Kotonszagot érzett vőlegényén a menyasszony az anyakönyvvezetőnél

Az időt nevezzük így: most, a helyet nevezzük így: itt. Írjuk le őket a következőképpen.

Város, annak is valamelyik keleti kerülete. Cikcakkban a vasút vonalát követő, hirtelen zsákutcákba bi­csakló, végül téglafalba ütköző barna utcák, üres – vagy nem tudni, mivel töltött – raktárhelyiségek és telizsúfolt emberlakok. Szombat reggel, kora ősz. Nem park, csak egy parányi, csupasz, háromszögletű zöldfelület, úgymond, mert két egymásnak futó utca hegyesszögében valami megmaradt, egy ilyen üres sarok. A kora reggeli szél hirtelen lökései – a hiányos utcaszerkezet miatt van, szociális fogsor – rázzák a fa körhintát, egy régi vagy csak annak látszó gyerekjátékot, amely a zöldfelület peremén áll. Mellette egy szemétkosár három tartógyűrűje mered a levegőbe, maga a fémkosár hiányzik. A közeli bozótban szétszórt szemét, a bozót olykor borzongva megrázkódik, hátha így megszabadul tőle, de inkább csak levelek hullanak zörögve betonra, homokra, üvegcserepekre, letaposott fűre. Két nő, valamivel később még egy, munkába menet vagy onnan hazafelé. Levágják a kanyart, a gyalogösvényt tapossák, amely két háromszögre osztja a zöldet. Az egyik nő, a testesebbik, elmenő­ben két ujját végighúzza a fa körhintán. A körhinta lába megnyikordul, mintha madár kiáltana, vagy talán tényleg madár volt, egyike annak a sok száznak, amelyek elhúznak az égen. Seregélyek. A körhinta imbolyogva fordul egyet.

Állítólag a férfi is valahogy úgy nézett ki, mint egy madár, vagy mint egy denevér, de valami óriási, ahogy ott lógott, fekete kabátszárnyai meg-megrándultak a szélben.

Először azt hitték, vallották később a nők, hogy valaki csak ottfelejtette a kabátját azon a szőnyegporolón, vagy min, mászókán. De aztán látták, hogy alul kéz lóg ki belőle, két fehér kéz, a begörbült ujjak hegye szinte a földet érintette.

Egy kora őszi szombat reggelen a pályaudvari negyed elhanyagolt játszóterén három munkásnő egy mászókán fejjel lefelé himbálózva találta Abel Nema fordítót és tolmácsot. Ezüstszínű ragasztószalaggal volt összekötve a lába, hosszú fekete ballonkabátja rálógott a fejére. Enyhén himbálózott a reggeli szélben.

Magassága: körülbelül… (nagyon magas). Súlya: körül­belül… (nagyon sovány). Kar, törzs, láb, fej: keskeny. Bőr: fehér, haj: fekete, arc: hosszúkás, orcák: hosszúkásak, szem: keskeny, kissé duzzadt könnyzacskók; magas homlok, hajtő vonala szív alakú, bal szemöldök mélyen lent, jobb szemöldök felhúzva – az évek során egyre aszimmetrikusabbá vált arc éber jobb és alvó bal fele. Nem rossz kinézetű ember. De hogy jó lenne, azt sem mondhatnánk. Gyógyulófélben lévő régi sebhelyek között fél tucat új. Mégis, mindettől eltekintve:

Valami most mégis más, gondolta a felesége, Mercedes, amikor később behívták a kórházba. Talán csak azért, mert először látom aludni.

Tulajdonképpen nem, mondta az orvos.

Mesterséges kómát idéztünk elő. Amíg ki nem derítjük, mi van az agyával.

És mivel egyúttal bűncselekményről van szó, végül is, akármilyen képességekkel van megáldva, egyedül nem tudja magát ilyen helyzetbe hozni, a rendőrség is fölteszi a maga kérdéseit. Hogy például mikor látta az ember utoljára a férjét.

