A nemrég százötvenedik születésnapját ünneplő Budapest utcái és terei ma is folyamatos változásban vannak: épületek tűnnek el, hogy újak kövessék őket, a belvárosban hosszú ideje ásító foghíjakon jobb-rosszabb beépítések válnak valósággá, az ipari örökség sokszor szörnyű állapotú példái pedig nyom nélkül íródnak ki a városképből.
Ennek a – természetesen szerencsés megmeneküléseket, illetve szép felújításokat is magában foglaló – folyamatnak a legfontosabb epizódjairól Ismeretlen Budapest című sorozatunkban mi is beszámolunk, kevés szó esik azonban a századforduló, a két világháború köti időszak, a szocializmus, vagy épp a rendszerváltást követő évek hasonló történéseiről, illetve terveiről.
Pedig volt ám belőlük bőven: az Erzsébet híd pesti hídfője miatt a pesti városháza mellett a belváros egy részétől búcsúzhattunk el, a harmincas évek derekán a Tabán tűnt el a Gellérthegy lejtőiről (helyén sosem született modern fürdőváros), a kilencvenes években pedig megindult Belső-Erzsébetváros, illetve Józsefváros házainak rohamos eltűnése. Az előbbi esetben végül a hirtelen kiadott műemléki védettségek állták útját a pusztításnak, utóbbinál azonban igen kevés fék maradt, így a társasházépítések, valamint a Corvin-sétány és a Magdolna-negyed építésekor visszafordíthatatlan károk is érték a kerületet.
Egy hasonló, de jóval grandiózusabb terv Erzsébetváros épületállományát is hosszú évtizedeken át fojtogatta, de végül jórészt tervasztalon maradt, hogy aztán a Rákosi-érában egy több tömböt érintő bontási tervként szülessen újjá. Ma ezt mutatjuk be.
A történet kezdetéhez több mint százhúsz évet kell visszautaznunk az időben – az Andrássy út és a Nagykörút miatt magára teljes joggal elegáns metropoliszként tekintő Budapest egy politikusa, a város fejlesztéséért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) mellett az erzsébetvárosi képviselő-testületben is jelen lévő Morzsányi Károly ugyanis 1902-ben úgy érezte:
A férfi nyilvánvalóan a mai nyomvonalát alig néhány évvel korábban elérő, azonnal nyüzsgő útvonallá vált Wesselényi utca, illetve a 19. században szinte mindvégig Pest főutcájának tartott Király utca tehermentesítését akarta ezzel elérni, szavai azonban sokáig süket fülekre találtak.
Különböző koncepciótervek persze születtek a témában, Budapest vezetése azonban csak 1908-ban kezdett foglalkozni a témával, az első hivatalos javaslatukat pedig két hosszú évvel később juttatták el az FKT-nek: szerintük az ideális megoldást a Dob utca, valamint az abból nyíló kisebb útvonalak – nyilvánvalóan a házak jó részének lebontásával járó – szélesítése jelentené.
Az ötletet a főpolgármester támogatta ugyan, rövidesen azonban valami egészen mást találtak ki: a Főpolgármesteri Hivatalnak ma is helyet adó egykori Károly-kaszárnya lebontását, majd a terület egy új városházával való beépítését tűzték ki célul. Az új hivatal több osztályát a Károly körút túloldalán, a Rumbach Sebestyén, a Király, illetve a Dob utca által bezárt területre kívánták helyezni, így adta magát az ötlet, miszerint
