Kincugi az új albumod címe. A japán kerámiatechnika lényege a szétzúzás, majd újra összeillesztés. Mit jelent ez neked?
A japán kultúra nagyon közel áll a szívemhez. Zsigerileg más, mint a mi kultúránk, másból építkezik. A Kincuginál az történt, hogy nagyon sok helyen találkoztam ezzel a szóval nagyon rövid idő alatt, pont abban a szakaszban, amikor kényszeresen kerestem a lemez címét. Gyönyörű a szimbolikája ennek a kerámiatechnológiának, gyakorlatilag nem is létezik szimbolika nélkül, egyetlenegy cikk vagy szakirodalom sem hivatkozik rá pusztán nyers technológiaként. Mindenhol megjelenik a kérdés, hogy mit jelentenek az arannyal kikent repedések, miért emeljük ki a „hibákat”. Alapvetően megélt vagy képzelt lelki dolgokból írok zenét, ebből dolgozom. Ezért is tudtam rezonálni ezzel a szimbolikával az első perctől.
Ebben az albumban jobban kitetted magadat, a sérülékenységedet?
Azt érzem, igen. Szerintem úgy érdemes zenét csinálni, hogyha valamilyen közlés a cél.
Én legtöbbször egy-egy lelkiállapotomat rögzítem a zenében, vagy emléket állítok valakinek. Az utóbbi két évben én lettem a »lelkizős popsztár gyerek«.
Soha nem akartam erre direktben rájátszani, csak amióta véletlenül kiejtettem a számon egy interjún, hogy járok pszichológushoz, már nem tudom ezt lerázni, folyamatosan erről kell beszélni. Ha terápiára jársz, azonnal jönnek a kérdések: „Tényleg? Miért? Mi bajod? Mit csináltok ott?” Egy privát beszélgetésben még elnézed valami baromarcúnak, de amúgy elég idegesítő.
Akkor jobb, ha ki is húzok pár kérdést.
Az emberek rákattantak erre, hogy én valamiféle lélekgyógyító missziót nyomok, de összességében csak annyit látok, hogy az emberek nincsenek jól mentálisan. És ez ijesztő. Hogyha megnyitom az Insta-üzeneteimet, akkor nem egy irreális ególöketet kapok, hanem csak megdöbbenek.
Tizenöt éves gyerekek azt írogatják, hogy »már nem élnék a zenéd nélkül«, ami nyilván túlzás. Nagyon remélem, hogy az, de akkor sem oké, hogy gyerekek ilyeneket írnak.
Említetted korábban, hogy szoktál közösségimédia-elvonót tartani. Ezt a sok inger is kikényszeríti? Eleged lesz, és muszáj kikapcsolni?
A média nekem semmi valóságosat nem ad. Az előadói pálya olyan, hogyha egyszer ráérzel a visszajelzések ízére, utána nehezen tudsz attól megszabadulni. Muszáj, hogy emberek adjanak visszajelzést arra, hogy jól csinálok valamit. És hogyha nem adnak, akkor biztosan szarul csinálom. Olvasom a kedves kommenteket, örülök, amikor kijönnek cikkek, de egyébként közben nekem ebből semmi nem megy át, mert fennakad valamin. Nem tudok vele mit kezdeni, az adott pillanatban van egy visszacsatolásom, de amúgy nem tudom beépíteni. Mondják élőben is, azt jobban be tudom fogadni.
Nem lehet hozzá semmit kötni, nincsen súlya, nincsen tartalma?
Igen, nagyon könnyűek lettek a szavak. Az elképesztő túlzások korában élünk, nehezen tudok már bármit komolyan venni, amit olvasok a neten. És szoktam ezen gondolkodni, hogy amit én csinálok, abban hol van a póz. Előadóként egy bizonyos idő után ráérzel arra, hogyan működik ez a szakma. Sokat szorongok is ezen. Ha írok egy dalt arról, hogy egy gyerekkori barátom öngyilkos lett, akkor abban hol van a póz? Tudom, hogy sok embert meg fog érinteni, az Ernőről írt dal sok emberhez el fog jutni. De kérdés, hogy ez a stratégiai oldal nem csorbítja-e a folyamatot, amiben én feldolgozom, hogy egy ember meghalt. Ez nyilván egy nagyon erős példa, de ezen tudom a legjobban érzékeltetni. És ez egy dilemma bennem, hogy hogyan lehet ezt szétválasztani.
