Péntekenként, ha éppen nem hazudok magamnak valami sürgős munkát, kimegyek Kairóban a Halottak Városába, a Mokattam-hegy lábánál tartott bolhapiacra.
A piac az autópályahidakat tartó betonlábak alatt terül szét, sírok és ledózerolt sírboltok között. Az élők itt árulják egymásnak a halottak után maradt tárgyakat. Cipőt, porcelánt, törött telefont, családi fényképet, régi Koránt, francia regényt, hamis aranyórát. Mindent. A könyvek többnyire koszos halmokban állnak a földön.
Találtam már ott furcsa dolgokat. Thomas Cook egyik régi egyiptomi turisztikai ismertetőjét, abból az időből, amikor a birodalom még menetrend szerint akarta birtokba venni a világot. Graham Greene A csendes amerikai című regényének első kiadását. Egy dedikált Will Durant-kötetet, amelyet valaki valaha fontosnak tartott, aztán meghalt, vagy csak eladta a könyvtárát, ami nagyjából ugyanaz.
Múlt pénteken egy ilyen kupac alján megtaláltam a Rituale Romanum egyik hatvanas évekbeli kiadását. A római rituálé a katolikus egyház szertartáskönyve: áldások, keresztelések, temetések, ördögűzések rendje. Használati utasítás a láthatatlanhoz.
Álltam a sírok között, fekete ujjal lapoztam az ördögűzés latin szövegét, fölöttem zúgtak az autók a hídon, és arra gondoltam, hogy a legveszélyesebb teremtmény talán nem az, amelyik nem érti a teremtőjét. Hanem az, amelyik túl jól érti.
Nincs egyetlen tiszta, filmszerű bibliai snitt, ahol a fényes arkangyal fegyvert ránt Istenre, elbukja a csatát, aztán levonul a Pokolba, hogy ott berendezze a maga ellenkirályságát. A történetet utólag raktuk össze királyokról, bukásról, gőgről, fényről és lezuhanásról szóló szövegekből: Ézsaiás babiloni királyról, Ezékiel Tíruszáról, Jézus villámként lehulló Sátánjáról, Pál láthatatlan hatalmairól, az egyházatyákról és a középkori képzeletről. Európa fejében ezekből állt össze a bukott fényhozó alakja. Ézsaiás még nem patás-szarvas démonról beszél. Egy uralkodót gyaláz. Mégis ott van benne a későbbi sátánkép egyik legerősebb mozzanata: a hatalom, amely az ég felé beszél, aztán testtel csapódik a földbe.
„Miként estél alá az égről, fényes csillag, hajnal fia!
Levágattál a földre, aki népeken tapostál!
Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel,
az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet.”
— Ézsaiás 14,12–13
Ez nem Lucifer-életrajz. Egy földi hatalmas hullik ki a saját díszletei közül. A mozdulat azonban fontosabb lett, mint a történeti címzett: a gőg felfelé emeli a hangját, a testet pedig levágják a földre. A bukás nem a sötétségből indul, hanem abból, hogy valaki többre tartja magát, mint amennyi neki jár.
Ezékielnél ugyanez a szerkezet más díszlettel jelenik meg. Tírusz királya Édent, drágaköveket, oltalmazó kerubot és tökéletességet kap. Aztán persze elbukja. A szöveg nem démonológiai kézikönyv: egy városállam gazdagságát és önimádatát veri szét kozmikus nyelvvel. A díszlet túl nagy egy embernek.
Maga a „Lucifer” sem egyszerű bibliai tulajdonnév. Eredetileg a hajnalcsillag latin neve. A fényhozóé. Ezt a nevet dolgozta át a keresztény hagyomány a bukás előtti Sátán nevévé. Vagyis a Lucifer-alak nem egyetlen szöveghelyből pattan ki, hanem lassú teológiai és irodalmi kotyvasztás eredménye.
A katolikus értelmezésben persze jóval kevesebb a színház. A démonok eredetileg jó angyalok voltak. Nem második istenek, nem a rossz örök nyersanyagai, hanem teremtmények, akik szabad és visszavonhatatlan választásukkal elutasították Istent és az ő országát. A rossz nem külön tartályból ömlik a teremtés mellé. A rossz a jó romlott használata. A Sátán nem anti-Isten, hanem bukott teremtmény.