Mercedes sokáig nézi az arcát.

Majdnem azt mondtam: Ha jól belegondolok, még soha.

De aztán mégiscsak azt mondtam: Körülbelül… amikor elváltunk.

*

Egy valamivel több mint négy évvel ezelőtti szombaton Abel Nema lekéste az esküvőjét. Mercedes szűk fekete ruhát viselt fehér gallérral, kezében egy csokor fehér margarétát tartott. Abel Nema a szokásos gyűrött fekete gönceiben jött, remegő kézzel, sokáig kereste a személyazonosságát igazoló papírt, úgy nézett ki, hogy meg sem találja, aztán mégiscsak megtalálta abban a zsebében, amelyikben először kereste. A válóperről, valamikor… egy hétfői napon megint elkésett, valahogy így is képzeltem, hogy el fog, egy idő után tudja már az ember, hiába volt még hátra negyedóra a kitűzött időpontig, amikor Mercedes találkozott a közös ügyvédnővel.

Tényleg így akarják?, kérdezte az ügyvédnő, amikor megbízták.

Abel akkor nagyjából pontosan meg is jelent, viszont nem szólt egy szót sem, csak bólintott mindenre, amit Mercedes mondott.

Biztosak benne?, kérdezte utána az ügyvédnő. Talán mindenkinek saját… Nem, mondta Mercedes. Nincs köztünk vita. Amellett költségkímélő.

Szóval tudni lehetett, hogy ezúttal sem megy simán, miért éppen ezúttal menne simán. Ott álltak a bíróság folyosóján, az ügyvédnő mondott valamit, Mercedes nem szólt semmit, vártak. Odakint utolsó rohamra indult a hőség, mintha a távozni készülő, vörös fejű nyár még egyszer kitátaná a száját, és ráfújná az emberre (Mercedesre, ő asszociál így) forró és megvető leheletét, de idebent borzongatóan hűvös huzat járta át a hosszú, zöldes folyosót.

Amikor megszólalt az ügyvédnő mobilja, öt perc volt hátra a kitűzött időpontig, és persze ő volt az. Mercedes hegyezte a fülét, vajon hallja-e, amit beszél, és hogy milyen a hangja, de semmit nem lehetett hallani, csak a folyosó visszhangjait, meg az ügyvédnőt, ahogy azt mondta: Hm… aha… értem… rendben.

Azért telefonált, mondta utána Mercedesnek, hogy közölje, már úton van, azaz gyakorlatilag elindult, ugyanis van egy probléma. – Nem lep meg. Akárhányszor ez az ember útnak indulna, akárhová is, mindig támad valami probléma. – Ezúttal az a probléma, hogy taxival kéne jönnie, nem, nem is ez a probléma, az a probléma, hogy nem tudja kifizetni, momentán sajnos jóformán semmi pénze nincs, de muszáj taxival jönnie, különben nem érne ide a bíróságra, pláne nem időben.

Értem.

Egy percig álltak még egymás mellett a folyosón, aztán az ügyvédnő azt mondta, ő most kimegy az épület elé, és ott várja.

Mercedes bólintott, és kiment a vécére. Nem kellett vécére mennie, de a folyosón sem tudott állni. Megmosta a kezét, a tükör előtt állt, ujjairól csöpögött a víz, nézte magát.

(…)

Szokatlan a sötét rúzs. Az ajak kicsúcsosodó fodra. Minek kell egy váláshoz smink? Más nők jönnek és mennek, ők is megnézik magukat a tükörben, a sötét vagy világos ajkukat, Mercedes visszanéz rájuk a tükörben, ők ránéznek Mercedesre, vagy nem néznek rá, mennek, Mercedes marad. Papírtörülközővel letörölni kockázatos. Vörösek lesznek tőle a száj körüli kis pihék. Málnaszörpbajusz. Most legörbül. Inkább szomorú vagyok, mint dühös. Békét, békét, békét.

