A technikai jellegű beszámoló attól izgalmas leírás, hogy ilyen szupertitkos micsodáról szépen lassan kiderül, hogy a technikának végül is mindegy, hogy arra a fél ország feni-e a fogát vagy sem, mármint hogy megtudja, mi van benne. Ezért csakugyan a tárgyra korlátozódva már az elején kijelenti Barczi, hogy senki nem hiheti komolyan a helyszínelő sorozatokon felnőtt nemzedékek közül, hogy az ősrégi tekercsek másolása egynapos munka csupán. (Semelyik tekercsé sem, így ez sem!)
Miután ma már ezt az adatrögzítési technikát sehol sem használják, először is létre kellett hozniuk azt az eszközt, amely a szalagok olvasására képes. A szerző elárulja, hogy léteznek ugyan cégek, amelyeknek a birtokukban van még ilyen leolvasó masina, csakhogy ezeknél a titkok biztonsága nem volt szavatolható, ezért hiába lett volna ez a legolcsóbb és leggyorsabb megoldás, nem választhatták ezt. Hanem építeniük kellett ilyen készülékeket.
„A szalagok felírásáról semmilyen konkrét információ nem állt rendelkezésünkre, csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg a BM adatfeldolgozó hivatalában rögzítették őket 1990 körül. Az ott dolgozó személyzetből azonban senkit nem lehetett előkeríteni, és azt sem tudtuk pontosan, milyen számítógépeket, illetve szalagos egységeket használtak. A rendelkezésre álló információk alapján a Siemens 4004 család valamelyik változatáról volt szó, de mivel ezeket a gépeket az összes, máshol található hasonlóval együtt már rég selejtezték, az olvasáshoz egy új, korszerűbb rendszer összerakása látszott célszerűnek” – írja Barczi.
Mint kiderül, a legtöbb segítséget az interneten keresztül sikerült megszerezni, és ha nem is gyorsan, végül összeraktak három független rendszert, sőt mindegyikhez tartalékot is, csak éppen addigra majdnem le is telt a munkára megszabott határidő. És akkor még menet közben derült ki például, hogy a szalagokat meg is kell sütni, ha csakugyan adatokhoz akarnak jutni, amit persze csak a titokgazda, az NBH akkori főnöke láthatott a monitoron.
(A részletekről az ÉS-ben olvashat!)
