Az SZDSZ elutasító szavazata „semmiképpen nem jelent közösségvállalást azokkal a politikai erőkkel, amelyek minden társadalmi igénynek megfelelően szinte számolatlanul osztogatnák a pénzeket, de ugyanakkor nem gondolnak arra, hogy ígéreteik betartásához jelentős mértékű adóbevételekre is szükségük van, másik oldalon pedig az adótörvények ellen szavaznak. (…) Mégis miért nem támogatjuk? Azért nem támogatjuk, mert a kormánynak ez az első és remélhetőleg egyetlen adópolitikai lépése, amely nincs összhangban a kormányprogrammal”.
A kis magyar adótörténelem ismétli önmagát. A fenti szavak 1995 decemberében hangzottak el a parlamentben, Gaál Gyula SZDSZ-es képviselő megfogalmazásában, amikor a liberálisok saját kormányuk személyi jövedelemadó (szja) törvényjavaslatával szemben foglaltak állást. Akkor éppen a felső adókulcsot 44-ről 48 százalékra srófolták fel, hogy a büdzsé behajthassa a stabilizáláshoz szükséges bevételt, mégpedig lehetőleg a nagyobb jövedelműektől.
 |
Most a tavaly már megszavazott adótáblához ragaszkodik a kisebbik koalíciós párt, miközben a nagyobbik a maga „felségterületéhez” tartozó ígéreteket – így például az 53. heti nyugdíj idei kifizetését, a lakáshitel-törlesztési adókedvezmény legalább egy részét, a közszférában kifizetett bérek reálértékét – félti a kilátásba helyezett megszorító intézkedésektől. A következő hetekben várható tárgyalások előtt nem tudhatjuk, menynyit sikerül „visszaszorítaniuk” a kormányzó pártoknak a tervezett 550-555 milliárdos adószigorításokból. Mindenesetre július 16-án rögzített „sarokszámaival” a kormány kész helyzetet próbált teremteni, amelyben a pártok egy-egy engedményt csak a költségvetés pozícióját érintetlenül hagyó szigorítás fölajánlásával „sajtolhatnak ki”.
Ebben az új helyzetben az SZDSZ adócsökkentési javaslata – még ha látszólag egybe is hangolja a kellemest a liberális filozófiával, amely szerint a forintoknak a jövedelem megtermelőjénél van a legjobb helyük – óhatatlanul is egy kalap alá kerül a pénz-, illetve engedményosztogató javaslatokkal. Kétségtelen persze, hogy a 2004. évre szánt új adótáblát (lásd Adószámtan című írásunkat) tavaly ősszel már törvénybe foglalták, s a kormány most azt vissza kívánja vonni. Így az adócsökkentésért folytatott harc egyúttal a szerzett – becikkelyezett – jogok védelmét is bízvást a zászlajára tűzheti. Alkalmilag e zászló alá állva, a fideszes Mádi László a Vasárnapi Újságban odáig az állításig is elmegy, hogy még nem volt példa ilyen, törvénybe foglalt vívmányok visszavonására, bár itt, a Figyelőnél rögtön eszünkbe jut két ilyen eset: a költségvetést 1998 végén igencsak terhelni látszó nyugdíjemelési szabályok megváltoztatása és a magán-nyugdíjpénztári járulék – a büdzsét rövid távon ugyancsak terhelő – emelésének elhalasztása.
A két példa is mutatja: a kiadások nominális megnyirbálására ritka és emlékezetes esetekben szokott sor kerülni. A kiadások, vagy legalábbis a lényeges tételek mögött elkötelezettségek vannak, amelyeket nem lehet megszegni. Nem véletlen, hogy ha válsághelyzetek adódnak, a kormány inkább a bevételek növelése irányában keresi a kiutat. Amikor a kormány szigorított – az 1995-1996-os stabilizáció éveiben, az orosz válság utáni, 1999-es megtorpanás idején és most, 2003-2004-ben – az államháztartás rendre nagyobb ütemben növelte bevételeit a kiadásoknál, míg a „lazább” éveket a kiadások szaporább emelkedése jellemezte (lásd a grafikont).
| Adószámtan |
A mai átlagos bruttó kereset (májusban havi 133 ezer forint) mellett havonként 6300 forinttal növekszik az adóteher, ha marad az idei adótábla és elnapolják a 2004-es kulcsok bevezetését. A jegelés azt jelentené, hogy a korábban tervezettel ellentétben mégsem vezetik be az érvényes, 20-30-40 százalékos adókulcsok helyett a 18-26-38-os skálát, és az alsó kulcs alkalmazásának jövedelemhatára pedig nem nő évi 650 ezerről 800 ezer forintra, a középső sávhatár pedig marad 1,35 millió, a tervezett 1,50 millióval szemben. Valamivel nagyobb terhelésnövekedést kapunk, ha 10 százalékkal (146,3 ezer forintra) növekvő átlagkeresetet feltételezünk, ekkor ugyanis az adótábla-könnyítés elhalasztása 6500 forintot vesz ki havonta az adózók zsebéből.
