Nemcsak érzelmi, kulturális és politikai okokból voksoltunk az Európai Unióba történő teljes integrálódás mellett, hanem azért is, mert abban bízunk, hogy a csatlakozás idővel saját életünket és sokmillió honfitársunkét is jobbra fordítja.
A falun élők várakozásai az átlagosnál is nagyobbak, mivel a nagyvonalú uniós agrártámogatásokról már évtizedek óta legendák keringenek a hazai agrárberkekben. Az Európai Unió nagyhatalmú központja, Brüsszel, különböző programjain keresztül, a legmarkánsabban a mezőgazdaság, a vidék életébe avatkozik bele, így nálunk is e téren várhatók a legmélyebb változások. Vajon felkészült-e a magyar agrárium a gyökeres megújulást indukáló kihívásokra? Kik tekintenek majd egykor keserűséggel erre a napra, s hányan kerülnek a „túlélők”, a győztesek táborába? Mennyire lesz szép és új az agrárvilág Magyarországon?
Raskó György, agrárközgazdász
SZORONGÁS. Első ránézésre lehet okunk a bizakodásra. A csatlakozási tárgyalásokon kiharcolt magas termelési kvóták alapján már bizonyos, hogy az EU adminisztratív eszközökkel nem fogja akadályozni a magyar mezőgazdaság növekedését. A jelenlegi hazai igényeknél 50 százalékkal több gabonát és tejet, kétszer annyi marhahúst termelhetünk jelentős uniós támogatás mellett, miközben sok más fontos agrárterméket – mint például baromfi- és sertéshúst, zöldség- és gyümölcsféléket – korlátozás nélkül állíthatunk elő és adhatunk el egy, a miénknél negyvenötször nagyobb piacon! Az is nagyon kedvező, hogy a velünk együtt csatlakozók közül mi kapjuk a legnagyobb közvetlen „föld alapú” támogatást, amelynek teljes összege 296 euró lesz hektáronként. (A lengyel gazdák például 189, a szlovákok 252, de a csehek is „csak” 265 euróhoz jutnak majd, amikor már 100 százalékra egészül ki a brüsszeli folyósítás.) Ha mindezek mellé tesszük a magyar mezőgazdaság rendelkezésére álló természeti adottságokat – a kiváló minőségű, jól művelhető, termékeny földjeinket, a zöldségeinknek és gyümölcseinknek ízt és tartalmat adó humuszt és napfényt, az öntözést sokhelyütt lehetővé tévő vízkészletünket -, akkor csak optimistán gondolhatunk a jövőre. Mert a jobb megélhetés, a növekedés, a minőségi fejlődés számos külső és belső feltétele valóban adott a honi gazdák számára. Az országot járva mégis azt tapasztalom, hogy bizakodás helyett a szorongás, a reménytelenség, a várható vereségbe való csendes beletörődés, esetenként a dühös kétségbeesés uralja a vidéket. Vajon e magatartás csak a jövőt gyakorta sötétre festő magyar lélek megnyilvánulásának tulajdonítható, vagy racionális okai is vannak?
Való igaz, a közelmúlt agrárgazdasági fejleményei nem sok örömre adtak okot. A rendszerváltás óta tartó agrárpolitikai cikkcakkok, egymást követő aszályos évek után vagyunk, s e tényezők külön-külön is „vagyonpusztító” erejűek voltak. Elég, ha csak a 2003-as zárszámadási mérlegbeszámolókba tekintünk: számos, eddig jól prosperáló mezőgazdasági vállalkozás, szövetkezet, állami és privatizált gazdaság lélegzetelállító mértékű veszteséget produkált. Nem volt ez másként még az olyan kiváló természeti adottságokkal rendelkező régióban sem, mint a Mezőföld, amelynek három élenjáró nagygazdasága egymilliárd forintot meghaladó mínusszal zárta az elmúlt évet. De tucatjával említhetnék százmillión felüli veszteséget termelő gazdaságot Békésből, a Hajdúságból, vagy éppen a Nyugat-Dunántúlról. Az agrárvállalkozások tavalyi vagyonvesztése valószínűleg meghaladta a 100 milliárd forintot, s a mezőgazdaság közgazdasági-termelési viszonyait jól ismerők bizonyára igenlően bólogatnak, ha az idén várható jövedelemkiesést – még a mostanáig kedvezőnek tűnő időjárási feltételek mellett is – újabb 50-60 milliárdra taksálom. Mert csak a tejtermelők zsebéből 17 milliárd forintot vesz ki a 10 forintos literenkénti árcsökkenés, miközben a sertéstartók idei vesztesége akár 20 milliárddal is duzzadhat a megszűnő ártámogatás, a tavalyinál is rosszabb felvásárlási árak és Európa legdrágább abraktakarmánya következtében. Nem várható javulás az idén a baromfi, a zöldség-gyümölcs, vagy a szőlő-bor ágazatban sem.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a Brüsszelből érkező közvetlen föld alapú támogatás a nemzeti „megfejeléssel” közel 150 milliárd forint pluszpénzt hozhat az agráriumnak, ha az agrárigazgatás intézményrendszere az őszre „folyósításképes” lesz. E valóban jelentős támogatásnak sem örülhetnek azonban felhőtlenül a gazdák, mert már a támogatás hírére 20-30 százalékkal mentek fel a földbérleti díjak, miközben a gyártók és forgalmazók 10-20 százalékkal emelték a vetőmagok, a műtrágyák és a növényvédő szerek árát. Így egy hektár szántó megművelése a tavalyihoz képest legalább 15-20 ezer forinttal kerül többe az idén, ami hozzávetőleg 70-80 milliárd forint többletkiadással jár a mezőgazdasági vállalkozások számára!
