Álmok és félelmek

Martonyi János, a Martonyi és Kajtár Baker & McKenzie partnere, volt külügyminiszter.

Valóban történelmi jelentőségű dátum 2004. május elseje. Sok millió ember sok évtizedes – talán évszázados – vágya válik valósággá ezen a napon, függetlenül attól, hogy e sok millió ember hogyan s miként, milyen erősen éli át ezen a napon ezt az érzést. Jogos tehát az ünnepségsorozat, helyük van a nagy ívű, szép beszédeknek, a viszszaemlékezéseknek s jövendöléseknek egyaránt.

Az ünnepi rendezvények azonban egyre kevésbé rejtik el a tényt, hogy az újraegyesülő Európát eddig elválasztó vonal mindkét oldalán erősödnek az aggodalmak, növekszik a nyugtalanság, az ismeretlentől való félelem, a szorongás. A szorongást pedig nehéz orvosolni, hiszen jórészt irracionális jelenség, gyökerei az emberi lélek mélyrétegeibe nyúlnak. Mégis, keresni kell e kollektív szorongás okát, mindenekelőtt azért, hogy annak felszínre hozatala segítse leküzdését. Az ember és közössége mindig tart a jövőtől, hiszen nem ismeri, nem ismerheti. A múltat és a jelent azonban módjában áll megismernie, és mindebből le tud vonni következtetéseket a jövő alakulására nézve is. Mindenesetre meg kell ezt kísérelnie.

VITÁK AZ IDŐZÍTÉSRŐL. Többen mondják, hogy a földrész újraegyesítése nagyszerű dolog, de mintha elkésett volna. Alábbhagyott már a kilencvenes évek öröme és lelkesedése, nem is beszélve az ötvenes-hatvanas évek őszinte Európa-hitéről. Egy évtizeddel ezelőtt hívtuk föl a figyelmet arra a veszélyre, hogy a csatlakozás indokolatlan késleltetése komoly kockázatokkal jár, mivel a kifáradás és a csalódás érzetét keltheti azokban, akik az európai integráció folyamatába történő teljes jogú bekapcsolódásban országuk emancipációjának és felemelkedésének döntő tényezőjét látják. Bizonyosan van ebben némi igazság, mégis úgy érzem, hogy a közép-európai országok csatlakozása az Európai Unióhoz lényegesen korábban nem történhetett volna meg. A csatlakozás nem egyszerűen politikai gesztus, hanem egy fél évszázadon keresztül épülő, bonyolult gazdasági, intézményi-jogi rendszerbe történő beilleszkedés, az integráció különlegesen csiszolt normarendszerének átvételére, beépítésére és tényleges alkalmazására irányuló készség és képesség ügye. Más kérdés az, hogy ennek a képességnek a kialakítását talán lehetett volna kezdettől fogva erőteljesebb eszközökkel is segíteni.

A csalódás tehát nem lehet oka a szorongásnak, már csak azért sem, mert mi vagyunk csalódottak, ők, a másik oldalon inkább korainak érzik a bővítést. A jövőtől pedig ők is és mi is félünk. Azt a versenyt, hogy melyikünk ismeri kevésbé a másikat, feltehetően az unió jelenlegi tagállamai nyernék, ezért azután bennük erősebb a félelem is. Nincs ebben semmi új, hiszen Közép- és Kelet-Európát mindig sokkal jobban foglalkoztatta Nyugat-Európa, mint fordítva, az utóbbi évtizedekben pedig különösen felerősödött ez a jelenség. Míg a közép-európai értelmiség évtizedek óta álmodik Európáról és az Európával való majdani egyesüléséről, mindez a nyugat-európai országok közvéleménye számára már sokkal nehezebben megragadható gondolat. A csatlakozáshoz kötődő ottani félelmek megjelenése kapcsán talán a legmeghökkentőbb az, hogy a fenntartások és aggodalmak legjobb esetben egy körülbelül 8-10 évvel ezelőtti közép-európai állapotból indulnak ki; sajnos minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült megismertetni a most velünk újraegyesülő európai polgártársainkkal annak a lényegét, amit Közép-Európa az elmúlt másfél évtizedben elért. Az észlelés mindig elmarad az események megtörténtétől, de talán nem ennyire: szórakoztató például a nagy nemzetközi tévécsatornáknak a bővítésről szóló műsoraiban, hogy a csatlakozás legnagyobb problémája nem lesz más, minthogy a „határok megnyitása” következtében a csatlakozó országok elvesztik képzett munkaerejük javát…

