A Mennyek kapuja Kairó belvárosában, az Adly utcában található
Páncélozott rohamkocsi áll előtte, kiskatonák teljes rohamfelszerelésben a tűző nap alatt. Amikor a taxim megállt a zsinagóga előtt, egy huszonéves katona felhúzott fegyverrel a kezében roppant idegesen üvöltözni kezdett a sofőrrel, hogy azonnal menjen tovább. Velem sem volt sokkal barátságosabb. A hátamban éreztem a puskájának a csövét, miközben a feletteséhez vezetett.
Hosszú percekig bámultam a galambszürke épületet, oldalán a Dávid-csillagokkal és a pálmafákkal, mire kijött egy fehér ruhás egyiptomi rendőrtiszt, átnyúlt a vaskerítésen, és elvette az irataimat. Újabb várakozás, majd mutatták, hogy mehetek. A beléptető kapu mögött várt Kairó legfiatalabb zsidója, Magda Haroun.
„Halálra rémiszt engem ez a sok katona” – mondta mosolyogva a hetvenkétéves. „Magát nem zavarja?”
„Megszoktam a fegyvereseket. Mindig ennyien őrzik a zsinagógát?”
„Október 7. óta nagy a készültség.”
Akkor tört be a palesztin Hamász izraeli területre: a terroristák civileket gyilkoltak halálra, túszokat ejtettek, legalább ezerkétszáz izraeli áldozata volt a támadásnak. Azóta izraeli hadművelet zajlik a Gázai övezetben, a halottak száma pedig meghaladja a harmincnégyezer főt: ennek jelentős része gyerek. Az ENSZ szerint a Gázai övezet északi részén éhínség van, és körülbelül egymillió ember zsúfolódott össze az egyiptomi határnál található Rafahban. Az arab társadalmak forrnak az indulattól, az itteni közbeszéd szerint, amit Izrael művel, egyszerűen népirtás. Egyiptomban is voltak szimpátiatüntetések a palesztinok mellett.
„Elképzelhető, hogy terrortámadás éri a zsinagógát?” – kérdeztem.
„Igen. Izrael miatt az arabok nem látnak különbséget a vallás, a zsidók és a cionizmus között.”
„És van különbség?”
„Ugye viccel? Na jöjjön.”
Dávid-csillagos kovácsoltvas kapun mentünk keresztül a zsinagóga udvarára. Magda elmondta, hogy hagyományosan az egyiptomi zsidók jelképe a pálmafa, ezért látom mindenhol a stukkókon, az ajtókra faragva. Egy terembe vezetett a zsinagóga oldalában, ami egy múzeumot idézett. Zsidó vallási ereklyék álltak vitrinekben, míg a falakról az elmúlt évtizedek rabbijainak szigorú portréja nézett le rám. Készültem, hogy zsinagógába jövök, elhoztam a feleségem panama kalapját, és feltettem, mielőtt beléptem az épületbe. Magda mosolygott a gesztuson.
Egy íróasztal mellett ültünk le egymással szemben. Magda elektromos cigarettát szívott. Ahogyan felemelte, arab tetoválást láttam a kezén: „Az apja lánya.”
„Az apám volt itt, Egyiptomban börtönben Faruk király alatt, Nasszer és Szadat alatt is” – mondta tűnődve.
„Azért mert zsidó?”
„Azért, mert kommunista volt. Ügyvédként alapítója volt az egyiptomi kommunista pártnak.”
„Vallásos volt?”
„Nem. A családban egyedül a nagyapám járt a zsinagógába, engem is magával vitt rendszeresen. Ide járt a Mennyek Kapujába. Az anyám francia, otthon franciául beszéltünk.”
„Gyerekkorában sok zsidó élt Egyiptomban?”
„Sokan, de mint mondtam, mi nem voltunk különösebben vallásosak. Egyiptomban a 19. század végére több, mint százezer zsidó élt. Sokan menekültek el Európából a pogromok elől, vagy jöttek kereskedni a szuezi csatorna átadása után. Ma hárman élünk Kairóban, és még néhányan Alexandriában. Utánunk senki sem marad.”
„Ennek Izrael állam megalakulása az oka?”
„Nem. Tulajdonképpen három nagy kivonulás történt a 20. században. 1948-ban, amikor Izrael létrejött, nem sokan mentek el Egyiptomból. A nagy kivándorlási hullám 1956-ban a szuezi válság alatt volt, amikor Nasszer kiutasította az angolokat és a franciákat az országból. Rengeteg zsidó is elment akkor. Az 1967-es egyiptomi-izraeli háború alatt ment el végül mindenki, akkor a zsidó férfiak közül a tizennyolc és hatvan év közöttieket mind letartóztatták. Azt mondták nekik: vagy a börtönbe mennek vagy a repülőtérre.”
„Miért?”
„Potenciális kémeknek tartottak minket.”
„Az ön édesapja is börtönbe került?”
„Igen. Tisztán látom magam előtt, amikor érte jöttek. Tizenöt éves voltam, és könyörögtem a katonáknak, hogy hadd menjek én is, mert azt hittem apámat katonának viszik, hiszen jelentkezett, hogy harcoljon Izrael ellen. Az anyám fogta meg a kezem, és súgta a fülembe, hogy letartóztatják, mert zsidó.”
„Mennyit ült börtönben?”
„Négy hónapot. Sokan jártak közben az érdekében, ezért engedték el korábban. Volt, aki egy évet is börtönben töltött.”
„Nem gondolták, hogy itt az ideje elmenni?”