KIESŐ PÉNZEK. A földalapú támogatás felét tehát máris „elvették” a gazdáktól. A több csapadék, s annak jó eloszlása a növénytermelést még megmenthetné, de a február óta zuhanó gabonaárak e vonatkozásban is óvatosságra intenek. A búza szabadpiaci ára a betakarítás utáni hónapokban nem lesz több tonnánként 26-28 ezer forintnál, míg más takarmánygabonáké még ezt az árszintet sem fogja megközelíteni. Hiába lesz esetleg jóval több termés, a realizálható árbevétel valószínűleg nem sokkal haladja majd meg a gyászos tavalyit. Az állattenyésztési ágazatok sanyarú helyzetét a februári demonstrációkról szóló tudósítások nyomán már nem is kell ecsetelnem. Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a bankok egyre-másra utasítják vissza az állattartó gazdaságok hitelkérelmeit, noha az új agrárkölcsön-konstrukciók feltételei amúgy irigylésre méltóan kedvezőek.
Az agrárgazdaságban nem érdekelt polgár akár legyinthet is: megint a szokásos sírás, aminek az a fő célja, hogy az agrárlobbi a csatlakozás ürügyén még egyszer és utoljára jól megfejje az államkasszát. Nem tagadható: vannak ilyen szándékok, de nem sok sikerrel kecsegtetnek. Május elsejétől az agrárpiaci szabályozás teljes mértékben Brüsszel kompetenciája, s a nemzeti forrásból adható támogatásokat tételesen el kell fogadtatni az Európai Unióval. Ráadásul ezek folyósítása is csak ugyanolyan szigorú elszámolás mellett lesz lehetséges, mint a brüsszeli pénzeké. Bármennyire is nehéz egyeseknek megemészteni, de a belépéssel vége lesz a magyar agrárirányításban gyakorta alkalmazott „dugipénz-osztogatásnak” és a hivatásos Tiborcok által indukált, ad hoc piaci zavarelhárító intézkedések időszakának. A teljes jogú tagsággal ráadásul más kellemetlenségek is párosulnak. Megszűnik, illetve jelentősen mérséklődik a hazai élelmiszerpiac eddigi védettsége, így a belpiacon is számottevően erősödni fog a verseny. A gazdák számára kevésbé, de a fogyasztóknak jó hír: a liberalizáció és a verseny jótékony hatásaként számos élelmiszer beszerzési ára csökkenni fog, hosszú időre gátat szabva az e termékkörnél a nyolcvanas évek eleje óta tartó árszínvonal-növekedésnek.
