Ő ugyanis éppen akkor a legszerethetőbb, ha nem akarjuk mindenáron csak az egyik oldalát nézni a személyiségének, hanem hagyjuk, hogy enyhén zavarba hozzon teljes valójában. Azaz vigyorgó bájgúnárként, aki gondolkodás nélkül elküldi az anyjukba a kiadója dolgozóit, és nem hajlandó megjelenni a saját klipjében, de közben mégis lemezmilliomossá válik, egyszerre késztetve főhajtásra a háziasszonyokat meg a gúnyos zenekritikusokat – majd mennybemenetel helyett botrányt okoz egy nyilvános vécében, és befüvezve belehajt egy kirakatba. Persze, nem ő az egyetlen popsztár, aki alapvetően jó gyerek, de megmutatja a rossz oldalát is, csakhogy amíg a többiek általában egyszerűen lecsúsznak, aztán esetleg visszatérnek, addig George Michael karakterének egyszerre része az összes véglet, és ettől egészen izgalmas figurává válik. Ráadásul a dalai is pont olyan ellentmondásosak, mint ő maga: védhetetlenül nyálasak, de menthetetlenül zseniálisak.
Ennek megfelelően van kettősség természetesen a most futó szimfonikus turnéjában is. Egyrészt a nagyzenekarozás még mindig rossz ötlet a popzenében, ráadásul a koncepciót megdöbbentően jól kiaknázó Sting hasonló produkciójának nyomában lohol végig Európán ez a koncertsorozat, úgyhogy még inkább lerágott a csont. Másrészt viszont legalább van kedve turnézni a csávónak, hiszen erre sincs gyakran példa, meg aztán senki sem tudhatja előre, hogy ebből épp mit hoz ki, és különben is: a négy évvel ezelőtti, „sima” budapesti buliján se nagyon tudott az ember a hibátlan énekhang miatt a zenére figyelni, szóval az ő esetében részben mindegy is a kíséret. Volt tehát a budapesti koncert előtt ok aggódni meg lelkesedni is – és így maradt ez a koncert alatt is, de a mérleg azért a lelkesítő pillanatok irányába billent.
Két megnyugtató dolog például már rögtön az elején történt: ahogy emberünk kinyitotta a száját, menten kiderült, hogy még mindig tökéletes a hangja, ahogy pedig a filharmonikusok is rákezdtek, nem valami szimfonikus maníroskodás töltötte be a termet, hanem kellemes big bandes hangzásvilág, ez pedig akkor is megmentette a produkciót, ha néha azért előkerült a „pop hegedűre és brácsára” című műsorszám is. Mindezen felül pedig rendben volt a múltkorihoz hasonlóan egyszerű, de grandiózus látványvilág is (még az óriási kivetítőn futó grafikák is egész hatékonyan kerülték a gagyiságot), szóval már csak a jó dalok hiányoztak hozzá, hogy minden sínen legyen. Na, azok viszont némelyeknek egészen a végéig hiányoztak, slágerparádé helyett ugyanis újabb keletű George Michael-dalok és feldolgozások szóltak nagyobbrészt: nem volt sehol a Father Figure, a Faith, a Careless Whisper, de még a Jesus to a Child se.
George Michael mentségére két dolog szól: minderről előre szólt, és a program így is változatos volt, sőt érdekesebb is egy sima best ofnál. Mi több, a tízdalos első felvonást akár hibátlannak is lehet nevezni, ugyanis a Cowboys and Angels remekül lett áthangszerelve, a You Have Been Lovedba irgalmatlan mennyiségű érzelmet vitt az énekes, a Rufus Wainwrighttól kölcsönzött Going to a Town új életre kelt, az 1931-es Brother, Can You Spare a Dime? pedig olyan magas labda így a gazdasági válság idején, amit egyszerűen le kell ütni. Nem is csoda, hogy ezután következett a szünet a műsorban, a monumentálisra hangszerelt feldolgozás után ugyanis elég egyértelműen lehetett érezni, hogy nem csak egy kósza ötletből született kedélyes hakni ez az egész turné.
Nem hiányzott sok a teljes üdvösséghez a húsz perccel később kezdődő második részből sem, sőt tulajdonképpen semmi nem hiányzott belőle, túlzások viszont sajnos előfordultak, és így azért már becsúszott egy-két gyengébb pillanat is. Az új dalban bevetett autotune-olt vokálok például teljesen fölöslegesek voltak, ráadásul a New Ordertől átemelt True Faith-ben is visszatértek, és azt egyenesen haza is vágták, pedig akár csúcspont is lehetett volna belőle – meg aztán kicsit sietősre lett véve az Amy Winehouse emlékére feldolgozott Love Is a Losing Game is. Így ez a blokk le is ült egy kicsit, de azért maradtak túlsúlyban a kellemes pillanatok például a John & Elvis Are Deadnek meg a You’ve Changednek köszönhetően, és nem is hullámvölgyben ért véget a rendes játékidő, mert a Praying for Time meg a Feeling Good a végén gatyába rázta a dolgokat, hogy a ráadást mégse csak udvariasságból követelje állva a teljes publikum.
Hogy egy ilyen koncert fináléjában mennyire odaillő az orkesztra kíséretét mellőzve, akusztikus gitárral meg ládán dobolással és közönségénekeltetéssel előadni egy egyveleget az Amazingből, az I’m Your Man-ből meg a Freedomból, az mondjuk megint csak kérdéses, mert kicsit olyan felhangja volt a dolognak, mintha az énekes azt mondaná: „kösz a türelmet”. Sokaknak viszont ez lett a csúcspont, és ennek okán a főszereplőnek is itt csillogott a legjobban a szeme a napszemüveg mögött egész este, pedig végig nagy élvezettel jött-ment, rázta magát, konferált és énekelt, szóval mondjuk azt, hogy járt, ami járt. Amikor pedig a Kenó-sorsolásba illő vigyorokkal éles kontrasztban sikerült röhögve-káromkodva belesülnie a Freedom szövegébe rögtön a szám elején, végleg helyreállt az egyensúly – az újabb levonulás után az I Remember You-val roppant elegánsan búcsúzó George Michael úgy hagyott itt minket, hogy kétség sem férhetett hozzá: továbbra is ő a legmenőbb ficsúr a popszakmában.
