A bírók szekálása csak egy eszköz a McEnroe-i készletből. Az ellenfelek lelki terrorizálása is szorosan ide kapcsolódik.
Ellenfelet pocskondiázni magyar pályán is szokás. E téren ugyan nem áll szándékomban John McEnroe nyomdokaiba lépni, de bevallom, így, érintettség nélkül, távolabbról nézve mások civódásait, kimondottan szórakoztatónak találok bizonyos szemétkedő szövegeket.
„Figyelj már, nem lehet, hogy te balkezes vagy? Próbáld ki, jobban járnál.”
„Apád megint itt van a meccseden? Mindig ráér? Kirúgták?”
„Anyádat nem akarod beküldeni az árnyékba? Tök vörös a feje. Vagy azért vörös, mert iszik? Akkor nem szóltam, bocs.”
A durva sértéseknél, érdekes, jobban fájnak azok, amik elsőre nem hangzanak bántónak… például ha valakinek azt mondják: „Mázlista!” E szónak persze megvan a maga természetes helye, azzal nincs is baj, nincs fennakadás, az ember necceset üt vagy telibe talál egy huplit az egyenetlen pályán, amin irányt változtat a labda, netán valaki eltalálja a csúszós, műanyag vonalat – ilyenkor az egyik játékos azt mondja, „Bocs”, a másik meg felüvölt, hogy „Mázlista”, ennyi, nincs folytatás. Az igazi fájdalmat az okozza, ha egy gyönyörű, foghatatlan (se nem necces, se nem pályahibás) ütést minősít mázlinak a labda közelébe se szagoló ellenfél.
– Ez neked mázli volt?
– Az.
– Dehogyis!
– Azt se tudod, hol vagy. Csak belekapsz, és bejön.
– Edzésen ezt gyakorolom.
– A mázlit?
– Ez tudás.
– Töltsd már ki a lottószelvényem!
Satöbbi.
Kétségtelen, néha az egyenes, nyers sértés is be tud találni. John McEnroe erre is hoz példát. Egy ATP versenyen a csehszlovák Tomas Šmid labdával eltalálja a hálónál álló McEnroe-t, aki ráripakodik: – You’ll be sorry you hit me, you fucking Communist asshole! – A szépelgésre hajlamos irodalmi fordító sem tudná ezt másképp visszaadni, mint „Megbánod még, hogy eltaláltál, te kibaszott kommunista seggdugasz!”
Labdával eltalálni a másikat: ez is egyfajta módja a lelki fölény demonstrálásának. A 12 éves korcsoport képviselői még nem tudnak akkorát ütni, hogy komoly fájdalmat okozzanak az ellenfélnek, megszégyenítésre, megfélemlítésre azonban már most is tökéletesen megfelel a jól célzott kilövés. Egyéniben: rövid labdával be kell csalni az ellenfelet a hálóhoz, hogy a következő ütést már rá lehessen küldeni a kiszemelt testrészre, fejre, törzsre, ágyékra, kezdésnek érdemesebb egy lejjebbi pontot választani, tudniillik az első reflexszerű védekező reakció az összekuporodás. Párosban: az adogatásfogadást rögtön rá kell vágni a hálónál álló ellenfélre, kihasználva, hogy e korcsoport képviselői még elég gyatrán röptéznek, képtelenek védeni a testüket.
A BSE teniszpályáit a Fővárosi Tanács dolgozói ingyenesen vehetik igénybe. Munka után, nem sokkal hat óra előtt megérkeznek sötétkék Ladáikkal, a magas beosztásúakat sofőr szállítja. Párttagsági könyvecskékkel bélelt öltönyeiket fényes Méta melegítőre cserélik, és hat óra nulla perckor elárasztják a tíz salakos teniszpályát, hogy egy óra páros tenisztől felpezsdüljön a vérkeringés lerakódásos ereikben. A mi hivatalos edzésidőnk őmiattuk ér véget. Még maradnánk, de jönnek. Egyetlen esély a túlórázásra, ha ővelük játszunk. A tanácsiakkal. – Na, azt azért nem! – mutatunk fityiszt a sötétkék Ladák irányába. – Dehogynem – mondja a vezetőedző, és valóban, felsőbb utasításra néha teniszezünk velük, a Fővárosi Tanács dolgozóival. Párost. Mindegy, melyik kettőt kapjuk, egyformák. Zsírzacskókkal kitömött arcok, sablonpocakok, kopaszodó fejek, ügyetlen mozdulatok. Nem tudjuk, ki kicsoda. Lehet, hogy ez itt egy talpnyaló lóti-futi, a titkárok titkárának a titkára, de az is lehet, hogy ő ül a legvastagabban párnázott ajtó mögött, és dönt kerületek sorsáról, cseresznyefa íróasztalára könyököl, aláír, leszól, megold, elintéz, telefonon hívja belkeres barátját, hogy sógora a három éves várakozás helyett azonnal kapja meg a befizetett Škoda gépkocsit, nem baj, ha színhibás. (Az 1980-as évek elején épületnyi protekcióval is legfeljebb színhibás KGST-autóhoz lehet hozzájutni.) Néha az egyik dagi és népes díszkísérete megjelenik a büféteraszon, valami nagy beosztású tag lehet, sosem sportolni jön, csak nézelődni, ilyenkor mindenki összeszedi magát; fogalmunk sincs, ki ő, de azt érezzük, hogy tetszenünk kell neki.