Mit hoz tehát az agráriumnak az uniós csatlakozás? Egyfelől éles piaci versenyt, csökkenő védettséget, jó esetben is csak stagnáló felvásárlási árakat, növekvő környezetvédelmi és állatjóléti kiadásokat, szigorú elszámolási kötelezettséget. A mérleg másik serpenyőjébe a 450 milliósra bővült fogyasztói piac, a jövedelemkiegészítő támogatások és a vidékfejlesztési programok kerülnek. A támogatásokat már előre megcsapolták a földtulajdonosok és az anyagbeszállítók, az utóbbira pedig pályázni kell, a folyósítás garanciája nélkül. Nem csoda, hogy Franz Fischler mezőgazdasági főbiztos sem ígért mást a csatlakozók agrártermelőinek, mint „vért és verítéket”, no meg vigaszul a tágra nyílt uniós piac meghódításának lehetőségét. Valóban, mi mást is tehetne egy hagyományosan exportorientált élelmiszer-gazdasággal bíró ország, minthogy megpróbál élni a kínálkozó alkalommal. Uniós felkészültségünk, pontosabban felkészületlenségünk ismeretében ez keserves munka lesz, de nem lehetetlen.
Kik maradhatnak meg a hazai piacon, és kik hódíthatnak meg újabbakat? A válasz evidens: csak azok, akik jó minőségű, egészséges élelmiszert, mezőgazdasági nyersanyagot másoknál olcsóbban állítanak elő, s akiket ebben világszínvonalú gazdasági háttér-infrastruktúra (finanszírozás, raktározás, kereskedelem) segít. A magyar mezőgazdaság ma is képes előállítani jó minőségű agrártermékeket, amelyek humán-egészségügyi szempontból is megfelelnek az uniós előírásoknak A közel másfél milliárd dolláros agrárkereskedelmi aktívum azt jelzi, hogy fő vonalakban a külpiaci versenyképességgel sincs baj. Aggodalomra főként az adhat okot, hogy növekszik azon termékek száma, amelyeket drágábban állítunk elő uniós versenytársainknál. Mi több, a velünk együtt csatlakozók többségében a felvásárlási árak rendre alacsonyabbak a hazaiaknál, ami azt sejteti, hogy az új tagok agrártermelői számos fontos termék – tej, sertéshús, takarmánygabona – előállítási költségeit illetően jobban állnak a mieinknél. A magyar mezőgazdaság Achilles-sarka tehát a költséggazdálkodás.
ALACSONYABB KÖLTSÉGEK. Ezzel eljutottunk a legizgalmasabb uniós kihívások egyikéhez. Vajon képesek lesznek-e a magyar gazdák és mezőgazdasági társaságok a jelenleginél alacsonyabb költségek mellett hatékonyan termelni? Vállalkozásaik megmaradásának ez a leglényegesebb feltétele. Takarékoskodni kell az eszközökkel, az anyagokkal, nemkülönben a munkaerővel. Még mindig sok olyan gazdaság van – főleg hagyományos termelőszövetkezet -, amely számottevő mértékű fölös munkaerőt foglalkoztat, részben érzelmi-szociális okokból, részben gazdasági kényszerűségből (nincs ugyanis pénzük a végkielégítések kifizetésére). A túlfoglalkoztatottság esetenként 40-50 százalékos, s a probléma humánus megoldása akár százmilliós nagyságrendű is lehet egy-egy gazdaságban. A mai jövedelmezőségi viszonyok mellett egyszerűen lehetetlen ennek forrását önerőből előteremteni. Ezért azt javaslom, a vidékfejlesztési témák (Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program – AVOP) közé azonnali hatállyal emeljék be a korai nyugdíjazást és munkaerő-racionalizálást segítő programelemet, amely része lehet egy, a gazdálkodás hatékonyságának javítását célzó agrárüzem-fejlesztési, racionalizálási programnak. Forrásátcsoportosítással erre tetemes támogatási pénz teremthető elő. Törölni kellene azon támogatási célokat, amelyek csak a termelés egyes részterületein hoznak eredményt, anélkül, hogy a gazdaság egésze életképességének javulásához érdemben hozzájárulnának. Újragondolást igényelnek olyan – sikeresnek tartott – támogatási célok, amelyek részben erőforrás-pazarláshoz vezettek (géptámogatások), vagy csak azért vették azokat igénybe, mert kis ügyeskedéssel az egész beruházást támogatásból lehetett finanszírozni (ültetvény-telepítések). Ha a gazdák minden idegszálukkal a termelési költségek lefaragására koncentrálnak, ha a nyugati világban alkalmazott farm menedzsment technikák nálunk is általános gyakorlattá válnak, ha végre lesznek nagyságuk révén erőpozícióból tárgyalni tudó beszerző-értékesítő szövetkezések, ha mezőgazdasági vállalkozóink a brüsszeli sült galamb várása helyett saját jövőjük építésével törődnek, akkor – biztos vagyok benne – szép lesz az új agrárvilág Magyarországon.
