A gőzhajók és gőzvonatok terjedésével párhuzamosan a 19. század embere jogosan feltételezte, hogy a következő gőzmeghajtású szállítóeszköz a személygépjármű lesz – azonban az ilyen típusú autókról hamar kiderült, hogy nem megbízhatóak.
Az angliai törvényhozás már széles körű elterjedésük előtt döntött a biztonság mellett: 1865-től lakott területen kívül óránkénti 6 kilométeres sebességgel lehetett száguldani, míg településen belül ennek felére kellett lassulni. Hogy legyen mihez hasonlítani: egy óra alatt sétálva megteszünk öt kilométert.
A technikai és jogi korlátozások azonban nem akadályozták a lelkes korabelieket, hogy gőzkocsikat eszkábáljanak: így tettek az ír Parsons-fivérek is, akik 1869. augusztus 31-én fuvart ajánlottak unokahúguknak, Mary Wardnak és férjének.
Mikor egy kanyarhoz értek, Mary leesett a kocsiról, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy a kerekek alá került. Ugyan az orvosra nem kellett sokat várni, nem tudta már megmenteni az akkor 42 éves nő életét – nyaka eltört, valószínűleg azonnal meghalt.
