Amerika-ellenes képzetek

 Jórészt a francia szellemi elit dolgozta ki ezeket a XVIII. századtól kezdődően. A felvilágosodás korában ugyanis Európa francia volt, a XIX. századnak pedig – mint Walter Benjamin mondta – Párizs volt a fővárosa.

A napi hírekben ma is minduntalan szereplő „atlanti iszonynak” tehát közel három évszázados a története (az „atlanti iszonyról” lásd Figyelő, 2003/33–34. szám; a más fajtájú előítéletek rendszeréről, vagyis arról, hogy „miért gyűlölik Amerikát?”, lásd Figyelő, 2003/23. szám). Ennek a képzetrendszernek a történetét, mint a hatszáz oldalas monográfia alcíme mondja, „genealógiáját” elemzi Philippe Roger.

Az ötvenes éveiben járó szerző a magyar akadémiai kutatóintézeteknek megfelelő francia CNRS tudományos főmunkatársa, a párizsi társadalomtudományi intézet (az EHESS) professzora, a tekintélyes Critique című folyóirat főszerkesztője. Roland Barthes tanítványa volt, róla könyvet is írt. Tárgyáról, az Amerika-ellenes francia képzetekről éveken át vezetett szakszemináriumot az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales nevű társadalomtudományi intézetben (illetve, vendégprofesszorként, amerikai egyetemeken).

A monográfiában majd’ minden vonatkozó adat föllelhető a XVIII. századi természettudóstól, Buffontól kezdve Stendhalon, Baudelaire-en, André Bretonon át Jean-Paul Sartre-ig. Az említettek mindegyike gazdagította ugyanis valamely adalékkal az „antiamerikanizmus” történetét. Breton például azzal, hogy a szürrealizmus szerelemre, barátságra mindig nyitott prófétájaként büszke volt rá: a második világháború idején, amerikai száműzetésekor egyetlen barátságot sem kötött az őt ideiglenesen befogadó Egyesült Államokban.

Roger szerint az esztétikai fenntartások vetették meg a XX. század átfogóan kulturális Amerika-ellenességének alapját, ráépülve előzményükre, a felvilágosodás korabeli és természettudós bírálatra. Ezt legnagyobb tekintélyként Buffon fogalmazta meg, mondván, Amerika természeti viszonyai szerfölött alkalmatlanok, következésképpen kisebbek ott ugyanazon állatfaj egyedei. Neki akkor Párizs-járt „alapító atyaként” Jefferson válaszolt. Tételesen cáfolta a nagy természettudós adatait (idézve például, hány fontot nyom egy amerikai meg egy európai medve). S ráérzett rögtön, hogy a vita nem tények, hanem mentális képek, képzetek körül forog.

Megkülönböztetve az Amerika-ellenes képzetek történetének természettudományos, esztétikai, majd kulturális szakaszát, Roger következetesen kitér a politikai kérdésekre is, de megállapítja: az ellenérzéseket a legkülönbözőbb pártállású franciák osztották és osztják. Pusztán politikai jelenségként nem lehet őket megragadni. Mentalitásról, társadalmi reprezentációról van szó. A francia professzor úgynevezett imagológiai elemzést végez tehát, vagyis azt vizsgálja, hogy milyen kép alakult ki egyik közegben, a franciában, egy másik közegről, jelesül az amerikairól. Nem a kép pontos vagy pontatlan volta a kérdés, hanem az, miként épül társadalmi valósággá egy képzetrendszer.

E képzetek rendszerét jelölő szót, az „antiamerikanizmust” – antiaméricanisme – a francia szótárak csak jó három évtizede tartják számon, s első előfor-dulását a negyvenes évek végére teszik. (Franciaország akkor éppen felszabadult, és szintén amerikai segítséggel meghívást kapott a győztes nagyhatalmak közé.) A jelenség régebbi, és összetett. Franciaország sosem állt háborúban az Egyesült Államokkal, eltérően Nagy Britanniától, Németországtól, Spanyol- és Olaszországtól. Az Amerika-ellenes képzetek viszont franciául a legerősebbek, s termelésüket illetően, mondja Roger, az ország nagyrészt önellátó