Mindez pedig azért okoz gondot, mert az újraegyesítés lényege, hogy nem egyetlen napon, nem 2004. május elsején, hanem egy hosszú, több évtizedes, kétségkívül több szakaszra bontható folyamat eredményeként történik meg. Az európai integráció története több mint fél évszázadra nyúlik vissza, mi pedig másfél évtizeddel ezelőtt tűztük ki a teljes jogú csatlakozás célját. Társulási szerződést kötöttünk, megteremtettük – fokozatosan – az ipari termékek körében a teljes szabad kereskedelmet (lényegében az áruk szabad áramlását), jelentősen liberalizáltuk a mezőgazdasági termékek és a szolgáltatások kereskedelmét is, mindkét irányban teljesen felszabadítottuk a tőkemozgásokat, megteremtettük és a közelmúlt ellenkező jelzései ellenére reményeink szerint megőrizzük az európai intézményrendszert, a szükséges mértékben előbb a társulási megállapodás alapján, majd a csatlakozási felkészülés keretében harmonizáltuk jogunkat a közösségi joggal. Összességében eleget tettünk a sokat emlegetett koppenhágai kritériumoknak. Az igazi kérdés az, hogy a gazdasági versenyképesség és az intézményrendszer tényleges működése, a közigazgatási-intézményi és jogi kultúra valóságos átvétele és érvényesítése terén hogyan tudunk majd helytállni.

A folyamat következő szakasza kezdődik tehát május elsején. Ez a szakasz a teljes beilleszkedés időszaka lesz, amelynek során fokozatosan létrejön a tényleges egyenlő elbánás, valamint gazdasági felzárkózásunk is előrehalad. A csatlakozási feltételek ugyanis jó néhány fontos területen megtörik az egyenlő elbánás elvét. A strukturális és a kohéziós alapokból 2006 végéig kevesebb mint a felét kapjuk annak, mint az általános szabályok alkalmazásából fakadóan kellene kapnunk, és ugyaneddig az időpontig az Európai Bizottság bírósági eljárás nélkül alkalmazhat a csatlakozó országokkal szemben védintézkedéseket abban az esetben, ha azok megsértik az egységes piacra, valamint a bel- és igazságügyi együttműködésre vonatkozóan fennálló kötelezettségeiket. (A jelenlegi tagállamokkal szemben a közösségi jogból eredő kötelezettségeik megsértése esetén csak az Európai Bíróság döntése alapján van lehetőség intézkedésre.) A hátrányos megkülönböztetés 2006 után is fennmarad a mezőgazdasági közvetlen támogatásoknál, és nagy valószínűséggel ez lesz a helyzet – legalábbis az ebből a szempontból legfontosabb két tagállamban – a munkaerőmozgás területén is. Az összesen hét évi átmeneti intézkedés, tehát a munkaerő szabad áramlása korlátozásának lehetősége következtében az unión belül az egységes munkaerőpiac csak 2011-ben jön létre, ami nem csupán a szabad munkaerő-áramlásból időlegesen kizárt új tagállamokat érinti kedvezőtlenül, hanem az unió gazdasága egészének versenyképességét is. A lisszaboni célkitűzések eléréséhez ugyanis valóságosan egységes piacra, sőt gazdaságra lenne szükség, a termelési tényezők egyik legfontosabbikának a kizárása pedig az egységes piacon folyó versenyből végső soron az unió gazdasága számára teremt hátrányos helyzetet. Nem történik meg a csatlakozás pillanatában a személyekkel szemben alkalmazott határellenőrzés eltörlése, a schengeni vívmányok tehát kötelezőek ugyan az új belépőkre nézve is, de azokat csak abban az esetben kell alkalmazniuk, ha a Tanács megvizsgálta és megállapította, hogy teljesítik a rendelkezések alkalmazásához szükséges feltételeket, és a tagországok ezt követően egyhangú döntést hoznak. E döntés meghozatala 2007 előtt nem várható, annál is inkább, mert jelenleg úgy tűnik: a feltételeknek elsősorban nem az új tagállamok, hanem maga az unió nem képes a nyilvántartási rendszer megteremtése területén megfelelni. A határellenőrzés felszámolásából fakadó előnyöket tehát szintén csak a csatlakozástól számított néhány év elteltével fogjuk élvezni.