Fogolykiváltó Mária, mondta Tatjana Eriknek. A mi drága barátnőnk valami zsenihez vagy mihez ment feleségül, Kárpátiából vagy honnan származik, Mercedes a tűzből mentette ki, vagy valami hasonló.

Tulajdonképpen, mondta Miriam, Mercedes anyja, minden rendben van vele. Udvarias, csöndes, jóképű ember. És még sincs vele rendben semmi. Csak ezt valahogy nem lehet pontosan elmondani.

Valami gyanús. Az, ahogyan udvarias, csöndes és jóképű.

De lehet, hogy ez mindig így van a különleges tehetségekkel.

Mi az, hogy különleges? Na jó, hát tud valamit. Néhány nyelvet. Állítólag. Gyakorlatilag alig lehet tőle hallani egy mondatot. Ez lehet egy tünet. De nem az ok.

Ugyanaz a baja, mint minden emigránsnak: papírokra és nyelvre van szüksége, mondta korábban Tibor B. professzor Mercedesnek, akkori élettársának. Az utóbbi problémát úgy oldotta meg, hogy tökéletes lett, ráadásul mindjárt tízszeresen, mégpedig úgy, ez egyszerűen hihetetlen, hogy tudása nagy részét a nyelvi laborban szerezte, ahogy mondom: magnószalagról. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy soha nem beszélt eleven portugállal vagy finnel. Ezért minden, amit mond, olyan, hogy is mondjam, hely nélküli, olyan tiszta, ahogyan még ember nem hallotta, semmi akcentus, semmi dialektus, semmi – úgy beszél, mint aki sehonnan se jött.

Szerencsés flótás, mondta valaki, akit Konstantinnak hívtak. Mondom neki: Szerencsés flótás vagy. Erre úgy néz rám, mint aki egy szót sem ért. Pedig ez volna, ugye, az ő specialitása.

Egyébként szerintem az ő igazi specialitása az, hogy fölpiszkálja az emberek érdeklődését, de úgy, hogy közben a kisujját se mozdítja. Fejtörést okoz neked, aztán dühönghetsz, mert kiderül, hogy egész idő alatt, amíg te szóval tartottad, csak a szádat nézte, mintha egyedül az lenne fontos neki, hogyan ejted a réshangokat.

Az összes többi, a világ úgy, ahogy van, szőrőstül-bőröstül tök érdektelen. Él bele a világba, de nem ebben a világban él. Ilyen egy alak.

Borsószemkirályfi, nem csapsz be, a neved elárul: Nema, a néma, a szláv nemec rokona, mai szóval: a német, régebben: minden nem szláv nyelvet beszélő, vagy más néven: a barbár. Abel, a barbár, mondta egy Kinga nevű nő, és nevetett. Ez vagy te.

Megrázóan egyszerű: nagyon gáz ez a pasi, mondta Tatjana. Első pillantásra látja az ember, hacsak nem vak, hacsak nem Mercedes. Lényegét tekintve, mondja, ez egy látszatházasság. Ezek az ő (Mercedes) szavai: lényegét tekintve. Látszatházasság. Amellyel Abel mindkét problémáját sikeresen megoldotta. Gratulálunk. Ami pedig Mercedest illeti…

Hogy jövök én ahhoz, hogy mások felett ítélkezzem. Lehetnek olyan okok, amiket kívülről – Mercedes itt elhúzza a száját, akihez beszél, mosolyog –, kívülről, honnan máshonnan!, nem lehet látni. Úgy tűnik, eszüket vesztik, csak úgy. Itt van ez az ember, Abel Nema, egy ilyen reményteljes, fiatal, első szabad generáció!, lábuk előtt hever a világ. Élvezd a röpke pillanatot, ki tudja, meddig tart. Jóformán körül se néz az ember, és máris feltör valami, vagy kitör, mondjuk, egy polgárháború. – Még mindig nem tudom felfogni, gyakorlatilag az ajtónk előtt! Mit is nem tudsz te felfogni? –, és azzal kész, vége, kapd össze magad, ha zöld ágra akarsz vergődni. Tíz, nem is, már tizen­három éve, hogy A. N-nak el kellett hagynia a hazáját, biztosan nem volt könnyű, viszont a folytatás mondhatni szabályos volt. Egy ember figyelemre méltó tehetséggel, tíz év, tíz nyelv, tanult és tanított, magánemberként sem volt hatástalan, végül lett még feleség, fogadott gyerek, állampolgárság is. Megtalálta a maga helyét, azt a nyugodt sarkot a buli peremén, és aztán – valamivel több mint egy évvel ezelőtt – egy szombaton, nem, már vasárnap volt az említett buli, felállt, kiment, és azóta gyakorlatilag nem létezik.

