Hét film, amiben a hetvenéves Bruce Willis többet mutatott a keményfiúnál

Jól áll neki a halál (1992)

Tavaly a hasonló témájú A szer sikere miatt több újságcikkben is előkerült Robert Zemeckis több mint harmincéves szatírája. A Jól áll neki a halál hősnője egy idősödő színésznő – Meryl Streep hisztérikusan vicces alakításában –, aki mindent megtenne azért, hogy visszafordítsa az idő kerekét. Amikor régi vetélytársa, az idegesítő írónő látványosan megfiatalodik, segítségért fordul hozzá, és kiderül, hogy a halhatatlanság elixírje igenis létezik. Kár, hogy kisszerű, önző emberek kezébe került.

Ilyen a Jól áll neki a halál összes szereplője, de a legszánalmasabb figura alighanem a színésznő férje, aki folyamatosan őrlődik felesége és régi jegyese, az írónő között. Az eltelt évek alatt alkoholista lett, és plasztikai sebészből kórboncnokká züllött le. Őt alakítja Bruce Willis, jól szemléltetve a gyáva lúzerség, a sértett férfiúi önérzet és a rendíthetetlen ostobaság különféle változatait. Egészen a történet végéig, amikor fennakadt hózentrógerral lóg valami várfalon, mint egy rajzfilmfigura, és közben megvilágosodik: nahát, a két, felváltva szeretett nő csak kihasználja! Ennek hatására váratlanul ő lesz az, aki felül tud emelkedni önnön pitiánerségén.

12 majom (1995)

A negyedszázados évfordulón önálló cikket szenteltünk Terry Gilliam disztópikus science fictionjének, amely 2021-ben, a világjárvány tombolása közben éppen nem tűnt annyira földtől elrugaszkodottnak. Ma is kényelmetlenül közel érezzük magunkhoz a történetet, de ez nem pusztán a Covid és más, apokaliptikus jelenségek miatt van így, hanem a film hétköznapi, realisztikus vonásai miatt. Elsősorban a főszereplő, Willis alakítása hordozza ezt a természetességet, ő ugyanis pontosan annyira elveszettnek és tehetetlennek érzi magát a falanszterszerű jelenből a járvány kitörésének idejébe visszaküldött időutazóként, mint bármelyikünk érezné ebben a képtelen helyzetben.

A kilencvenes évek közepére már megszilárdult Willis imázsa kezdeményezőkész, tűzön-vízen át kitartó akcióhősként. Ezért is érhette arculcsapásként a nézőket, hogy a 12 majomban Willis karaktere végig rossz nyomon jár.

Meddő kísérletei, hogy megtalálja a járvány kirobbantásának felelőseit, a történet végére már elkeserítőek. Eközben saját elfeledett, gyerekkori emlékeiért is küzd, amelyek éppen végérvényes kudarcának pillanatában rohanják meg, mint egy tudományos-fantasztikus Proust-hőst. A Willis tekintetében tükröződő tanácstalanság és vereség olyasmi, amit nem sűrűn láthattunk a Die Hard és az Armageddon sztárjától.

Hatodik érzék (1999)

Huszonöt éve mutatták be M. Night Shyamalan leghíresebb filmjét, ezért most már talán nem kapunk felháborodott olvasói leveleket, ha leírjuk a köztudomásút, vagyis, hogy Bruce Willis karaktere a Hatodik érzék nagyjából hatodik percétől kezdve halott. A filmvégi csavar magyarázza meg, hogy az általa játszott pszichológus miért volt végig annyira idegen, távoli, tétova és visszafogott.

Amíg Dr. Crowe-t élőnek hittük, a Hatodik érzék a kommunikációképtelenség, a két ember között tátongó űr filmje volt, ettől pedig gyerekkori emlékeink alapján annál is jobban rettegtünk, mint a Haley Joel Osmentnél kuncsorgó, feloldozásra váró kísértetekről.

Persze egyáltalán nem is kellett volna gyerekként megnéznünk a filmet, de most már mindegy. Willis karrierjének legjobb időszaka a kilencvenes évek közepére, a Ponyvaregény, a 12 majom és Az élet mindig drága környékére esett. Az évtized végére éppen kezdett volna beleszürkülni A sakál és A kód neve: Merkúr fémjelezte tucatthrillerekbe – amúgy ezt a kettőt is szeretjük! –, de a Hatodik érzékben megint olyat mutatott, amit korábban nem.