A közös pénz bevezetése körüli helyzet és az ezzel kapcsolatos viták ismertek. Elegendő itt arra utalni, hogy az euró hazai bevezetése 2008 előtt nem várható, és Magyarország a többi csatlakozó országgal együtt a Gazdasági és Pénzügyi Unióban egyelőre úgynevezett „eltéréssel rendelkező tagállamként” vesz részt, azaz az alapszerződés egy sor rendelkezése e körre nem vonatkozik.

HOSSZÚ BEILLESZKEDÉS. A fenti jelentős eltérések alapján körvonalazható, hogy a csatlakozók beilleszkedésének mostantól elkezdődik egy további, 3-10 évig tartó szakasza, amelynek folyamán fokozatosan megszűnnek az eltérések, és megvalósul a jelenlegi és az új tagállamok közötti egyenlő elbánás. E folyamatban fontos dátum lesz 2007. január elseje, amikor az újakkal szemben is az általános szabályok lesznek irányadók a strukturális és a kohéziós alapokból való részesedés tekintetében. Akkor szűnik meg az említett védzáradékok alkalmazásának a lehetősége, igaz, hogy a már korábban meghozott intézkedéseket ezt követően is hatályban lehet tartani. Reményeink szerint ugyanabban az esztendőben megszűnik a személyekre vonatkozó határellenőrzés, és valóban szabadon, várakozás nélkül tudunk majd a szomszédos uniós tagállamokba utazni. A kezdeti félelmek oldódása után – 2006. május elsejétől – talán valóban szabadon vállalhatunk munkát az unió jó néhány tagállamában (legalább azokban, amelyek a munkaerőpiacuk teljes megnyitását a csatlakozás időpontjára ígérték), és arra is remény van, hogy a további három év letelte után ez lesz a helyzet a tagállamok nagy többségében. Időközben a kezdeti 25 százalékról évenként további 5 százalékkal növekszik a mezőgazdasági termelők részére kifizetett közvetlen támogatás, és a hazai forrásokból nyújtott kiegészítéssel szintén az évtized vége felé éri el azt az összeget, amelyet a jelenlegi tagállamok mezőgazdasági termelői kapnak, ekkor válnak tehát egyenlővé a versenyfeltételek a jelenlegi és az új tagok agrártermelői számára.

FÉLÚTON. Mindezek ismert dolgok, felvázolásuk csak annak bemutatását célozta, hogy a valóságos csatlakozás, a teljes beilleszkedés nem egyetlen időpillanatban, hanem egy hosszú folyamat eredményeként jön létre. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy félúton vagyunk, 15 nehéz és – minden gondunk, bajunk ellenére – sikeres esztendő mögöttünk van, de előttünk van még egy jó évtized, amely alatt meg kell teremtenünk az egyenlő elbánás valamennyi feltételét, és ennek eredményeként teljessé kell tennünk a beilleszkedést. Mindez persze önmagában nem szünteti meg a gazdasági fejlettségi szintben rejlő jókora különbségeket, de legalább megadja ennek esélyét.

