Nyolc napja, elnökké választásakor már dicsértük Áder Jánost, konkrétan lepatentoztuk őt és beszédét, s ha nem állna távol tőlünk a puncs, tán hozsannáztunk volna is; most sem teszünk másként.
Új államfőnk ma foglalta el a Sándor-palotát. Beiktatási ceremóniájában nem volt semmi extra és semmi esztrád, nem volt sörsátor kempingszékekkel, mint két évvel ezelőtt Schmittnél, s nem volt nyekergő deszkaszínpadon billegő néptánccsoport sem. Volt Himnusz, vers, áldáskérés, népdal, szónoklat és Szózat. Szikár.
A képekre kattintva galéria nyílik
Fotó: Kummer János
Áder az ünnepi beszédében azt említette meg, akit meg kell említeni, azt nem említette meg, akit nem kell megemlíteni, és pont annyi pátoszt csepegtetett, amennyi ilyenkor elkerülhetetlen.
A vezérfonal megegyezett a múlt szerdai parlamenti rafiával: fogjunk össze, ha nehezünkre esik is, tiszteljük egymást, ha közben gombóc nő is a torkunkba, szóval ne toljuk be a partvisnyelet a másik montenbájkjának küllői közé. A Parlamentben így fogalmazódott meg ez az idea: „Én azt javaslom, ne arról szóljon az életünk, miként toroljuk meg a másikon sérelmeinket!… Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket… Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól, vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével, az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével, vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával… Egy országunk van… egy nemzetet alkotunk… egyetlen államalkotó közösség tagjai vagyunk. Lehet eltérő az értékrendünk, lehet eltérő a meggyőződésünk, lehet különböző a hitünk, de a mi hazánk Magyarország.”
A Sándor-palotában meg így szólt az elv: „Ma is kiegyezésre van szükség. Kiegyezésre, de nem a szó felszínes politikai olvasatában, hanem annak mélyebb értelme szerint. A kiegyezés számomra azt jelenti, itt az ideje, hogy mi magyarok kiegyezzünk végre önmagunkkal. Csak ebből születhet meg saját belső békénk. És ehhez a belső békét megteremtő kiegyezéshez egyikünknek sem kell erejét meghaladó nagy tetteket véghezvinnie. Csak néhány dolgot tegyünk másképp. Elég, ha egyenlő mércével mérünk. Elég, ha tisztelettel viseltetünk egymás iránt. Ha megbecsüljük és követendő példának tekintjük a teljesítményt, amit sohasem valami elérhetetlen ideálhoz, hanem mindig kinek-kinek a személyes képességeihez viszonyítunk. Az új magyar kiegyezésnek ez a huszonegyedik századi útja, ez szolgálja hazánk nyugatos polgárosodását. Ezért a kiegyezésért mindannyiunknak van személyes tennivalója.”
Jó ez, ha kicsit álnaiv is.
Fotó: Kummer János
Attila, az istenesek meg a sült gesztenye
Szánjunk pár bekezdést a palotafoglalási ceremónia körítésére is.
Először is tegyünk említést a hányatott sorsú József Attiláról.
Messziről futunk neki. A balosok igyekeznek pártlogót farigcsálni belőle, „Attila a szocialistákra szavazna”, a jobbosok pedig zizegnek minden sorától. Eme elmebaj csimborasszója a Kossuth téri József Attila-szobor kálváriája. Adott egy tényleg jó műalkotás közepes környezetben: a költő elvileg a rakodópart alsó kövén ül, s nézi azt a dinnyehéjat, a bronzvalóságban viszont cserjék közül les a vízre, ráadásul, ha élő ember megközelítené, gyöpre kell annak lépni.
A kétharmados Fidesz tavaly kitalálta, hogy néhány méterrel odébb, méltóbb helyre daruzza Attilát. Amit lehetett volna kulturáltan, taktikusan menedzselni, egyeztetni a néhai szobrász özvegyével, akár a szocikkal is, de nem, Kövérék inkább erőből nyomták az ügyet, tán azt hitték, csille. Lett is belőle jó kis galambszaros történet, macskakőnyi diktatúrázásokkal, kussoljonmindenkomcsizással.
Erre jött most Áder, s már a parlamenti beszédében sem Wass Alberttől idézett, mint szegény Schmitt annak idején, de még csak nem is Máraitól, hanem egyenesen Attilától. Hihettük, pillanatnyi ideológiai rövidzárlat áll a versválasztás mögött, ám ma kiderült, koncepció ez. Ugyanis megismétlődött a gesztus: a Sándor-palota előtt a nemzetis Blaskó Péter (ez már önmagában jó!) is József Attilát szavalt, A Dunánál strófáit.
A versen túl a beiktatási műsor része volt még az örökbecsű „jó a dal, ha jókor vége” tanácsot megfogadó Csík zenekar nótázása. Továbbá fellépett négy magyarországi történelmi egyház egy-egy vezetője. A katolikusok bíbor színében és sapkájában Ternyák Csaba egri érsek kérte Isten áldását hazánkra. A nap leghosszabb felszólamlása az itt és most határozottan arányt tévesztő református Bölcskei Gusztávhoz köthető, aki egy soha véget nem érő sült gesztenyés metaforával húzta az időt; mondandójának lényege, hogy a gesztenye szereti, ha jól megsütik, s azt is, ha kirepedhet. Szerencsére végül ő – mármint Bölcskei – is kilyukadt oda, hogy „áldja meg az Isten a mi népünket és annak vezetőit, hogy ismerjék és védjék anyanyelvünket”.
Fotó: Kummer János
Az evangélikusokat Gáncs Péter elnök-püspök képviselte dicséretes tömörséggel, a magyarországi zsidóság nevében a rabbitestület elnökhelyettese, Domán István idézett „több ezer éves” héber tanítást, s remélt „békét szeretett hazánknak és annak lakosságának”.
A közönség zömmel a Fidesz-KDNP-frakcióból rekrutálódott, az ellenzékből mindössze két LMP-st, Szabó Tímeát és Jávor Benedeket, valamint a független exszocialistát, Szili Katalint fedeztük fel. (Továbbá az MTI-s kolléga közölte, hogy ő beszélt olyan emberrel, aki látni vélte a jobbikos Volner Jánost.) Rajtuk kívül a kötélkordonon túl néhány iskolás csoport vonult el, miközben pár tucat nyugdíjas korú polgári körös asszony tapsolt szórványosan a bálványainak.
Ugyan egy az Áder-beszéd utolsó mondatai közben kidőlő díszkatona átmeneti riadalmat okozott – jobbulást kívánunk neki -, de egyenruhás társai közvetlenül a keringési anomália után sikeresen oldották a feszültséget. Méghozzá az áderi politikai áthallással is értelmezhető „történelmizászlókhordozóiiii, jobbraaa át és balraaa át!” vezényszó végrehajtásával.
Emlegettük fent József Attilát. Úgy tetszik, van még egy költő, aki élvezi államfőnk szeretetét: Kölcsey Ferenc. Áder a Parlamentben és a Sándor-palota előtt is őt citálva köszönt el. Így: „A haza minden előtt.” Ami nekünk speciel bejön. Sokkal inkább, mint a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”
