Úgy tűnt, a washingtoni közhivatalnokok szigorú diétát követnek. Az ártatlan élelmezésügyi felmérés azt mutatta, alig-alig költik el hivatali ebédjüket. Az ebédstatisztikából végül óriási lobbibotrány kerekedett. Kiderült ugyanis, hogy a környékbeli vendéglőkben szinte valamennyi lobbicég számlát vezet, s a betérő köztisztviselőknek csupán arról kell dönteniük, hogy az aznapi lakomával éppen melyik lobbista cechjét terheljék meg. Morális problémát ezek szerint legfeljebb az okozhatott, hogy kiegyensúlyozottan fogyasszák a különböző érdekcsoportok eltérő ét-, illetve értékrendjét.
Az itthoni szemmel naivnak tetsző korrupciós skandalum a politikai spektrum mindkét oldalán vérveszteségeket okozott, s ennek egészen konkrét jogszabályi alapja is volt. Az amerikai lobbitörvény ugyanis olyannyira részletezi e kapcsolatok ápolását, hogy azt is kimondja, legfeljebb mekkora összeghatárig ebédelhet hivatali ember az őt felkereső érdekcsoport kontójára.
SZÓCSÉPLÉS. Európában a lobbi kordában tartásának az a szokásos útja, hogy intézményi szinten házi szabályzatok, kódexek jelölik ki a helyes irányt – ad áttekintést Csanády Dániel, a Civil Társadalom Fejlesztő Programiroda vezetője. Külön törvénnyel az Egyesült Államok és Kanada óriási lobbigépezete rendelkezik, s hogy ennél kisebb területen, jelesül Magyarországon érdemes-e ilyet elfogadni, vitás kérdés. Az országgyűlés házszabályának és az önkormányzatok működési szabályzatainak kellene Csanády szerint rögzítenie a kijárók magatartási irányelveit is, valamint a köztisztviselőkről szóló törvényt volna érdemes felülvizsgálni ebből a szempontból – s nem csupán azt, hogy ki milyen nehézségek árán juthat be valamely állami intézménybe.
Arról is megoszlanak a vélemények, hogy a külön törvény kinek az érdekeit szolgálná. A főként amerikai mintára, ám sokak szerint éppen a hatásosságot biztosító részek kihagyásával elkészült törvénytervezet mindenesetre békésen pihen valahol. Az utóbbi években több verziót megélt tervezetet korábban az előző kormány forszírozta, majd egyszer csak levette a napirendről. Sokak szerint elfogadtatása ma csupán arra volna alkalmas, hogy a megléte igazolja: átfogó küzdelem folyik a korrupció ellen.
ÖSSZEMOSÓDÓ FOGALMAK. Másrészt viszont az egyértelmű szabályozás hiányában – mint arra az Oktatási Minisztérium körüli botrány is rávilágított – a honi közvélemény hajlamos összemosni a különböző fogalmakat. Lobbiproblémáról Vass László, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem docense, a szeptembertől második alkalommal induló posztgraduális lobbiképzés felelőse szerint ez esetben azért nem beszélhetünk, mert a tárca alkalmazottait már a döntés után, tehát inkább pr-akcióként nyaraltatta a cég. Ha mindez a döntés előtt történik, az befolyással való visszaélésként fogalmazható meg, azaz büntetendő cselekmény. Vass egyébként rámutat a két érintett fél – a lobbista és a hivatal – hozzáállásának megítélése közötti különbségre. Szerinte az utóbbinak kell az ilyen kérdéseknél jobban észnél lennie, a vállalatnak joga van megkísérteni a döntéshozót, ám annak ellen kell állnia.
A lobbiszakértők és professzionális érdekképviselők ugyan váltig hangoztatják, hogy a lobbizás semmiképpen sem azonos a korrupcióval, ma Magyarországon azonban meglehetősen nehéz a két fogalmat egymástól eltávolítani. „Pedig a lobbitevékenységnek épp annyi köze van a korrupcióhoz, mint az autóvezetésnek” – mondja Szűcs Ervin, a Magyarországon legrégebben, a kilencvenes évek elejétől működő lobbicég, a GJW Politikai Tanácsadó ügyvezető igazgatója. Alapesetben nincs kapcsolat a kettő között, a közlekedési kihágást bírságolni szándékozó rendőr és a sofőr közötti tranzakció viszont gyakran mégiscsak korrupcióként írható le. „Habár magát a szót igyekeztünk beágyazni a helyi nyelvbe (immár sima „i”-vel írjuk), de aminek nem tudjuk a magyar megfelelőjét, az azért mégis csak gyanús” – összegzi némi iróniával Csanády Dániel. Elismeri ugyanakkor, hogy a kijárás, az előszobázás kifejezések még kevésbé tűnnek „illendőnek”. A lobbizás ezzel együtt alkotmányos jog – még ha szinte véletlenül is lett az. A késő-kádári időkben született és azóta is hatályos közérdekű bejelentésekről és panaszokról szóló törvény nyomán az úgynevezett panaszjog a magyar alkotmányba is bekerült.
A lobbi tevékenységnek mindazonáltal van egy fölöttébb szimpatikus demokratikus vonulata: definíció szerint arra való, hogy valamennyi szempontról, minden érintett véleményéről értesüljön a döntéshozó. A lobbi mentén tehát pluszinformációhoz, jó esetben valóságos adatokhoz, érvekhez jut. A megközelítés üdvözítő, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem minden oldalnak jut a lobbiban hely. Még akkor sem, ha kizárható, hogy az erőforrásokkal jobban ellátott lobbizó esetleg a döntéshozó önös érdekeit szolgálná ki. Erről önkéntelenül árulkodnak a megkérdezett lobbisták is: szerintük a magyar politika kifejezetten nyitott az ipar ötleteire. A tapasztalatok szerint másra tehát kevésbé.