 |
A hatást tompíthatja az alkalmazottak által igényelhető adójóváírás. Ha ezen a téren is megtartják az idei szabályokat, akkor maradna a 18 százalék (maximum havi 9 ezer forint) a tervezett 16 százalék (maximum 8 ezer) helyett, és továbbra is évi 1,35 millió forint bruttó jövedelemig lehetne ezt leírni, nem pedig 1,20 millió forintig, míg a csökkentett adójóváírás jövedelemhatára 1,95 millió forintra tolódhatna ki a tervezett 1,80 millióról. Az átlagos kereset esetén havi 2600 forinttal nőhet a jóváírás, így az adónövekedés havi 3700-3900 forintra enyhülhet. Ám a kormány kilátásba helyezett még egy, minden adózóra vonatkozó szigorítást: megszüntetik az egyéni nyugdíjjárulék 25 százalékának megfelelő adóleírást, és ez az átlagbért az idei szinten 2800, a jövő évi feltételezett szinten 3100 forinttal csapolja meg. Így végül az elvonás átlagosan havi 6,5-7,0 ezer forinttal nő a minden adózóra vonatkozó tervezett szabályok szerint. Az átlagbér kétszeresénél havi 15 ezer forint körüli összeggel nő az szja a változatlan adótábla és a nyugdíjjárulék-kedvezmény megszüntetése miatt (jóváírás ilyen jövedelmi szintnél nem jár).
Az adóterhek legnagyobb (6,0-6,3 százalékpontnyi) mértékben a 160-190 ezer forint közötti jövedelmeknél nőnek az adószigorítások következtében. Havi 100 ezer alatt, valamint 440 ezer forint bruttó kereset felett a adónövekedés okozta különbség 5 százalékpontnál kevesebb. A kétgyerekes alkalmazottaknak (más kedvezményt figyelmen kívül hagyva) körülbelül 70 ezer forint havi keresetig nem kell jövőre adót fizetniük. A gyermektelen alkalmazottaknak a minimálbér után is havi 1000 forint adót kellene fizetni, ám Máté Dániel PM-szóvivő kérdésünkre megerősítette: az adójóváírás új szabályai biztosítani fogják a legkisebb bér adómentességének fenntartását. |
|
ESZME ÉS VALÓSÁG. Az SZDSZ ugyanakkor szimbolikusan sem szívesen mondana le a már becikkelyezett 2004-es adótábláról: a tét szerinte az olcsó állam eszméje, amelyet a 2002-es választás előtt, a Korszakváltás programjában az egykulcsos szja (illetve 2004-től átmenetileg a 2 millió forintnál belépő magasabb adókulcs) követelésében fogalmazott meg.
Ám kérdés, valójában a kormány (amelyben az SZDSZ koalíciós partner) megfelel-e az olcsóság liberális követelményének. Most az idei adótábla fenntartása mintegy 150 milliárdot hozhat a büdzsének, ez pedig alig több, mint negyedét adja a teljes kormányzati adócsomagnak. Tehát indokolt-e az adószigorítás? És ha indokolt, milyen adó terén, milyen eszközökkel célszerű meglépni?
A többletbevételekre nyilvánvalóan szüksége van a költségvetésnek. Két okból. Először is a 2001-2002-ben, a politikai versengés miatt földuzzadt kiadások okán, azok miatt ugyanis megugrott a hiány, amelynek állami finanszírozása akadályozza az üzleti befektetéseket, elveszi a mostanság egyébként is gyér fejlesztési forrásokat a vállalkozásoktól. Az uniós csatlakozás, illetve az euró bevezetésének magyar menetrendje pedig az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított mértékének 1 százalékpontnyi – mintegy 200 milliárd forintnyi – mérséklését kívánja meg 2004-ben.
VISSZAVONHATATLANUL. Nem csak a tavaly év végi, 544 milliárdos úgynevezett egyszeri kormányzati kiadásokról van szó, amelyek a GDP 9,3 százalékára srófolták föl a deficitet. Lényegesebb, hogy e kiadások nélkül is 7,1 százalékos mínusz terhelte a választások évének büdzséjét, azaz a „nem egyszeri”, „nem rendkívüli” kiadások is hihetetlen mértékben földuzzadtak. Megnőtt a visszavonhatatlan elkötelezettséget jelentő bér- és szociális tételek súlya a költségvetésben.