Visszavonult abba az elképesztő uszkve nevetséges (kurzívok: Mercedes) lakásba, ahol a vasútra nyíló kolosszális kilátáson kívül egy matrac van, meg szélessávú internet, és nem csinál semmit azon kívül, hogy a hét minden napján elképesztő uszkve nevetséges sztorikat gereblyéz össze a világ minden tájáról egy gyanús ügynöknek, aki elképesztő uszkve nevetséges bulvárlapoknak dolgozik.

Mit lehet erre mondani.

Do-o-na no-o-bis. Egyszer csak eleget bámultad a tükröt. Az vagy, ami vagy. Lábujjhegyen, miért?, a kisablakhoz megy. Odakint szürke belső udvar, a szürke belső udvarokra jellemző kipárolgással, parkoló autók, fölötte az ég. Valamivel hangosabban: Do-o-na no-o-bis. De hogy honnan jön, nem lehet hallani igazán. Mintha mindenhonnan jönne. Az ablakon rács. Itt normál tárgyalások is folynak. Büntetőtárgyalások. A vécéablakon át nem tudnék megszökni. Mercedes becsukja az ablakot. A kórust még mindig hallani.

Aztán megint az ácsorgás a folyosón, mások is vannak, és – ez figyelemreméltó – mindenki egy irányba néz, a hosszú zöld folyosó vége felé. Úgy állnak ott, mint a peronon, arcukat várakozásteljesen arrafelé fordítják, ahol hamarosan valaminek vagy valakinek fel kell bukkannia:

ő az; már érezni a levegőt, ahogy tolja maga előtt.

Amikor tényleg felbukkant, végül is nem több mint negyedórával később, távolról sem volt olyan nagydarab, mint amilyennek az előreküldött légvonat sejteni engedte. Magas, de sovány, nem vonat, inkább csak egy szemafor, vékony, mint a nádszál, ha összehúzott szemmel nézzük, beleolvad a háttérbe. Elölről nézve olyan volt, mintha alig mozdulna. Állni, várni.

Azon a négy évvel ezelőtti szombaton Abel Nema lekéste az esküvőjét. Kissé eltévedt, mondta, és mosolygott, nem tudnám megmondani, hogyan. Mercedes is mosolygott, és nem kérdezte, hogyhogy nem bírt taxiba ülni. És netán valami mást fölvenni. A gyűrött gombolás fölött, a nyitott inggallérban fénylő izzadság a legélesebb kép, amit Mercedes megőrzött az esküvőjéről. Meg az a szag, amely megcsapta az orrát, amikor az anyakönyvvezető beszéde közben, mindegy, melyik résznél, mert úgyis alig lehetett érteni, mit mond – talán lehetne rövidíteni a beszéden, esetleg el is lehetne hagyni, mondta Mercedes, hogy ne fussunk ki az időből, de a nő csak ránézett kifejezéstelenül, levegőt vett, és ledarálta az egészet, mittudomén, szeretet, meg a polgári élet törvényei –, és én végig csak arra gondoltam: férjhez megyek, most éppen férjhez megyek, amikor ő egyszer csak: sóhajtott.

