Belföld

Öt éve halt meg Baló György: Magyarul, vele 

RTL
RTL
Öt éve halt meg Baló György. Családja és tisztelői felkértek öt szerzőt, hogy a szomorú évforduló alkalmából írjanak a televíziós legendáról. Közös bennük, hogy mind újságírók, akikre hatással volt Baló György és az életműve. A 24.hu-n Pető Péter gondolatait olvashatják.

Abszolút érthető, logikus, hovatovább figyelemreméltó, hogy fundamentális értékekről készülök beszélni, elvégre biztosan fölvonulnak e körültekintően szerkesztett szövegvilágban olyanok, akik messzemenően érvényesnek tartják, s úgy konkludálnak.

Azért egy pont, s nem a lehetséges folytatás képzeletét hordozó tripla rokona pihen a mondat végén, mert Baló Györgyre emlékezünk.

Hogy a kortárs politikumra jellemző ürességgel terhelt bevezetőnek és a legendás újságíró emlékezetének mi köze egymáshoz, az gyorsan kiderülne akárhol, ahol vannak, akik kérdezni akarnak azért, hogy megtudják a választ a másiktól.

Erre a felvetésre a felelet, mint azt már lényegében előrevetítettem, az: onnan, hogy az intellektuális igénytelenségnek, az önmagáért való szereplésnek, a semmilyenségnek, a kortárs nyilvánosság okozta nárcisztikus tündöklésnek nincsen tere, egyenesen juthatunk el hozzá. Amikor ő kérdezett, vibrált a feszültség a stúdióban. Meglehet, az Instagram Reels-világából régenmindenjobbvoltos rosszul öregedésnek tetszik, ám az tényleg úgy van: nála egyszerűen tétje volt a beszédnek. Azért lehetett tétje, mert szenvedélyesen ragaszkodott szakmája legmagasabb sztenderdjeihez.

Az újságírás márpedig olykor könyörtelenség. Sokszor előbb tudta, hogy igazság, jelentés, tartalom nélküli fecsegés következik, minthogy a vele szemben ülő elkezdett volna igazság, jelentés, tartalom nélkül fecsegni. Ilyenkor kérdezett, közbeszúrt, továbbadta a szót.

Nem magáért, hanem értünk volt könyörtelen: amikor ugyanis valaki beszél a kamerák előtt, ír az újságban, az sohasem róla szól, hanem mindig azokról, akik nézik, olvassák. Ő mindig értük volt ott.

Mintha mindig az dolgozott volna benne, amit ma már minden újságíró érezhet: fogy az időnk.

A drukkerek – minden harsánysági rekordot megdöntve – többször is olyan hangerejű szurkolást produkáltak, hogy a környék műszerei enyhe földrengést jeleztek. Ezt a Népszabadságban írta a tízes évek elején, a sportrovatban voltam kezdő újságíró, először nemigen értettem, miért ilyen fontos a legismertebb magyar riporterek egyikének, hogy amerikaifutballról írjon kétflekkeket a sportoldal aljára. Noha nem volt nehéz rájönni: szerinte fontos a világ egyik legnépszerűbb sportágának eseményeiről tudni, s mi nem tudattunk volna róluk, ha ő nem írja meg. Márpedig lehetőséget kell teremteni az olvasónak, hogy megtudja tőlünk, ami fontos.

Már csak azért is, mert fogy az időnk.

Utolsó műsorának a címe az volt, Magyarul Balóval. Szimbolikus, mennyire mélyen beszéli el életművét egyetlen szó. Esszészépen lehetne írni arról, miként üzen meg annyi mindent, amit az újságírói magatartása állított. Leginkább azt, hogy ez a hazánk, s nincs másik, hogy ez a kultúránk, és nyelvünkön a lehető legdemokratikusabban, leghozzáférhetőbben kell bemutatni a lehető legbonyolultabb konfliktusokat, ügyeket is. Nem tudom, másoknál miként van, de nekem alapvetően alakította az újságíráshoz való viszonyomat, a jóról szóló képzeleteimet:

az igazán értékes, amely a legkomplikáltabb eseteket, a legtöbb idegen szóval, elvont fogalommal elbeszélt közügyeket teszi érthetővé, elbeszélhetővé mindenki számára. Azaz elmondja magyarul, mert nekik is tudniuk kell.

Czimbal Gyula / MTI Baló György műsora felvételén az RTL Klub stúdiójában 2017. október 26-án.

Azért kell tudniuk, mert akik az újságírás legszebb hagyományaiban találnak haza, úgy gondolják, hogy mindazok, akiknek hatalmuk van, számoljanak el azoknak, akiknek nincs hatalmuk. Mindazok, akik másokkal tesznek vagy tehetnek valamit, mondják el a másoknak, mit, miért és hogyan tettek, tehetnek velük. Mert minden ember sokkal több annál, amit vele tesznek.

Még akkor is mondják el, ha fogy az időnk.

Abból már alig volt nekem is a döntésig, amikor a Népszabadság bezárása után egy kávézóban ültünk, arról gondolkodtam, hol dolgozzak tovább, mik az érvek az egyik, mik a másik verzió mellett. Sokat kérdezett. Aztán elbúcsúztunk, már az is nagy tisztesség volt, hogy a legnagyobbak egyike előtt vekenghettem. Aztán hogy másnap reggel, vagy azután, már nem emlékszem, csak arra, nem hittem a szememnek: hosszú levélben írt arról, mik az érvek az egyik, mik a másik mellett, olyan részletességgel gondolta át a folytatás dilemmáját, ahogyan tán én sem. Egyszerűen nem tudta másként érteni az újságírást még ilyen helyzetben sem, csak tétként. Ebben a szakmában semmi nem mindegy. Nem miattunk, miattuk.

Már úgyis tudja mindenki, tán unja is, de újra leírom: fogy az időnk.

A tiktoknyi világ villámképekbe, másodpercekbe sűrít mindent, ami miatt elemi meggyőződésem szerint bizonyos helyzetekben csak hazudni lehet, mert az igazság olykor bonyolult, nem fekete és nem fehér. Ugyanakkor a világot, a kortárs nyilvánosságot újságíró megváltoztatni nem tudja, ám arra mindig képes lesz, hogy egyenesen álljon benne. Olyan időkben is, amikor az igazság tartósan kisebbségbe szorul. Ő már akkor ezt tette, amikor a feszültség úgy vibrált körülötte a stúdióban, amikor nem tűrte a semmilyenséget, az ürességet. Amikor kérdezett, közbeszólt, továbbadta a szót.

Ő tán már tudta, fogy, s mind gyorsabban fogy majd az időnk. És mivel már ennyire fogy az időnk, türelmetlenségünkben odafordulhatnánk ahhoz a képtelen retorikai eszközhöz, a felszínességhez, hogy ha Baló élne, akkor azt csinálná, mondaná…

Nem él. A magyar újságírás viszont élhet. Ha úgy él, ahogyan Baló élt érte.

Olvasson még Balóról!

Ha érdekli a másik négy szerző megemlékezése is, akkor Moskovics Judit írását itt, Kadarkai Endréét itt, Stumpf Andrásét itt, Uj Péterét pedig itt olvashatják el. A Baló György Emlékoldalon az összes szöveget megtalálják.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik