„Elvileg minden iskola előad valamit, aztán körbevesszük a Parlamentet, de ennél többet én sem tudok” – világosít fel egy tanítónő a Kossuth téri metrómegálló lépcsőjén, aztán rutinosan, kemény kézzel kezd átterelni a zebrán harminc minden ok nélkül, torkaszakadtából ordító nyolcévest. Az Országház körüli parkban már több ezren menekülnek a nap elől, a rét az iskolák egyenpólóitól tarkállik. A háttérben színpad, mögötte tettre készen áll a köztársasági elnök.
Ha valaki úgy tekint Schmitt Pálra, mint a jelenlegi hatalom (egyik) legszórakoztatóbb jelenségére, az bizony csalódottan távozott a Parlament köré szervezett világbékepárti fáklyás élőláncról. Azt tudjuk, hogy gyerekek közelében előszeretettel jön elő a benne szunnyadó showman, de most visszafogott és kiszámítható marad, ragaszkodik a papírformához. Sehol egy Fluor Tomi-parafrázis, sehol egy „a mai fiatalok” stílusára jellemző kiszólás, vagy legalább pacsi.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu (galéria!)
A Világharmónia Futás (World Harmony Run) egyébként egy emberi jogi, ENSZ-közeli megmozdulás a nemzetek közti barátság és tolerancia jegyében. Olyan méltán híres politikusok kötődnek a rendezvényekhez, mint Nelson Mandela és Gorbacsov, „de itt van például Balczó Zoltán is” – hergeli a konferanszé a több ezres közönséget. „Képzeljétek, volt, aki azt hitte, ez a harmónika napja, de nem, ez a Világharmónia!” – ilyen poénokkal szólítja meg a hét és tizenöt év közöttieket a kormányzati kommunikátor.
A szervezők szektorokra osztották a tippek szerint tízezer gyereket, akik szépen körbe is veszik az épületet és megfogják egymás kezét. Döbbenetes rutinnal pózolnak a fotósoknak, majd a dörzsölt biztonsági őrök mozdulataival engedik át őket, ha azoknak menniük kell. Márpedig menniük kell: Schmitt Pál megkezdi gyereksimogató körútját, húsz méterenként megállva, véletlenszerűen rátéve a kezét egy kis vállra. „Jó napot, honnan jöttek? Értem. Busszal, vonattal?” Egy tizenötéves-forma tízéves kislány határozottan kilép és kezet nyújt, az államfő ezt zavart, a pacsi és a kézfogás közti gesztussal hálálja meg.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
„Elnézést, az ott a miniszterelnök?” – kérdezi egy zavart tekintetű bajszos tanár. Kicsivel odébb pár nyolcéves láthatóan sokkal tájékozottabb közéletileg. „Ez most tényleg a Schmitt? Aha… mondjuk tévében azért jobban néz ki.” Mindezt kőkemény, elemző komolysággal. A gyerekek egyébként, ha nem is érzik át száz százalékosan a társadalmi üzenet súlyát, azért láthatóan élvezik a tanítási szünetet: a többség napozik, egy pár fiú a bokszot gyakorolja, egy kislány kézen jár, egy másik pedig megpróbálja rávenni ugyanerre az arra tévedő fiút. „Aha, és ha eltörik a karom, akkor mi van? Meg az órám is drága.” Azért gyorsan megtanítja őket táncolni, a végeredmény a diszkó, a néptánc és a balett olyan elegye, amelyből Bozsik Yvette évadokra feltankolhatna alapanyaggal.
Az élőlánc elvileg sikerül, a taps a Parlament másik felén már gyér, aztán mindenki előtúrja a hatalmas dombokba halmozott táskák közül a sajátját és irány az állatkert.