A mellkas, a váll fölemelkedett, aztán leesett, és közben fölszállt az a felhő, különös egyvelege a zakó por- és esőszagának, az ing átizzadt mosószerszagának, alatta a bőre szagának, benne faggyú, szappan, alkohol és kávé nyoma, meg mintha kotoné is, pontosabban: latexé, enyhe szintetikus vaníliaaromával, igen, Mercedes koton­szagot vélt érezni rajta, meg egy felforrósodott tetőtérben olvadozó számítógép-billentyűzet szagát, fehér körök a fekete piszkon, ahol az ujjak a billentyűket érintik, és így tovább, további ismert szagok, de ez mind mellékes, mert azt a valamit, ami abban a pillanatban igazán lényeges volt, a menyasszony nem tudta volna megnevezni, mintha váróteremszag lenne, fapadok, szeneskályhák, girbegurba sínpárok, a töltésen eldobott papírzsák az aljára ragadt cementmaradékkal, só és hamu egy jeges utcán, ecetfák, rézcsapok és koromfekete kakaópor, és egyáltalán: olyan étel, amilyet még sohasem kóstolt, és így tovább, valami végtelen, amire nincs szava, az szállt föl belőle, mintha a zsebében hordaná: az idegenek szaga.

Az idegenség szagát érezte meg rajta.

Azért nem volt teljesen váratlan. Bizonyos aura már korábban is érezhető volt, már az első alkalommal, amikor Abel ott állt az ajtóban kissé nevetségesen a divatjamúlt, lógó fekete ballonjában. Az egész ember egyetlen vonal, átlósan az ajtókeretre feszítve. Akkor még nem tudtam ezzel mit kezdeni. Évekkel később, az anyakönyvvezető előtt annyira gondolkodóba ejtette az a sóhaj, hogy csak akkor tért magához, amikor Abel behajlította a könyökét, hogy feltűnés nélkül oldalba bökje. Mercedes felpillantott, de nem őrá nézett, hanem hátra, a széksorok felé, ahol Tatjana mellett a fia, Omar ült, ők ketten az üres teremben, kedves jegyespár, kedves vendégek. Omarnak mindkét szeme egyformán csillogott, a kissé nagyobb üvegszem, meg az élő, éppen akkor lett hétéves, biccentett felé: mondd, hogy igen. Most mondd –

Oui, yes, da, da, da, sì, si, sim, ita est.

Később egyre gyakrabban visszatért az a szag, az arcszesszel sem lehetett elfedni, amit Mercedes olykor szétpermetezett a lakásban, és a legintenzívebb a legvégén volt – ebből tudta, hogy tényleg vége.

És persze most, hogy végre felbukkant, most is minden ugyanúgy volt. A hőség ellenére még mindig azt a régi fekete ballont viselte, ott lobogott a nyomában (lég­vonat?), pedig ezúttal nem a megszokott menekülésszerű gyorsasággal közeledett, hosszú léptekkel, előredöntött felsőtesttel, hanem ellenkezőleg: lassan és mereven. Húzta az egyik lábát. Végigsántikált a folyosón, lemaradva a fürge ügyvédnőtől. Izzadtan, ez is stimmelt. Ami új volt: a horzsolás az állán, a zúzódás a jobb járomcsontján, egy púp a tarkóján, valamint a már említett sántikálás. Haja csimbókokban lógott, a sietős borotválkozás borosta­maradványokat hagyott az arcán, a fülénél és a nyakán csillogott valami – mindent egybevetve úgy nézett ki, mint aki most szállt ki egy utcai verekedésből. De a hangja a régi volt, egyáltalán: az egyetlen, ami ellenállt az általános és fokozódó szétesésnek. Soha nem hallottam ilyen tökéletesen beszélni az anyanyelvemet, amely neki nem anyanyelve, pedig egy szóval sem mondott többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, ezúttal kettőt:

Szia. Mercedes.

Még tíz percünk van a tárgyalás végéig, mondta az ügyvédnő. Siessünk.

Terézia Mora: Nap mint nap

Fordította: Nádori Lídia

Jelenkor Kiadó, 2023