 |
Évek óta, valahányszor a régi Bécsi út ürömi elágazásától Szentendre felé „átkelek a hegyen”, eszembe jutnak elvesztett barátaim, Vas István és Szántó Piroska. Vas Pista már nem élte meg Solymárra költözésünket 1993-ban, de az elözvegyült Piroska, aki tudatosan készült a túlvilági nászra, és minél előbb meg akart halni, járt nálunk néhányszor. Az imádott szentendrei Tusculanumból, nyári műterméből mindig autóval hoztam át (gyerekesen imádott autózni), és ilyenkor felragyogott a szeme: „Akkor átmegyünk a hegyeken?” Ezek a „hegyek”, mármint az ürömi hegy elég alacsonyka, de mégiscsak hegy, a táj pedig szép, hogyne volna szép, hiszen ez a Pilis. És amikor kanyarog az ember a kocsijával Ürömön át, elhalad egy épület előtt, melyre nagy betűkkel ez van írva: Öreg Sváb.
Engem ez mindig a kedvesen blőd rigmusra emlékeztet a Marica grófnőből: „Azt mondja az öreg Kis, ne csak együnk, igyunk is!” És mit mond az Öreg Sváb? Elég sokat mondana, ha úgy igazából nekiveselkedne. Például azt mesélhetné az Öreg, hogy ők akkor jöttek ide, amikor a tatárok, vagy netán később a törökök pusztították Magyarországot. Akkor jól jött a betelepülő dolgos, teremtő népesség a magyar „Waste Land”-en, falvakat építettek, gazdálkodtak, kereskedtek. Majd a török „ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatainak” 150 éves jelenléte után jöttek a felszabadító osztrákok (az egyszerűség kedvéért azt mondtuk rájuk, hogy svábok), és pár száz évig, kisebb megszakításokkal, a Habsburg-birodalom része lett az ország. A Habsburgok kihasználtak bennünket, igaz, ugyanakkor megakadályozták, hogy elnyeljen a kelet, a káosz, a Balkán. Szép szabadságharcainkkal együtt (Rákóczi, Kossuth) sok történész ma már egyre inkább hajlik arra a vélekedésre, hogy Bécs elnyomó hatalom volt ugyan, mégis a függetlenségnél is talán fontosabbnak látszik, hogy nem hagyott bennünket leszakadni Európáról. A mi svábjaink pedig közben – osztozva is a közös bajokon – gyarapodtak, mert szorgalmasak és gyűjtögetők. Nem mindig lelkesedtek szabadságharcainkért, de megvoltunk egymással.
Aztán jött Trianon, a Nagy Toleranciatemető. Az undorító XX. század a világháborúival, vérfürdőivel, népirtásával. Svábjaink töredéke ugyan lelkesedett Hitlerért, de a többség hazájához hű magyar svábnak érezte magát, és amikor 1945 után a zsidódeportálásoktól alig kihűlt marhavagonokba válogatás nélkül a svábokat terelték kitelepítésre, megfosztva őket hazájuktól, vagyonuktól, otthonuktól, ezeken a sokat próbált vagonokon ott világított felpingálva (gyerekként magam is láttam): „Édes hazánk, Isten veled!” Ez nem a hazátlan bitangok sikolya.
Ennyi mindent mesél ebben a huzatos országban egy vendéglői felirat. Sok év után végre egy ebéd erejéig meg is néztem, mi van a cégér mögött. Nem a legjobbkor, a derűs idő ebéd közben hatalmas égiháborúba váltott, elsötétedett a világ, elektromos feszültségű rosszkedvünk lett. Pici terem, festett parasztbútorokkal, de ha melegen kisüt a nap, nyilván hangulatos a nagy fedett terasz a hegyoldalban, nem beszélve a ház alatt a hoszszú, boltozatos régi pincéről: már szépen megterítettek benne vagy ötven vendégnek, glédában várják a meleg évad turistáit. Az étlap rusztikus, ez való ide. Van orjaleves, aztán bableves sváb füstölt csülökkel, de most próbáljuk ki a Karintiai tejfölkrémlevest zsemlekockával: bográcsban hozzák a húslevest, rengeteg tejföllel krémszínűre habarva, különleges, majdhogynem franciás íze van. A főételig, kitöltendő az űrt, kedveskedésül egy tálka libazsírt tesznek az ember elé lilahagymával. Derék dolog. A fogasfilé citromos barnavajjal kitűnő. És kipróbáljuk a rejtélyes nevű Bada bélszínt is: libamáj, gomba, bélszín kelttésztába göngyölve és együtt sütve. A gondolat jó, de a sokféle alkatrész mintha nem igazán egyesülne egyetlen étellé. Az édességek között megint felbukkan egy Bada, ezúttal Bada pala. Kicsoda és micsoda lehet ez a Bada meg pala? Nem rendelem meg. Legyen az Öreg Svábban is valami titokzatos. Mondjuk egy Sváb Nő. (De fiatal!)
