Az én ifjúkoromban – Rákosi-korszak, sötétség – a többi között éppen a kávéházak ideológiai és egyúttal fizikai irtása zajlott. A kávéház volt az átkozott burzsoázia legfőbb gyülekezőhelye, szimbólum, a bolsevik neurózis szerint összeesküvők televénye, itt fundálták ki a rémhíreket, a rendszert aláásó gondolatokat, a defetizmust, a dekadenciát, a pesti vicceket, és mindent, ami árthatott a diadalmas proletárdiktatúra lendületének. Nem beszélve az itt tanyázó írókról, természetesen nem a proletár, hanem a polgáriság mocsarában rothadó kávéházi írókról, ahogy a Szabad Nép lángoló szavú inkvizítorai voltak szívesek kifejezni magukat. Aztán a kávéházakban cseréltek eszmét, vitatkoztak, alapítottak új mozgalmakat, egyesületeket, színházakat a festők, építészek, muzsikusok, színészek, színidirektorok. Kell ez egy diktatúrának? Dehogy kell! Kiirtani ezt a kártékony, liberális televényt! Így szűntek meg 1948-ban, ideológiai alapon a kávéházak Budapesten, a kávéházak fővárosában.
Mert az 1867-es kiegyezés utáni aranykorban, amikor a modern, európai Budapest néhány évtized alatt – egy csodálatos fejlődés lendületében – fölépült, gombamód szaporodtak a kávéházak is. Egy-egy bástyájaként a feltörekvő polgárságnak. Megszületett az a Budapest, ahol ma is az működik a legjobban és legtartósabban, amit akkor hoztak létre. Rajongok ezért a világháborúk, forradalmak és diktatúrák gyötörte Budapestért. Mely mindezek után is őrzi még ennek a polgárosodásnak a monumentumait, mert akkor még hosszú távra készült minden, csupa jó és tartós anyagból, történelemálló minőséget teremtve. Múzeumokban, Andrássy úti palotákban, homlokzatokban, lépcsőházakban, faburkolatokban, székekben és kávéházi márványasztalokban. A biztonság, a polgári maradandóság darabjai ezek. Ma is megnyugtató találkozni velük. És megnyugtató találkozni minden olyan törekvéssel, mely a stabil díszletek helyreállítása mellett restaurálni próbálja a megtépázott mentalitást is. Ezért örömteli a kávéházak világának lassú, de tartós újraéledése. Legsikeresebbek azok, melyek némi hangulati ómódisággal teszik ezt, hiszen ez is olyan, mint az operett: egy bizonyos korhoz kötődik, és az operettet lehet szeretni vagy nem szeretni, de általában nehezen tűri az erőszakos modernizálást.
Múlt héten egy elszánt és elkötelezett polgárról írtam. A magyar sajtkultusz apostoláról, T. Nagy Tamásról. Akinek Gerlóczy utcai sajtboltjában úgy 200 féle sajt kapható. Kicsi, de nagyon európai boltocska a Belváros szívében. Alatta jókora sajtpincészettel. (A pompás gombafélékről, savanyákról, a szintén itt kapható legfinomabb európai bonbonvilágról most nem beszélek.) T. Nagy nem szégyelli a sajtmesteri státust, mint sok honfitársa, hiszen ez nyugaton nagyra becsült mesterség és cím, amit ki kell érdemelni. Ám a serény polgárvilág-restaurátor ezzel nem zárta le szép rögeszméjét: az utca sarkán, a tündéri téren nyitott egy kávéházat is. Stílszerűen korabeli ódonsággal berendezve, a székektől a lámpásokig, még a pincérek is a régi hosszú kötényben futkosnak. A tulaj ama meggyőződésében, hogy a valódi díszletek behozzák a valódi polgárt is. (Úgy legyen!) Azt mondja, őt nem érdekli, hogy egy kávén marad-e haszon, de ha belép egy szolid nyugdíjas-pár egy kávéra, és másnap megint betér, neki az a boldogsága.
Minden rendben van itt (még az ominózus magyar toalett is). Enni is lehet természetesen, és a sajt a szomszédból magától értetődően ide is átveti árnyékát. A pulton hatalmas malomkő-parmezán terpeszkedik, mellette középkori kalodába fogva egy gyönyörű teljes sonka kínálja magát erotikusan.
Itt előkóstolhatsz a szomszédos sajteldorádó kínálatából. Amihez – erről még nem esett szó – a saját pékség ropogós, meleg kenyereit kapod, változatos sokféleségben, a legjobb pesti bagett-kollekcióig bezárólag. Egy eszményi polgár álma így manifesztálódik látható, szagolható, ízlelhető, egyszóval élvezetes valósággá.
