Szerbiából érkezve a Szegedről Budapestre tartó vonaton meglátom ezt a kerek fejű, buta arcú fiút, ezt a katonának öltözött, hófehér bőrű óriáscsecsemőt. Árpádsávos Nagy-Magyarország-kitűző fénylik a sapkáján, a szája nyitva, bámul az izzó tájon át a paprikaföldek pusztaságába. Szerbiából érkezve, az ottaniakkal folytatott beszélgetések után mindez olyan egyszerűnek látszik. Szívesen elmondanám neki, szívesen tolmácsolnám a szerbek szavait, ha csak egy cseppnyi értelem látszana a szemében, de hát nem látszik. Mert Szerbiából nézve, azokkal az emberekkel beszélgetve a helyzet több, mint félelmetes. Megkérdezik, mi folyik ott nálatok, végigmegyünk az intézkedéseken, az irányon, a motívumokon, és ők félszavakból értik, és azonnal mondják, hogy mi lesz a következmény. És én elmondom, hogy az már megtörtént. Örülhettek, hogy nincs hadseregetek, nincs fegyveretek, nincs tulajdonképpen ellenfeletek. Ti magatokat fogjátok elpusztítani, ez a sorsotok, ha ezen az úton haladtok tovább. Ott vannak a falvak, ahol csak egy a kérdés, kinek az oldalán áll a rendőrség, és mikortól érzi úgy a vezér, hogy a rendőrség mellé mostantól máshogyan kell melléállnia. Övé a kés és a pogácsa is, mi ezt így mondjuk. A nacionalizmus madara lerakta tojásait. Vagy már ki is keltek a fiókák? Milošević sem volt eredendően nacionalista. Akkor gyújtotta lángra a nacionalizmus tüzét, amikor az érdekében állt. Honnantól számít valaki bűnösnek. Tudjuk, kik a gyilkosaink. Mert ezek az emberek gyilkosok. Az egészséges gondolkodás, és ezáltal az egészségtelenné vált gondolkodás áldozatainak gyilkosai. Eljövendő áldozatok és gyilkosok közt élünk. Áldozat vagyok. Gyilkos vagyok. Áldozat vagyok. Már az vagyok. Már valamelyik vagyok. Világosak az üzenetek, világos az irány, és olyan az egész, mint a mosógép programja. Elindították, és csak akkor lehet majd kivenni a ruhát, ha leállt a program, vagy erőszakkal, de akkor meg a mosógép megy szarrá. 3 év 25 évet vetett vissza, 6 év pedig ötvenet, generációk élete tűnt el abban a fekete lyukban. Játsszál, kis pufi, katonásat! Nagyon kellemes lesz, amikor 3 euróba kerül majd egy vécépapír, amikor bűzlő hullák fekszenek az utcasarkon, amikor 3 hónapig nincs áramod, amikor mindenki elmenekül. Akkor majd fosztogathatsz kedvedre, vagy inzultálhatod a sötét házakban reszkető családokat, élvezettel nézheted, ahogy megalázkodva kuncsorognak előtted az életükért. És az országodat porrá zúzhatod. Vicsoroghatsz, várhatod a tetemeket és a harcot, csináld csak, ha ez szerinted elkerülhetetlen, csináld. Csak aztán nehogy azt hidd, hogy neked jobb lesz, ha mindezt túléled. Ha nem leszel áldozat. Nehogy azt hidd, hogy győztél. Éjszakánként majd felriadsz, mert nőket erőszakoltál és férfiakat öltél. Felriadsz, és beveszel még egy marék nyugtatót, mert kibírhatatlanok lesznek ezek az álmok. Érezni fogod azokat a szagokat, az arcodon a vér melegét, hallod majd a lövések hangjait, akkor is, ha egy cukrászdában üldögélsz, és egy idő után, amikor a borzalmak már nem csak látogatnak, de beléd is költöznek örökre, majd magad alá pisálsz a félelemtől. Megőrülsz, és nem tudsz tenni ellene semmit. Nincs másik életed. Egyedül a halálod oldoz majd fel, a megsemmisülésed, de az nagyon-nagyon messze van. Az életed azzá a rémálommá válik, amire korábban vágytál, amiről azt hitted, hogy a szabadságodat hozza el. De csak az őrületet, az öngyilkosságodat, a rákot hozza el, kis pufi, játsszál hát katonásat.
Illusztráció