NYOMULÓK. Mindezt alátámasztja a civil szervezetek vélekedése. Eldurvult a lobbizás az utóbbi tíz év alatt – értékelik a helyzetet egy alapítványnál, ahol egy évtizede még remek eredményeket értek el saját erőből, ma azonban profi lobbisták szolgáltatásait kénytelenek megvásárolni. Az ipari lobbi sokkal erőteljesebben lép föl, ráadásul nemcsak céljai elérésére, hanem az ellenoldal terveinek kifürkészésére, mi több, a riválisok eltaposására is szolgál e tevékenység – mondják.
S ha már itt tartunk, érdemes azt is feszegetni, hogy van-e olyan érvrendszer, amivel a lobbista jó pénzért sem hajlandó azonosulni. Erre a kérdésre a Figyelő által megkérdezettek meglehetősen változatos feleleteket adtak. Az általános képet, úgy tűnik, leginkább az a válasz mutatja, miszerint mintha hallottak volna már olyan lobbicégről, amely dohányipari társaságnak nem dolgozna. Az M&H Communications ugyanakkor kétféle negatív szűrést már beépített az alapdokumentumaiba: nem vállal feladatot dohánygyártótól, valamint alkoholgyártótól vagy -forgalmazótól.
Nem árulkodik arról statisztika, hogy hány hivatalos kijáró, profi lobbista cég működik a magyar piacon. A GJW-nél a számukat mindössze tucatnyira teszik, ám érdemes figyelembe venni, hogy egyre több pr-cég e tevékenységet is az üzletágai közé emeli. Mindazonáltal az országgyűlés lobbilistáján nem e cégek szerepelnek. Erre azok az érdekképviselők jelentkeznek, akik alkalmasint parlamenti bebocsáttatást remélnek. A lobbitörvény tervezete szerint valamennyi lobbistának kötelezően szerepelnie kellene rajta, ám manapság főként civil szervezetek neve sorakozik a listán. A legutóbb tavaly közzétett verzión egészen pontosan 513 csoport olvasható – az agrárkutató intézmények szövetségétől a zöldtető építők szervezetéig.
Ma Magyarországon a lobbisták legnagyobb tömege mindezek ellenére vállalati alkalmazott, természetesen vezető pozícióban. Tapasztalatok szerint e tevékenység a cégek körében sokkal elterjedtebb Magyarországon, mint például az Európai Unióban. Egy nagyobb társaságokra fókuszáló hazai felmérés tanúsága alapján a vállalatok több mint 90 százaléka véli úgy, hogy lobbizás nélkül nincs üzleti siker, így aztán támaszkodnak is erre az eszközre. Egyes vezetőknek kizárólag ez a munkája, kormány- vagy külkapcsolati igazgató néven, de a kommunikációs vezető feladata is gyakorta ugyanez (lásd grafikonjainkat). Mindenesetre a vállalati kijárók és a professzionális előszobázók eszköztára nagyban különbözik. Az előbbi főként a jó kapcsolatokra épít, míg a másik oldal szerint nem ez és nem is a szívességek kihasználása a sikeres lobbi kulcsa. Az sokkal inkább a precíz elemzés – amellyel a törvény-, illetve döntéshozót arra lehet késztetni, hogy valamely fontos tényt és körülményt figyelembe vegyen -, s a mindehhez kidolgozott kommunikációs stratégia. Ezért a hatékony lobbi a pengeéles információgyűjtésen és következtetésen múlik.
A lobbisták negyedik típusaként Matkó István, az M&H Communications partnere a politikai prostituáltat nevezi meg. Azokat a – mondjuk úgy – egyéni tanácsadókat, akik jó pénzért valamennyi politikai irányvonallal jól elboldogulnak. Ez egyébként ma akár az egyik leghatékonyabb kijárási út is lehet, a fő lobbista panasz jelenleg ugyanis az, hogy manapság a közvetítőtől is először a politikai hovatartozását kérdezik. Ha nem passzol a szín, hiába a szaktudás; ha semlegességet vall, az mindjárt kétkedést okoz.
KENŐPÉNZ. A lobbihoz pénz mindenképpen kell – mondja egy hazai környezetvédő szervezet vezetője. Az érvek alátámasztása ugyanis többnyire szakembert, e szempontok közlése kiadványt, konferenciát kíván, ezeknek mind költségei vannak. A döntéshozók korrumpálására ugyan sohasem adnák a fejüket, erkölcsi dilemma azonban így is akad. Nevezetesen az, hogy szabad-e pénzt elfogadni e munkához az annak eredményében ugyancsak érdekelt féltől? Összességében egyébként szinte mindegy, hogy elfogadja-e egy civil szervezet az üzleti szféra támogatását, az ellenlobbi ugyanis a legtöbbször zsigerből ezzel vádolja e csoportokat.
Konkrét korrupciós ügyek nevesítésétől a megkérdezettek mindahányan óvakodnak, pusztán semleges külföldi példák citálására nyílik alkalom. Vass László azt emlegeti fel, hogy a németországi adószabályok egy időben a kenőpénzek leírását is lehetővé tették, a korrupció tehát intézményesítve volt. A docens ugyanakkor a zéró tolerancia híve, azaz semmilyen ajándék elfogadását nem tartja helyénvalónak. Nehéz ugyanis a mértéket belőni, például elfogadhatónak tűnik egy toll, ám akkor is az, ha nemesfémből készült és több százezret ér? Éppen ezen konkrét eset után próbált a lobbi határairól belső rendelkezést alkotni az egyik minisztérium, ám a kezdeményezés – csakúgy, mint a törvény – menetközben elakadt.