Ervin barátommal alkotjuk a „kihívó” párost, a túlsó térfélen két köpcös fazon. Az ügyetlenebbik képtelen feldobni a labdát adogatáshoz, a füle mellett kalimpál, viszont valamiért minden szervához bevetődik, mintha azt tesztelné, hol a határ, amikor még épp nem bukik orra. A fonáknál kidugja a fenekét, mint aki bolgár kempingben guggol a nyilvános vécén, két tégla, egy lyuk. Nem akarjuk mi ezt a meccset, dehogy akarjuk, én már elindultam hazafelé, de utánam futott és nyakon csípett a vezetőedző: – Kis örömpáros, Maros fiam. Kis levezetés. – Hiába vesszük végig Ervinnel az önszórakoztatás összes létező sablonját, hiába futtatjuk tömzsi tanácsi lábaikat, lifteztetjük ringó pocakjaikat, hiába variáljuk az átemeléseket rövid labdákkal, egy idő után már a halálba szívatás sem nyújt élvezetet. Lihegnek, mint a versenylovak, mi meg unatkozunk. Mindössze egyszer mosolyodunk el, amikor mindketten rástartolnak egy rövid labdára, és a hálónál összefejelnek. Az azért elég vicces. Megpróbáljuk újrajátszani a jelenetet, de már csak az egyikük indul el. És akkor hirtelen jön a mentő ötlet… valami, ami jó eséllyel feldobhatja még ezt a párost… valami, ami nekünk is kihívás és szórakozás… szinte egyszerre jut az eszünkbe: – Lőjük tökön a bénábbikat! – Máris van tétje a meccsnek! A megállapodás értelmében mindkettőnknek egy-egy kísérlete van, a többszöri próbálkozás feltűnő pimaszság volna. Aki eltalálja, annak fizet a másik egy fagyit. Az első igazi lehetőség előttem kínálkozik (bent áll a fickó a hálónál, ütőjét az arca előtt tartja). Durr, lövök. Elsőre eltalálom, éspedig ott, a kiírásban szereplő helyen, telibe, tenyeressel. A sebesült ordításra nyitja a száját, de nem jön ki hang rajta, némán guggol a háló mögött, fittyet hányva partnerének tanácsára, miszerint akit tökön lőnek, annak pont hogy ki kéne húznia magát. Ervin az alapvonal mögé húzódik, a kerítést támasztva hangtalanul röhög. Elnézést kérek az úrtól, aki, mihelyst újra képes emberi beszédre hasonló hangokat hallatni, megnyugtat, hogy nem vette zokon, sőt tulajdonképpen köszöni a leckét. A folytatás lefújva, elbúcsúzunk, igazi elvtársos kézfogásban részesítenek: bal kéz rázár a jobbra, és hosszasan ráz, pici amplitúdókkal. Nem is ráz, remegtet. Öt perccel később tudjuk meg, hogy a megsebzett személy a Fővárosi Tanács egyik legbefolyásosabb osztályvezetője.