Az nyomaszt jobban, hogy a külvilág mennyire tudja szétválasztani, vagy hogy neked sikerül-e?
Ez inkább az én vívódásom, az embereknek már nincs mit szétválasztani, ők egy dolgot kapnak. De nekem fontos, hogy helyet teremtsek valakinek, hogy emléket állítsak.
A japán kultúrában inkább a gondolkodásmód, a világnézet vonz, vagy sok japán zenét, filmet fogyasztasz?
A popkultúra egyelőre sokkal inkább érdekel. Mind vizuálisan, mind az építészetben, mindenben borzasztóan szexi a japán kultúra. Még úgy is, hogy nem tudok belőle közvetlenül építkezni. Zeneileg egyelőre nem, vizuálisan sokkal inkább. Egy animációs klipnél vagy egy borítónál, olyan ügyeknél, ahol szóba jön az esztétika.
Én is éreztem ezt az új album esetében. Most a kreatív folyamat is különleges volt, mivel egyedül utazgattál. Jólesett az elszigetelődés?
Jól is esett, de nagyon paráztam tőle, még soha nem mentem el egyedül sehova. Voltak mélypontok az elején, de egy ponton teljesen átfordult, onnantól kezdve csodálatos volt. Ez a kreatív dolog nem működik kényszerből. Nagyon sokszor próbáltam csak ezért zenét írni, mert éppen muszáj is volt, időm is volt. Leültem, megírtam a világ legszarabb verzéjét, és nyilván két nap múlva dobhattam ki az ablakon. Ez a fajta nyomasztás nagyon rossz volt. Mi van, ha elmegyek három napra, és pont nem tudok írni?
És végül nem volt olyan, hogy nem jött semmi, csak ültél egy hegyen három napig?
Nem. A környezetváltozás önmagában inspiráló tud lenni. Így képzelem el a festést is, két kép között legalább a világítást meg kell változtatni. Egyszerűen nem lehet már ugyanott, ugyanazon a széken, ugyanazzal a perifériával mást kezdeni. Az nagyon inspirálóan hat, amikor átrakod magad egy másik környezetbe, akár átülsz egy másik asztalhoz. Olyankor én sem szorongom szét magam azon, hogy egy sort már leírtam egyszer.
A szövegírás nálad flowélmény, vagy inkább tudatos folyamat?
Van ez is, az is, de most megterveztem előre, hogy melyik ponton mit szeretnék nagyjából kibontani. Miközben összerángattam a szövegeket, olvastam Rick Rubin könyvét, ami egy nagyon unalmas könyv lett, önismétlő, de nyilván írt sok mindent, amit még eddig nem csináltam. Rubin azt mondja, hogyha elkezdesz valamit, akkor azt vidd végig ától cettig. Eddig úgy voltam vele, hogy leültem, írtam egy kicsit, aztán amikor elfáradt a dolog, akkor csináltam mást. Most viszont, ha eszembe jutott valami, azt mindenképp végigvittem. Ha szarul is, legalább pontokban.
Amikor nagyjából kész van egy szám, akkor kiknek mutatod meg a produceren kívül?
Csak neki. Ez nagy probléma szokott lenni, mert a menedzsmentem is két héttel a megjelenés előtt hallotta a dalokat. Ebben nagy ludas tudok lenni, mert nem szeretem mutogatni.
Kábé a csajom szokta hallani, mert ott ül, és egyszer-kétszer biztos elcsípi, de még arra is szoktam figyelni, hogy ő se legyen otthon. Ez egy elképesztően rossz példa lesz, de olyan érzés, mintha szülnél egy gyereket, és közben félnél, hogy majd basztatni fogják az oviban, az általános iskolában.