Előre nem látott teherként jelennek meg ezen felül a kamatkiadások: a Pénzügyminisztérium (PM) legújabb becslése szerint ezek az idén várhatóan 725 milliárd forintra rúgnak, 50 milliárddal meghaladva a költségvetésben tervezett összegeket. Ennek oka jórészben a forintpiacon kényszerűen magasan tartott kamatszint, de információink szerint az is közrejátszik, hogy a költségvetés által, a múlt év végén átvállalt, több mint 210 milliárd forintnyi állami vállalati adósságok az idén fizetendő kamatára nem különítettek el forrást.
A PM továbbra is úgy látja: a 4,8 százalékos hiányt már tartani tudják, ám eredetileg 4,5-öt céloztak meg, és az 53. heti nyugdíj és a közszférában dolgozók járandósága (33, illetve 15-20 milliárd forint) kifizetését a jövő év elejére halasztanák. A korábbi éveknél kisebb mértékben ugyan, de azért az idén is találtak némi alátervezési tartalékot az adó- és járulékbevételekben (a közterhekből a várható bevételek 85 milliárddal meg fogják haladni a tervezettet), így az idén – az egy évvel ezelőtt meghirdetett céllal ellentétben – nem, vagy csak alig mérséklődik a jövedelemcentralizáció. A kiadások növelését 2003-ban már visszafogják, de itt is, ott is látszanak a büdzsében a betömhető lyukak. Ugyancsak kötöttségekkel terhesek a jövő évi kiadási célok, amire a szigorításoktól remélt 550-555 milliárdos többlet adóbevétel kellene. A közszféra béremelésére szánt 175 milliárdos növekedésből például 70 milliárdos többletet az idei évközi köztisztviselői, illetve bírósági, ügyészségi béremelések miatt kell „áthúzódó hatásként” jövőre is fizetni, és az adóterhek növekedése következtében a közszféra egészében valószínűleg a jelenleg még 20 százaléknál nagyobb mértékben duzzadó nominális bérek vásárlóértékét már nem lehet tartani. De nem sikerül ez az infláció miatt sem, amelynek jövő évi ütemét a kormány 4,5-5,0 százalékra becsüli, ám az elemzők máris inkább 6 százalékról beszélnek. Az eddig közölt tervekből kivehetően jószerével csak az autópálya-építésre szánt 120 milliárdos többlet az, amely szabad elhatározású költségvetési döntésnek tekinthető.
ELTÖKÉLTSÉG KELL. A büdzsé feszült állapota összefügg a forint immár tartósnak mondható gyengélkedésével. A további leértékelődés megakadályozására megemelt kamatok csak úgy-ahogy alkalmasak a bizalom esélyének visszanyerésére. Ráadásul fennáll a veszély, hogy a fizetési mérleg rekordot rekordra döntő – és külső eladósodásból finanszírozott – hiánya ismét inflációs feszültségekben csapódik le. A fizetési mérleg romlásában persze megint az egyik legfontosabb tényező a költekező költségvetés, s az adószigorításokat önmagában is indokolhatja a bizalomerősítés igénye. A kormánynak tanúbizonyságot kell tennie arról, hogy eltökélt a költségvetési célok megvalósításában. Ez Bokros Lajosnál például alapvető szempont volt, amikor pénzügyminiszterként a stabilizációt vezényelte: a hitelesség elsőként a kormány háza táján, a költségvetési célok elérésével biztosítható.
A kormány a kilátásba helyezett adóteher-növelés felét a személyi jövedelemadózásban hajtaná végre. A két kormányzó párt igénybejelentései azt mutatják, hogy a vita még nyitott abban a kérdésben, vajon a szigorítás az általános, mindenkit érintő szabályokat érintse-e, vagy a kedvezményeket. Utóbbi esetben a szigorítás kevesebb embert nagyobb mértékben sújt, bár talán megteremtheti egy későbbi, általános adószint-mérséklés feltételét. A 4,5 millió adózó közül 380 ezer veszi igénybe a lakáshitel-kedvezményt, és 27 ezren az ugyancsak megszüntetni tervezett adóhitelt. A békesség jegyében érintetlenül hagyott családi adókedvezmény formájában 1,1 millió adózó zsebében hagynak összesen 70 milliárd forint jövedelmet.
Tessék választani! Filozófiai különbségek persze vannak, lehetnek. Az SZDSZ az általános adóterhelés ellen érvel, az ellenzék elsősorban a lakáshitel-kedvezmények tervezett eltörlését (vagy ami inkább Csabai Lászlóné lakásügyi kormánybiztos és az MSZP-sek közbelépése nyomán várható: a kedvezmény első lakáshoz jutó fiatalokra korlátozását) kritizálja. Az adóteher-növelés a nagyobb jövedelműeket sújtja inkább, a kedvezménymegvonás pedig azokat, akik úgy számoltak, hogy lakáskölcsönük terhei évi 240 ezer forinttal csökkennek. Ez is sérelem, és persze az az adótörvényben „garantált” adótábla visszavétele is. Persze az sem jó, ha azért adózunk sokat, hogy legyen miből kedvezményt húzni…
