Mert, ezt mondja Szókratész híres védőbeszédében, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. Lukácsra térve azután azt írja Kadarkay: „Már halálos beteg volt, amikor Illyés Gyula találkozott vele. Látván a filozófus szellemi frissességét, megkérdezte: ’Mi tartott meg ilyen elevenségben, ilyen hitben?’. A válasz: – Az tart meg, hogy nincs benső életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha.”
Ez Lukács életének summázata, – véli a szerző, – de senki sem fogalmazta meg nála kíméletlenebbül. Lukács a halál közeledtével sem szállt önmagába. Viszont: ”A valóság az, hogy fiatal éveiben Lukács igenis beletekintett önmagába, a lelkébe, oly sok kín és elemzés színpadára.” Ennek egyik „termékével” Lukács még Thomas Mannra is hatni tudott. „Ami ebből a szimbiózisból végül is létrejött, nem volt más, mint Mann 1912-es kisregénye, a Halál Velencében. Mann, míg írta művét, háromszor elolvasta A lélek és a formákat, és montázst állított össze Lukács-idézetekből, Lukács képeiből, gondolataiból, egész bekezdéseiből.”
„Amikor Lukács gondolkodását a szerelem világítja meg, a filozófia és a művészet is erősíti ezt a világosságot. Amikor Lukács gondolkodását a forradalom világítja meg, Marx és a diktatúra tompítja a világosságot. Végelszámolásban: Lukács – a hit nem avuló emlékműve – a legdrámaibb XX. századi példa arra, hogy a filozófia, a bölcsesség szeretete hogyan degenerálódik filotiranniává, a zsarnokság imádatává egy emberéleten belül.
Lukács filotiranniáját az teszi hátborzongatóvá – azaz nem csupán szégyenletessé –, hogy nem belesodródott a totalitarizmusba, hanem belegondolkozta magát – jelenti ki Kadarkay.
Amikor Európa életet adott a XX. század két zsarnoki rendszerének, a kommunizmusnak és a fasizmusnak, a világra hozott egy új embertípust is: a zsarnokimádó értelmiségit – folytatja. „Ez felveti azt a kérdést is: megtalálható-e bárhol Lukács munkásságában a sztálinizmus következetes elutasítása.” A szerző válasza: NEM! „Lukács sokkal többre értékelte a kommunizmust, mint a saját lelkét! Hitét időről időre nem Isten tette próbára, hanem a Párt. Akármilyen mércével mérjük: kegyetlen próba.”
S kegyetlen illusztrációként idéz Lukács egyik leveléből (részlet):
„Snagov. 1957. márc.10.
Tisztelt Kádár Elvtárs!
Sokan tudják: több mint egy negyed évszázada nem voltam aktív politikus. Ha 1956 október 23-ikán szakítottam ezzel a magatartással, és elfogadtam az MDP pártvezetőségi tagságát, majd a népművelési miniszterséget és az alakuló MSZMP intéző bizottsági tagságát, úgy azt azért tettem, mert a proletárdiktatúrát veszélyben forgónak láttam, és kötelességemnek tartottam minden tehetségemmel védelmére sietni […] Történtek persze súlyos hibák is. Elég a semlegességre, a varsói egyezményből való kilépésre utalni. Ezeket, mihelyt értesültem róluk, nem voltam tagja a testületnek, mely ezeket a határozatokat hozta, elítéltem és elítélem ma is…
November 4-ike biztosította a szocializmus Magyarországon való fennmaradásának objektív előfeltételeit. Romániai internáltságomban, csak a távolból, minden közvetlen tapasztalat nélkül, szórványos hírek alapján vehetek valamennyire tudomást az otthon történtekről. Annyit innen is látni, hogy az általános sztrájknak vége, hogy a közrend helyreállt, hogy a termelés megindult stb. […]
Mindenképpen azonban vissza akarok térni október 23-an félbeszakított tudományos munkámhoz. Sajnos, azóta hosszú hónapok teltek el, és még mindig el vagyok vágva félbehagyott kéziratomtól, jegyzeteimtől, tudományos apparátusomtól, könyvtáramtól stb. Így készülő marxista esztétikám, melyen már évek óta dolgozom, és melynek befejezése még kedvező körülmények között is éveket vesz igénybe, töredékes állapotban maradt Budapesten, és itt semmiképp sem dolgozhatom rajta.
Közel 72 éves vagyok, 38 éve veszek részt a kommunista mozgalomban. Azt hiszem tehát, méltányos kéréssel fordulok a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Minisztertanácsához, ha e mű befejezése kedvéért engedélyét kérem a hazatérésre…”
És a szerző így kommentálja mindezt: „Ritkán mutatkozik meg előttünk hitványabb világa a szolgaságnak, mint Lukács levelében. Nagy marxista elméletíró lett belőle, de ebbe a pozícióba olyan kapun át jutott, amelyre az van írva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Lukács eléri, amit nyíltan hirdet: a szabadsághiányt és a szolgaságot Kádár bábrezsimje alatt, mely kormányzat „engedélyezi”, hogy hazatérjen Budapestre, és életének hátralévő részét a marxista szentírás „szentségének” és „tisztaságának” tökéletesítésével töltse. Kádárék a levél kézhezvétele után nem sokkal eldöntötték, hogy hazaengedik, különös tekintettel arra, hogy a semlegesség kinyilvánításának ügyében eltért a véleménye a többi snagovi fogolyétól.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