Azt érzem ilyenkor, hogy még nem mutathatom meg. Ez most az enyém, és hogyha kiengedem, akkor azonnal jönnek az ilyen-olyan visszajelzések. Hogyha megmutatom valakinek, és látom, hogy a szeménél egy kis ránc húzódik meg, akkor azonnal kérdezem, hogy miért történt ez? Miért jelent meg a szemednél az a ránc? Nagyon óvom az utolsó pontig azt, amit csinálok, és csak a legvégén „engedem ki”.
Akkor is kiteszed a számot, amikor ott vagy a színpadon, és először hallja a közönség. Volt már olyan, hogy azt érezted, nem éreznek rá, nem rezonál?
Mindig nagyon jó élmény először játszani valamit. Azt érzem, hogy egyre jobb, mert egyre rutinosabb vagyok a színpadon, és egyre kevésbé parázok. De ez mindig egy folyamat, megváltoznak a dalok. Játszok egy dalt, mondjuk, három éve, és totálisan átalakul, ahogy éneklem, ahogy érzem magam közben a színpadon. Izgalmas ezt végigkövetni az első megszólalásától. Volt már olyan szám, aminél először azt éreztem, hogy „fú, gyerekek, ezt most valahogy nagyon nem kaptuk el”.
Akkor inkább kifelé figyelsz koncertezés közben, nem befelé?
Nagyon igyekszem befelé figyelni, mert amikor úgy megyek fel, hogy kifele figyelek, tudom, hogy az nem lesz egy jó koncert.
Még két éve kábé, amikor először beszéltünk a 30Y-os Beck Zolival, kérdeztem a koncert után, hogy milyen volt, és azt válaszolta, »Marcikám, ez kurva szar volt«. Ő nyugtatott meg: igenis van olyan, hogy egyszerűen csak nem jó egy buli.
Van olyan, hogy felmész, és arra gondolsz: „Kiteregetted otthon a ruhákat, lementél tejért a boltba?” Van, hogy eszembe jutnak ilyenek, miközben éneklek, és ott sírnak előttem. Nincs mindig flowélmény, de most már nem szorongok rá erre. Korábban kapásból beijedtem: „Istenem, most, ebben a pillanatban égtem ki.”
És amikor te mész el egy koncertre, akkor mennyire tudsz jelen lenni? Bejön a szakmázás a képbe?
Igen, van szakmázás bőven. Azért nem járok túl sok bulira. Akkor járok koncertre, amikor fesztiválon vagyok, és át tudok menni hátul egy barátom koncertjére. Nézek Krúbi-koncertet, Carson Comát, Beton.Hofit, ilyesmiket. Szupportálom azt, ami ott megy, de a koncertre járás, szórakozni járás megszűnt az életemből, mert nem hiszem, hogy nekem szükségem van több ingerre. Legutóbb Blink 182-n voltam Barcelonában, és hiába mentem vissza tizenöt évesbe, azt a koncertet is úgy néztem végig, hogy figyeltem a világítást meg mindent.
Szóval a nosztalgiával együtt sincs százszázalékos jelenlét?
El tudom képzelni, hogy vannak olyan előadók, akiknél teljes eufóriába tudok még esni, de nagyon kevés ilyen van, és itthon nem történik meg.
Az a munkád, hogy bulikat csinálsz, szóval érthető, hogy a bulizásban nem igazán tudsz feltöltődni. Mik az erőforrásaid?
Otthon, otthon, otthon. Időtöltés vidéken, amit sajnos ritkán engedhetek meg magamnak, de amikor hazamegyek, akkor kapcsol ki igazán az agyam.
Mezőzomboron nőttél fel, Borsodban. Milyen gyakran jársz haza?
Kéthavonta egyszer hazamegyek mostanában. Ezt nem láttam jönni, lehet, hogy öregszem, de a természet nagyon sokat tud adni. Nyilván azt gondolom, hogy az ember valamilyen szinten mindenképp természetszerető, annak születik, de nekem volt most egy nagyon fura, felgyorsult közeledésem a természethez. Nem arra kell gondolni, hogy kimegyek és vadkempingezek három napig. De ha kiülök a teraszra, nagyon tudom értékelni, hogy csicseregnek a madarak, meg fújja a fákat a szél.