külső tényezők befolyásolása és alakítása, nem kétséges, a következő esztendők egyik legfontosabb feladata. Érdekeink érvényesítésének elsődleges közege az Európai Unió intézményrendszere lesz, és ez egyaránt vonatkozik a magyar külpolitikai, külgazdasági és nemzetpolitikai törekvésekre, amelyek megvalósítása új színtéren és új környezetben történik. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy alaposan megismerjük, értsük, és megfelelően felhasználjuk ennek az új közegnek, tehát a közösségi intézményrendszernek a feltételeit, adottságait és lehetőségeit. A magyar történelemben ez nem teljesen új helyzet, hiszen nemzeti szempontjainkat már az Osztrák-Magyar Monarchián belül is egy bonyolult „integrációs” rendszer keretei, gazdasági, politikai és intézményi feltételei között kellett érvényesítenünk. A sikeres érdekérvényesítés kiemelten fontos feltétele, hogy az alapvető kérdésekben nemzeti konszenzus jöjjön létre, és erre a konszenzusra egységes fellépés épüljön. Az integráción belüli viszonyokra különösen áll az a tétel, hogy a nemzeti egységet sugárzó ország külkapcsolatai egész rendszerében sikeresebben tudja érvényesíteni érdekeit. Ez persze nem valósítható meg szakértelem, szakmai tekintély és hitelesség nélkül, amelyeket csak évek hosszú munkájával lehet megteremteni. Az új tagállamoknak mindenekelőtt le kell küzdeniük a velük szemben kezdetben erősen jelentkező bizalmatlanságot, a szakmai felkészültségükkel kapcsolatos kételyeket. Az európai integráció kérdéseivel mindeddig egy meglehetősen szűk kör foglalkozott, amely ugyan jelentős elismertséget vívott ki maga és az ország számára, de ha e kört nem többszörözzük meg rövid időn belül, nem leszünk képesek az európai intézményrendszeren belül a hiteles és sikeres érdekérvényesítésre.

A külső feltételek tehát nagyon fontosak, de önmagukban nem döntenek el semmit. A sikeres magyar beilleszkedés mindenekelőtt attól függ, hogy hazai feltételeink miként alakulnak, hogyan növeljük gazdaságunk versenyképességét, őrizzük meg a demokratikus intézményrendszer és jogállamiság lényegét, és hogyan vesszük át azt a közigazgatási, intézményi és jogi kultúrát, amely nemcsak az európai integrációnak, hanem magának az európai civilizációnak is a lényege, és amelynek alapját végső soron a keresztény értékrendben gyökerező erkölcsi és jogi normák adják.

A támogatások befogadására alkalmas intézményrendszer megteremtésének zökkenői valójában az egész intézményrendszerünk és közigazgatásunk gondjait, válsághelyzetét tükrözik vissza. Szakszerű és jogszerű közigazgatás nélkül pedig nincs sikeres európai integráció és érdekérvényesítés. Szó sincs arról, hogy a nyugat-európai társadalmak és gazdaságok tökéletesek lennének, és az sem vitás, hogy az intézményi-jogi kultúra szintje, természete és érvényesülési módja tagállamonként is számottevően eltér. Mégis kialakult azonban egy olyan európai „minimum”, amelynek központi eleme a normák léte és lényegi követése, mindenekelőtt az e normákat alkotó és alkalmazó állam és ennek intézményei részéről. A normakövetés természetesen nemcsak az állami intézmények működésének alapfeltétele, hanem elengedhetetlen követelmény a gazdasági élet szereplőivel és a társadalom minden egyes tagjával szemben. A legszélesebb értelemben vett jogállamiságról van tehát szó, amely legalább is főszabályként biztosítja a jogkövetést, és ezzel az intézmények, végső soron a gazdaság és a társadalom működését. Ide tartozik a korrupcióval szembeni fellépés és annak visszaszorítása legalább az állami intézmények körében, az adófegyelem minimuma, a jogi normák ismeretének és követési hajlandóságának elfogadható szintje. Mindez pedig lehetetlen világos értékrend nélkül, amely persze teljes egészében soha nem valósítható meg, de amely legalább követelményként határozottan megjelenik és érvényesül.

A közösségi jog e követelmények érvényesítésében az elmúlt évtizedekben kiemelkedő szerepet játszott. Egyszerre deregulált és regulált, egyszerre növelte a szabadságot, és egyszerre próbált meg – nem mindig hibamentesen – az egység irányába mutató normákat teremteni. Mindezt az Európai Unióban jelen lévő politikai ideológiák jelentős eltérései, ezek versengése és harca mellett, a nemzeti kultúrák, hagyományok és identitások közötti különbségek figyelembevételével kellett és kell a jövőben is megvalósítania. Nagy kérdés, hogy e normák alakításában hogyan és milyen mértékben tudunk majd részt venni, és mennyire fogjuk a közösen továbbalakított normákat a sajátunknak tekinteni.