Egy teniszező lány apja oltári ötlettel áll elő: játsszunk vegyes párost. Csak úgy heccből, próbáljuk ki. Előbb-utóbb ebben a versenyszámban is helyt kell állnunk, tudvalevő, hogy a klubvezetőség minden tizenhat év fölötti versenyzőt vegyesben is elindít az Országos Bajnokságon. Igaz, addig még van három-négy évünk, ám ennek a bizonyos apukának meggyőződése, hogy a vegyes párost nem lehet elég korán elkezdeni, tudniillik rengeteg megtanulható finomság van benne; bizonyos apuka azt is biztosra veszi, hogy egy szett után egy életre a szívünkbe zárjuk ezt a gyönyörű műfajt, ettől fogva folyton vegyes párosozni akarunk majd. – Egy fiú meg egy lány egy térfélen… – magyaráz csillogó szemmel –, gondoljatok bele, gyerekeim… tenisz az édenkertben. – Bizonyos apuka állandó nyári viselete a barna rövidnadrág, a sárga műszálas ing, a barna zokni és a barna szandál; Fidel Castro jellegű szakállából keserű, gyógyszeres szájszagot permetez másfél méteres sugárban. Engem állít össze a kislányával, aki a klubtársam, de a köszönésnél még nem jutottunk tovább, nem veszem magamra, mással sem kommunikál. A túloldalon Ervin és társa, a gyönyörűséges Marina, a tizenhárom éves hosszú barna hajú, sudár termetű szépség. A feneke már nőisen kerekedik; a mellkasán kiemelkedő két kis dudor előrejelzése szerint hamarosan ott is lesz mit nézni. A magunkfajta tizenkét-tizenhárom éves kajláknak elérhetetlen messzeségben lebeg. Aki mégis próbálkozik, azt bántóan lepattintja.
– Ha nyersz, meghívlak egy Traubira – szól oda egyszer Árpi, miközben Marina tétmeccset játszik a hármas pályán.
– Akkor inkább kikapok – fintorog a lány.
És ez a kosár nem személy szerint Árpinak szól, hanem minden fiúnak, aki még nem érte el a katonaköteles életkort.
Ervin vakarózik, sűrűn pislog, dadog, elnéz a távolba… még sose láttam ilyen idegesnek. Marina mellett én sem bírnék nyugton maradni. Zavaromat a nagyfiúktól ellesett röhögéssel leplezném. (A serdülő korosztályban a hátrahajlós röhögés a divat, a röhögő majdnem hanyatt esik, ez megy most.) Marinával egy párban lenni nagyobb izgalom, mint Taróczy Balázs párospartnereként játszani a Roland Garros centerpályáján. Elkezdjük a meccset. A szótlan lány apukája feszülten figyel, elnyűtt, barna szandáljával dobog, zokniba zárt lábujjai a labdamenetek ritmusára mocorognak. Néha bekiabál, a lányát instruálja, „Térdbe’ menj le!”, vagy „Dolgozz!”. Amikor mérgemben eldobom az ütőmet, rám szól: „Becsüld meg az eszközt!” Már hogy az úristenbe becsülném, amikor a lánya, ez a mellettem ugrándozó kisegér minden második labdát, ami hozzá kerül, nyílegyenesen a kerítésbe vág?! A barna szandáljának jobb labdaérzéke van, mint a lányának. Még szép, hogy dobálom az eszközt. Marina közelségétől amúgy is van bennem valami zsibbasztó alapfeszültség, ami a lamentáló apuka jelenlététől és a szerencsétlenkedő kisegér siralmas teljesítményétől aligha fog oldódni. A térfélcseréknél Marina sugárzó zöld szemébe nézek, hódító mosoly híján csak úgy, üresbe’. Ilyen lánnyal szemben nincs helye a versenyszellemnek, őt nem legyőzni kell, hanem kiszolgálni, kímélni, naggyá tenni, királynővé koronázni. Vesztésre állunk. Partnerem apja a szakállát majszolja idegességében. Magához int, fontos közlendője van: azzal vádol, hogy rajtam megy el a meccs, és ha nem változtatok, pillanatok alatt kikapunk – miattam! Nem a lánya miatt (aki csak akkor nem ront, ha más üt), hanem miattam. Rossz taktikát választok. Vegyes párosban is a gyengébbre kell játszani, jelen esetben Marinára. Eresszem rá a tenyerest, amikor bent áll a hálónál. Tudja ő, az apuka, hogy benne van a kezemben a nagy ütés, eljutott hozzá a forehandem híre, hát rajta, mutassam meg, bizonyítsam be, valóban akkorát