Bégetnek a bárányok, imádják az ördögöt

Nicolas Cage annyi minden volt már. Csak a legutóbbi években volt ő bosszúálló kanász (Disznó), bosszúálló erdész (Mandy) és idegenek álmaiban felbukkanó, kiégett irodalomprofesszor (Álmaid hőse). De mindeközben elsősorban Nicolas Cage maradt: önmaga mémváltozatát nagy lendülettel eljátszó, korábbi Nicolas Cage-alakításokat parodizáló sztár, aki az irónia püspöklila árnyalatával burkol be minden produkciót, amiben feltűnik. Nicolas Cage kabalafigura és plüssnyuszi.

Első pillantásra úgy tűnik, plüssnyuszi minőségében van szükség Cage-re legújabb munkája, a Longlegs – A rém címszerepében is. Igaz, plüssnyusziknak legfeljebb olyan kifacsart és megszomorított formában lehet keresnivalója ebben a történetben, mint legutóbb a Furiosában, amelyben a Dementus nevű rablóvezér kötözött magára egy példányt. A Longlegsben ugyanis a Cage-féle idézőjeleknek és játékosságnak nyoma sincs.

Osgood Perkins rendező, vélhetően már csak családi okokból is – a Psycho főszerepével világhírűvé vált Anthony Perkins fiaként – halálosan komolyan veszi a rémületkeltést.  Negyedik nagyjátékfilmjének legmegkapóbb vonása éppen az, hogy a sátánista sorozatgyilkos története milyen nyilvánvaló személyes tétekkel bír alkotója számára.

A fiktív Longlegs olyasmi, mint a valódi Zodiákus: a hetvenes évektől szakmányban öldöklő és a rendőröket rejtjeles üzenetekkel szórakoztató rém. A történet kezdetén továbbra is szabadlábon van, és nagy ritkán újra lecsap. A cselekmény idejét, a kilencvenes éveket jelzi a film egyetlen poénja, méghozzá az FBI-irodában kiakasztott és rendszeresen a képbe komponált Bill Clinton-portré, a maga tökfilkóvigyorával. Más nem mosolyog a Longlegsben, különösen a baljós megérzések és traumatikus gyerekkor nyomasztotta hősnő nem. Talán Harker ügynök, a szövetségi nyomozók nagy reménysége képes lesz rendőrkézre keríteni az oregoni télben sündörgő gyilkost, különösen, hogy úgy tűnik, Longlegs kifejezetten neki szánja legutolsó leveleit.

Perkins kimért tempóban, nagy műgonddal megtervezett képekkel és díszletekben építi a démonűzés komor meséjét.

Ahogy az lenni szokott, a valódi démonok inkább odabent, Harker lelkében és a múltjában keresendők. Vagy mégsem?

Perkins nem hajlandó letenni a garast sem A bárányok hallgatnak nyomdokaiban járó sorozatgyilkosos thriller, sem a természetfeletti szörnyeket életre hívó horror mellett. Ahogy a hősnőt egyre jobban beszippantja a nyomozás és Longlegs delejező közelsége, úgy szabadulnak el a történetben a videótékák alsó polcairól előbányászott rémfilmes kellékek – gonosz báboktól elmebeteg apácákig, a Manson család említésétől a tébolydában tett látogatásig –, a történet végére eredményesen felszámolva a lehetőséget, hogy amit látunk, annak bármi értelme lenne.

A Longlegs a cselekmény idejeként választott évtizeddel, a rideg, téli helyszínekkel és a hősnő űzött karakterével is úgy tesz, mintha A bárányok hallgatnak örökségét folytatná. Ezt erősítik Cage-nek a Jonathan Demme-féle klasszikus főgonoszát idéző, túlhajtott gesztusai és transzvesztita hajlamai, amelyek a mai ábrázolási konvenciókat figyelembe véve meglehetősen kockázatosnak tűnnek. Ám akármilyen fenyegető figura is a mondókából nevet választó Longlegs, ennek a történetnek mégsem ő a legvészjóslóbb szereplője. Perkins előző rendezését, a klasszikus mesét újraértelmező, annak horrorisztikus vonásait kidomborító Juliska és Jancsit ismerve nem meglepő, hogy merrefelé keresendő a borzalom másik forrása, amely mélyebben meghatározza a hősnő viselkedését.

A horror motívumaival, képzeletvilágával – elsősorban az ördögimádás rítusával – formálódnak sötét mítosszá a múltbeli családi traumák, olyan újabb, pszichológiai érdeklődésű horrorfilmekhez hasonlóan, mint A babadook, a Fehér éjszakák, vagy akár Lars von Trier Antikrisztusa. A rém magába sűríti a lélek mélyébe kövült fájdalmakat, a vele történő leszámolás így a traumafeldolgozás esélyét nyújtja – az az érzésünk, hogy legelsősorban magának a rendezőnek.

Ám a hős lelki sebeinek begyógyítása és a bűntény felderítése közötti kapcsolat nem újkeletű. Éppen erre utal a Longlegs nyilvánvaló előképeként szolgáló A bárányok hallgatnak címe. Perkins témafelvetése egyetemesnek mondható, filmjének kétségkívül míves képi világa viszont szorosabban kapcsolódik az utóbbi tíz-tizenöt év rémfilmes trendjéhez, a leggyakrabban poszthorrornak nevezett filmcsoporthoz. Ezeknek a jobb-rosszabb, alkalmanként nagyszerű filmeknek sajnos közös, bosszantó vonása a stílus kimódoltsága, fontoskodó ünnepélyessége, amely misét celebráló, torkukat köszörülő tisztelendő atyákhoz teszi hasonlatossá a magukat túl komolyan vevő rendezőket.

A Longlegs szerzője is bele-belecsúszik ebbe a zengzetes előadásmódba, miközben kevéssé törekszik a logikus cselekményvezetésre – a létező legostobább horrorklisé, amikor Harker, hiába fedezi fel, hogy a gyilkos a házában ólálkodik, kollégái haladéktalan értesítése és segélykérő kiabálás helyett nekiáll rejtvényt fejteni az íróasztalánál. Ilyen apróságok utalnak rá, hogy a thriller realisztikus keretei ezúttal kevéssé illeszkednek a horror bevallottan és megengedhetően irracionálisabb történetvilágához. E két műfaji közelítésmód összebékítése sokkal kevésbé sikerült Perkinsnek, mint saját kísérteteinek megidézése. Így a Longlegs korántsem a rendező ötlethiánya, inkább megbicsakló arányérzéke miatt marad kevésbé emlékezetes.

Longlegs – A rém (Longlegs), 2024, 101 perc. 24.hu: 6/10.