 |
| a Menza |
Az NDKábulat. A „Good Bye, Lenin!” című film kaszszasikere után felbátorodtak a tévéállomások, és megszülettek a keletnémet nosztalgia-show sorozatok. A siker nagy, de a tiltakozások sem hiányoznak. A tiltakozók morális felháborodásának lényege: egy gyilkos rendőrállamot szépítenek ezek a műsorok. Az ellentábor meg azt mondja (például a főszereplő Katharina Witt, az NDK egyik főüdvöskéje), hogy nem a rendőrállam bearanyozása mindez, hanem a felismerés, hogy az emberek akkor is élték az életüket, és nem a rendőrállam, hanem ők maguk igyekeztek a falakkal körülzárt mindennapokat elviselhetővé tenni. És elviselni. Láttam egy-két ilyen adást, és nekem is az a véleményem, hogy nem a politikai múlt visszavágyása a tét, hanem egyszerűen az, hogy több generációnak is ez jutott a történelmi időből, nincs és nem lesz több gyerekkoruk, ifjúságuk, felnőttkoruk, ez volt, ez van, és kész. Akárcsak nálunk. Senki nem óhajtja kitörölni (számítógépen: delete) az életét vagy annak egy részét, és ez még nem sugallja, hogy bár volna ma is egy Honecker-papuskánk. És még valami: nevetve búcsúzni a múlttól. Ez a legfontosabb. (Nekem ne mondja senki, legalábbis harminc fölött, hogy már nem emlékszik, kitől is való az idézet!)
Egyébként ez a mosolytalanság, ez a mi bajunk itthon. (Meg sok minden más.) Tizenhárom évvel a rendszerváltás után olyan görcsös a politikai közélet, mintha még mindig mindenki ott állna a barikádokon. Pedig már rég nincs barikád. (Az ősi vicc jut eszembe: „Vége a háborúnak? Igazán? Én meg itt már húsz éve csak robbantgatok, csak robbantgatok!”)
Egyesek még azt is eljátsszák, hogy nekik speciel teljesen kimaradt a kommunizmus. Csak azt nem tudom, ki élt helyettük akkoriban? Ki volt ama önéletrajz nélküli emberke? Egyszóval szájhabzás helyett nevetni kéne végre. És búcsúzni. A sarat meg hagyni a vályogvetőknek és a keramikusoknak.
Miért e bevezető? Mert nálunk is van, de teljesen ártatlan, Kádár-kor nosztalgiázás. Például a frissen megnyílt Menza, a Liszt Ferenc téren. Jó helyen, mert ez a tér a főváros egyik abszolút sikertörténete. Valósággal megnyílt itt egy tér, mely volt azelőtt is, csak nem működött. Szobraihoz és platánjaihoz nagyon különböző és sajátos éttermek költöztek, egymás nyakára, ahogy jó városokban, városrészekben szokás. És egyszerre találkahellyé, szabadtéri szalonná varázsolódott, a Zeneakadémia és az Opera, valamint számtalan színház vonzáskörzetében. A mediterrán Budapest itt található.
Néhány hete pedig fogta magát egy társaság, és a szemtelen „Menza” elnevezéssel újabb színfoltot telepített ide, tudatosan a hetvenes évek ízlésvilágát idézve, szelíd iróniával – egy-az-egyben nem volt merszük erre. Nem baj, mert nyomasztónak azért nem kell lenni a hitelesség kedvéért sem.
A Menza jó. Annyit idéz a múltból, amennyit mosolyogva elviselünk. Az asztalok, a székek, a falak mókás, ironikus színvilága még éppen kellemes. Az utcára klasszikus kávéházi óriáskirakatok nyílnak, a kirakati tárgy te vagy, aki ott ülsz le. Nézheted a tér nyüzsgését. Az étlap egyszerűsége is menzát idéz, de ami van, az magas színvonalon van. Mint például a kitűnő fokhagymaleves sajtos lángossal. Vagy friss saláta márványsajttal. (Tessék fölfedezni, hogy a hazai márványsajt jó! Ha érett.) Vagy a kacsamell káposztás cvekedlivel: fenomenális! Na és a keszeg! Végre megint lehet ebben a neo-finynyás országban valahol keszeget enni, mely rendkívül strapás, de ízes hal. Jó barátom a kor vasárnapi népeledelét hiányolta csupán, azt a bizonyos „rántotthúst sültkrumplival”. Én erről lemondanék. De a gránátoskocka – jól, csakis jól! – határozottan hiányzik.
A Menza megérdemli, hogy tele legyen. És a megnyitás pillanatától tele is van. Főleg fiatalokkal, ami egyik legfőbb antisznobisztikus vonzereje. És ami nyilván a tiszteletreméltóan mérsékelt áraknak is köszönhető. Csak el ne szálljanak Menzáék a siker hátszelével: maradjanak tisztességesek.