szól-e. Támadjam meg Ervin második szerváját, csapjam rá Marinára. Bátran. Keményen. Imádkozom, hogy Ervin összes első adogatása bejöjjön… de imám nem talál meghallgatásra. Ervin második szervája kellemes lassúsággal vitorlázik felém, rengeteg időt hagyva, hogy pontosan ráálljak a nagy tenyeresre. Rá is állok, kényelmesen, ütő hátra, ééééés… nem, nem megy, az utolsó pillanatban finom csuklómozdulattal az eltervezett egyenest keresztté alakítom, elkerülöm a hálónál toporgó Marinát. Partnerem apja dühösen elhajítja a szandáljából kibányászott kavicsot. Ervin később újra elrontja az első adogatását, megint jön felém a második, puhán, lassan. Hát jó, legyen, nézzük, mi lesz belőle. A vánszorgó labda mögé állok, meglendítem a tenyerest, bumm! Egyenes röppályán süvít a teniszlabda – bele Marina arcába. Nem tartja maga elé az ütőjét, nyilván meg se fordul a fejében, hogy egy ekkora sportszerűtlen tetű vagyok. Szájba lőttem. Hanyatt esik. Zokog. A szájából ömlik a vér. Ez a gyönyörű lány, akinek arcán mindig titokzatos morcosság ül, most egyszeriben, az én ütésemtől kiterülve, véres szájjal bömböl, mint akit kocsi után kötve húznak az aszfalton, arccal lefelé. És ha felrepedt a szája, és össze kell varrni? Annak maradandó nyoma van. Elcsúfítottam Marinát? Körbevesszük. Felsegítjük. Partnerem apukája odasúgja, hogy nem egészen így képzelte a dolgot, ekkorát nem kellett volna, egy sima egyenes a párosfolyosóba bőven megtette volna. Mondanék erre valamit, de nem tudok, az apuka hátat fordít, arcát visszahúzza a szakállába, és elsiet. Soha többé nem játszom vegyes párost!
A háló túloldalán álló játékos kilövése tehát a tisztelet kivívásának és a fölény érzékeltetésének hathatós módja. Nemcsak mérkőzésen alkalmazható, hanem edzésen, az egyesületen belüli hierarchia alakítgatásában is lehet rá támaszkodni. Démon, egy nálam jó tíz évvel idősebb klubtárs, felnőtt csapatunk stabil tagja, rendszeresen célba vesz teniszlabdával. Engem. Már eleve bosszantom, pusztán azzal, hogy élek; nyugalmi vérnyomását húsz higanymilliméterrel tolom föl, ha csak megjelenek a színen, nem kell csinálnom semmi különöset, elég ott lennem a közelében. Amikor leáll velem teniszezni (természetesen nem önszántából, az edző oszt be néha vele, neve is van ennek az edzésfajtának: mi, kicsik ilyenkor „felfelé játszunk”), úgy érzem, legszívesebben végezne velem. Alig tíz perce ütögetünk, de már elszúrtam Démon edzését, elrontottam a napját, ezért kár volt felkelnie. A tenyeres kereszt ütéseket iskolázva előfordul, hogy nem pont a kezébe ütöm a labdát, kettőnél többet kell lépnie érte, a harmadik lépéskor zsebéből előránt egy teniszlabdát, és pattanás nélkül felém lövi, miközben a „Nyomorult!” szót kiáltja, ismételgeti. Démon az, aki a legnagyobbat csapja a seggemre az úgynevezett beavatási szertartáson, ami – elvileg – ünnepnap, nekik is, nekem is, idősebb csapattársaim azt ünneplik, hogy bevesznek maguk közé, néha edzhetek velük, én pedig… én is ezt ünneplem. Az öltözőbe csalnak, felfektetnek a padra, hasra fordítanak, letolják a gatyámat (ez már masszívan az ünnep része), azt mondják „simi-simi”, és egyenként, az egész férfi csapat vizes gumipapuccsal ráver a fenekemre. Könnyes szemmel feltápászkodom, mosolyognak, Démon röhög. Még sok hasonló ünneplésben lesz részem, mondják, például amikor majd átkerülök a „kis öltözőből” a „nagy öltözőbe”… az öltözőváltás mindig hatalmas fieszta. Vagy ha bekerülök a felnőtt csapatba, az még nagyobb ünnep lesz. Szintén papucsos megemlékezés jár az első felnőttcsapat-bajnoki győzelemért, illetve vereségért. És persze a születésnapomról sem feledkeznek meg.
– Ezek mind piros betűs ünnepek – magyarázzák.
– Piros seggű ünnepek – szellemeskedik Démon.