„Anyámnak a francia konzul felajánlotta, hogy költözzön át velünk Franciaországba, hiszen francia állampolgár volt. Erre ő azt mondta, hogy erről szó sem lehet, amíg apám bele nem egyezik.”
„Nem egyezett bele.”
„Nem hát. Neki Egyiptom volt a hazája, és esze ágában sem volt elmenni. Elsősorban egyiptomi volt, másodsorban zsidó.”
„Makacs ember.”
„Igen. Azt írta magáról, hogy ő fekete, amikor elnyomják és rabszolgasorban tartják a feketéket, zsidó, amikor a zsidókat üldözik, és palesztin, amikor megölik és elüldözik a palesztinokat a földjükről. Ő elsősorban emberi lény.”
„Mindemellett nem lehetett könnyű a ’67-es háború alatt zsidóként, úgy, hogy az édesapja börtönben ült.”
„Most sokkal jobban félek, mint akkor. Akkoriban az emberek ismertek minket. Mindenki tudta, hogy az apám miért van börtönben. A zöldséges, a hentes nem engedett fizetni. Azt mondták, majd akkor fizetünk, ha kiengedték az apámat. Szerettek minket az emberek, tudták, hogy kik vagyunk.”
„Most nem tudják.”
„Nem. El tudja képzelni, hogy néznek, amikor meglátják, hogy a személyiben zsidóként szerepelek? Egyiptomban mindenkinek feltüntetik a vallását a hivatalos papírokon.”
„Nagy az antiszemitizmus a Közel-Keleten?”
„Igen. Erről pedig elsősorban az izraeli külpolitika tehet. Vérlázítónak tartom, hogy ez a hentes Nethanjahu elmegy Franciaországba, és felszólítja a francia zsidókat, hogy költözzenek Izraelbe a növekvő antiszemitizmus miatt. Amiatt az antiszemitizmus miatt, amit ők is generálnak a palesztinok kiirtásával. Ez kétszeresen is sértő, egyrészt kétségbe vonja a francia zsidók francia nemzethez való tartozását, és megmentőként lép fel, amikor meghatározó szerepe van a konfliktus generálásában.”
„A zsidóságot ki akarták írtani a II. világháború alatt. Ezt nevezzük holokausztnak.”
„Ne vonjon le messzemenő következtetéseket ebből. A pszichológiai tanulmányok szerint a legtöbb molesztáló szexuális molesztálás áldozata volt gyerekkorában.”
„Mit gondol a jelenlegi izraeli hadműveletről a gázai övezetben?”
„Nem lehetnék ennél depressziósabb.”
„Miért?”
„Mert a zsidóság nevében mészárolnak, és ez a szörnyűség minden munkánkat idézőjelbe teszi. Egy évtizeden keresztül dolgoztam azon, hogy legyen valamilyen párbeszéd az egyiptomi zsidóságról, hogy megőrizzük a zsidó hagyományokat. Amikor én lettem az Egyiptomi Zsidó Közösség Tanácsának a vezetője a százéves zsidó temetők, az archívum, a zsinagógák siralmas állapotban voltak. Én voltam, aki megtörte a hallgatást, aki interjúkat adott, közösségi programokat szerveztem, próbáltam megértetni az új generációkkal, hogy attól, hogy zsidó az ember ugyanúgy egyiptomi. Én kezdeményeztem, hogy az Antikvitás Minisztériuma átvegye a zsinagógákat, a temetőket, hogy ha mi meghalunk, akkor se bontsák le őket, hogy megmaradjon az egyiptomi zsidók öröksége, ami Egyiptomé. A palesztinok lemészárlása óta hallgatunk.”
Magda hosszasan és szomorúan volt csöndben. Átmentünk a zsinagóga főépületébe.
„A maguk zsinagógája Budapesten nagyobb. De ez a miénk” – mondta tűnődve. Leült egy padra, tűnődve nézett a sorok közé.
„Itt futkorásztam kislányként, miközben a nagyapám imádkozott.”
Hosszasan nézett némán, elmerült a gondolataiba.
„Azt mondja hárman maradtak zsidók Kairóban. Sosincs ki a minjen” – csak meg akartam törni a csendet, ezért utaltam azokra az imákra, amelyek elmondásához a zsidó vallásjog szerint tíz férfire van szükség.
„Nincs. De ez van. Maga szerint Isten nem fogadja el így az imánkat?”
„Nem tudom mit gondol Isten. Én elfogadnám.”
„Én is. Isten jobban érti az ember helyzetét, mint az ember.”
„A korábbi interjúiból tudom, hogy kétszer ment férjhez.”
„Igen. Az első házasságomat egy muszlim férfival kötöttem, a másodikat egy római katolikusal. Az otthonunkban legalább megvalósult a felekezetek közötti béke.”
„Két lánya van. Egyikőjük sem veszi át a munkáját, ha meghal?”
„Ők nem az apám lányai, nem elég makacsok ehhez. Egyébként hivatalosan muszlimok az apjuk után. Nyilván a zsidó kánonjog szerint, mivel az anyjuk zsidó, ők is zsidóknak számítanak, de nem akarom őket ennek kitenni, nem is itt élnek. Éppen elég, hogy minden hivatalos okirat kiadásánál átvilágítják őket a szolgálatok, mert az anyjuk vallása zsidó.”
Miután befejeztem a fényképezést, elköszöntem Magdától. Az egyiptomi katonák biccentettek, amikor kiléptem a Mennyek Kapujából. A rohamkocsi szélvédőjén szikrázott a tavaszi napsütés.
