozásban nyilvánult meg, hiszen ezeket még lehet a torinói és déli árak eltéréseivel szépítgetni és magyarázni. (S valóban, az e hét végén megindult tárgyalásokon a Fiat vezetősége ezt is tette: a munkakörülményeken javítani kívánnak, míg a bérekről nem szeretnének tárgyalni.) Ami Melfiben érdekes volt, az egy hagyományok nélküli munkásosztály hirtelen öntudatosodása, és a tulajdonosokkal és menedzsmenttel vívott harcok – ezek élményén északi kollégáik már túl vannak – nyilvánvaló csábítása. Mindehhez társultak a hetvenes-nyolcvanas évek bérharcaiban, és persze a hajdani kommunista párt soraiban nevelődött és edződött északi szakszervezeti vezetők radikális nosztalgiái. A mostani gyárfoglalást és sztrájkot is a CGIL nevű legnagyobb olasz szakszervezet fémmunkás-tagozata (FIOM) szervezte és irányította, amely néhány autonóm szakszervezettel együtt elutasította a nagy szakszervezeti hármas (CGIL-CISL-UIL) és a Fiat tárgyalásokat kezdeményező megállapodását.
ÚJ KORSZAK. A melfi „harcok” a sztrájkolók vereségével zárultak. A Fiat vezetésével a tárgyalások e hét elején újrakezdődtek, de csak a gyárzárlat előzetes feloldása után. S az események a szakszervezetek, az ipar képviselői és a közvélemény számára is nyilvánvalóvá tették, hogy az alkalmazotti érdekvédelem új korszakába lépett. A leállás a Fiat valamennyi olaszországi telepét, így az egész olasz autógyártást megbénította. Kiderült, hogy a hálózati módon és raktárkészletek nélkül működő, a pontos beszállításon alapuló, „just in time” rendszerű termelés a korábbiaknál is érzékenyebb a politikai radikalizmusra. Az alkatrészek és részegységek szállításának elmaradása következtében Melfi 6 ezer munkása a 16 ezer torinói dolgozót és a többi üzemet is egytől egyig leállásra kényszerítette. Ettől viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a régi munkásszolidaritásnak vége: a munkahelyeiket és fizetésüket féltő torinóiaknak csak nagyon kis része csatlakozott a FIOM sztrájkra szólító felhívásához.
Egyúttal az is világossá vált, hogy egy-egy ilyen sztrájk esetén ma már nem csak egy gyár, hanem egy egész iparág sorsa forog kockán. A Fiat a leállás 10 napja alatt 31 ezer autó eladásától esett el, pontosabban, ekkora teret volt kénytelen átengedni a konkurenciának. A dolgozókhoz írt levelében az évek óta nehéz időket élő vállalat vezetése nem véletlenül hivatkozott arra, hogy veszélybe került a tavaly meghirdetett helyreállítási terv. Az elképzelések szerint az idei mérlegnek egyensúlyt kellene mutatnia, hogy jövőre megkezdődhessen az igazi fellendülés.
Az olasz autóipar megmentéséhez Giuseppe Morchio vezérigazgató szerint az egész országnak össze kellene fognia. A kormány az európai uniós versenypolitika feltételei mellett nem sokat tehet, így ezzel a mondatával Morchio nyilván a dolgozók önmérsékletére és a fogyasztók öntudatos hűségére gondolt. Válaszában Guglielmo Epifani, a CGIL országos főtitkára ugyancsak elítélte szakszervezete fémmunkás tagozatának radikalizmusát, miközben a Fiatot is bírálta, amiért a fejlesztések helyett a termelés Délre telepítésével és a belső bérarányok kihasználásával igyekszik fenntartani versenyképességét.