A kilövés minőségét több tényező befolyásolja. Egy: mekkora maga a löket. Kettő: melyik testrészt éri. Három: milyen a kilőtt fél lelki alkata. Illetve van még egy faktor, aminek tulajdonképpen az ütőerő után kellene következnie, hiszen a kilövés fizikai jellegű meghatározója, ez pedig nem más, mint a labda minősége. Puha-e a labda és szőrös, vagy kemény és kopasz? („Az élet színtiszta fizika”, mondaná a nagyanyám.)
A 80-as évek elején járunk, még alig ismerünk néhány teniszlabdamárkát. A kiemelt versenyeken Slazengert és Dunlopot kapunk, a többin csak ócska, alacsony élettartamú labdákkal találkozunk. Sok korosztályos bajnokságot fehér Tretornnal rendeznek. A Tretorn világmárka, nagy nemzetközi versenyeken használják, de mintha a Magyarországra küldött labdáit más eljárással készítené a svéd gyártó; vagy a Magyar Tenisz Szövetség azt veszi meg, ami a gyártósorról mint selejt lepottyan. Túlnyomásos, gyors lasztik ezek, kiszámíthatatlan röppályával, pufogó hanggal. Minden találatba beleremeg az ütő, az alkar, az egész felsőtest – egy Tretornnal végigjátszott, egyhetes verseny után célszerű pár nap pihenőt tartani, a könyököt éjszakára állott vizes ronggyal borogatni.
A csehszlovák gyártmányú teniszlabda, a szintén fehér színben kapható Optimit mindig kiszámíthatóan viselkedik: egy játszma alatt eltűnik róla a szőr, az utolsó szálig. Lényegtelen, ki püföli, felnőtt-e vagy gyerek, amatőr vagy profi, az Optimit minden körülmények között, pillanatok alatt megkopaszodik, és úgy repül, mint a csúzliból kilőtt kő – nagy ellensége a labdatartásra, biztonsági játékra berendezkedett játékosoknak.
A már említett sportszergyár, a lengyel Stomil nemcsak ütőket, de a versenyzők bánatára teniszlabdákat is készít. Ráadásul olcsókat. Így aztán kézenfekvő, hogy a legnépesebb mezőnnyel rajtoló, legnagyobb teniszlabda igényű Budapest Bajnokságnak is a Stomil a hivatalos labdája. Két héten át tizenkét pályán reggeltől estig zajlanak a meccsek – a Budapest Bajnokságon minden korosztály egyéni versenyszámában megtelik a 128-as tábla (12, 14, 16 és 18 éves korcsoport), párosban pedig minimum 32-32 duó nevez. A Budapest Bajnokság versenybírói, a szimpatikus, pálinkaszagú házaspár, két új labdát biztosít minden mérkőzésre, a „Stomil ikerpár” azonban csak igen rövid ideig
hasonlít egymásra. Hiába kapnak közel egyforma terhelést, különbözőképpen reagálnak rá. Az egyik akkorára nő, és olyan szőrös lesz, mint egy kölyökmackó feje – ettől lelassul, letompul. (Eső után, nedves pályán még jól meg is szívja magát vízzel, hiába csépeljük, ahogy bírjuk, alig vánszorog el a hálóig.) A szőrös Stomil metamorfózisának következő stádiuma másfél játszma után következik be: a teniszlabdán látható csík mentén a kaucsukról leválik a nemezréteg, magyarul: füle lesz a labdának. Adogatáshoz nemcsak tenyérből lehet feldobni, hanem a fülecskét két ujj közé csíptetve is. A mérkőzés előrehaladtával egyre nagyobb a kismackó füle, olykor az alapfül mellé újabbat, újabbakat növeszt. Nem ritka a három fülű maci. Mindeközben a párja, amelyikre új korában a megtévesztésig hasonlított, mezei Optimitként viselkedik, azaz néhány ütésváltással lekopik róla minden szőr. A sors furcsa játéka, hogy egy pályára sosem kerül két macifej vagy két kopasz golyó, mindig egy ilyen, egy olyan.
Egy győztes meccsem után jókedvű apám büszkén hátba vereget, majd a kezemben szorongatott Stomil teniszlabdák láttán szigort erőltet az arcára. – Ugye a pályán nem politizáltál? – kérdezi a füles Stomilra bökve. – Mindent hall!
A mondás gyorsan elterjed: Stomil labda jelenlétében tilos politikáról beszélni.
Maros András: Semmi negyven – Teniszmemoár
Magvető, 2013