A természeten kívül mi inspirál? Milyen zenét, filmet, művészetet szeretsz?
Azt hiszem, nem tudnék nem zenékből inspirálódni. Nagyon szeretem a kortárs művészetet. A filmnézés egy kicsit kiesett a pikszisből az utóbbi pár hónapban, mert egy filmhez leülni nagy vállalásnak tűnik hétköznap este. Szóval mindenhonnan merítek, de főként a fülemen keresztül jön az ihlet.
A slam poetry még tud adni neked? El tudod képzelni, hogy visszakanyarodj a színészethez vagy a slamhez?
Ha felkérnének egy szerepre, kihívásként élném meg, de a slamhez már nem térnék vissza. Kicsit a formátum fáradt el bennem. Sőt, általánosságban is nagyon elfáradt szerintem, Budapesten mindenféleképpen. Megértem az embereket, akik kritizálják.
Én is, ha megnézek egy slamet, tízből kilencszer rohadtul kellemetlenül érzem magam. De tízből egy borzasztóan sokat tud adni.
Nekünk meghatározó volt gimiben, hogy felállhattunk a színpadra, elmondhattuk, hogy mit gondolunk a világról, mit érzünk. Ma viszont rettenetesen távol érzem tőle magamat, meg azt is gondolom, hogy kellene pár év, amíg senki nem slammel, és utána jöhet az új generáció.
Szerinted miért rezonált annyira a magyar fiatalokkal a Lej? Már három éve, hogy kijött, de ma is van, hogy hallom az utcán, hogy társaságok üvöltik a szöveget.
Azt a számot az ilyen pénzügyes, biztosítós formákról kezdtem el írni.
Azért talált be nagyon, mert a magyar emberek két dologra reagálnak leginkább. Az egyik a magyar ízzel összekevert, romantizált, nosztalgikus szegénységtéma. A másik pedig a minden határon túlmenő magamutogatás, hazudozás, flexelés.
A Lej a kettő metszete, mert benne van a folyamatos magamutogatás, de közben mindig iróniából igyekszik szólni. Szerintem ez nagy egópumpa tud lenni olyan embereknek, akik nem hatos BMW-vel mászkálnak ide-oda, hanem MST boxer van rajtuk, de attól még elhiszik, hogy megbasznák a milliárdos faszi nőjét: „Csajod engem néz, pedig mindent alápakoltál”.
Szerinted van abban veszélyfaktor, hogy adsz egy lökést olyanoknak is, akik nem értik az iróniát? Szoktad ezt mérlegelni?
Mérlegelni semmiképpen sem. Tényleg őszintén mondom, hogy ez a legutolsó dolog, ami eszembe jut. Magamnak tartozom felelősséggel, hogy mit képviselek, mi az üzenetem. Nem csinálok emiatt máshogy zenét. Ha írok egy számot, ami egyértelműen a kurvákról szól, ami egy kurvázós zene, mint például a Rosszlány, akkor nem fogok azért felelősséget érezni, hogy most ez megrontja a kisfiúk vagy a kislányok lelkét, mert hogyha én ezt akarom mondani, az az én üzletem magammal.
Mert mindenképp lesz, aki érti, és olyan is, aki félreérti? Nem lehet ez alapján írni, mert megöli a művészetet?
Az emberek úgy néznek rád, mint egy márkára. Nem egy ember vagy, aki elmegy reggel a Fény utcai piacra, vagy felül egy villamosra. De nekem mint embernek semmi közöm ezekhez a dolgokhoz, engem nem azért fizetnek, mert benyújtották a Google Formson, hogy miről írjak nekik zenét, és éppen milyen lélekállapotuk legyen. Nincsenek kérések, amiket figyelembe kellene vegyek.
Ilyen kérés vagy kérdés, amit sokszor meg is kapsz, hogy miért nem viszel a politikát a zenédbe. A politizálás szerinted mennyire sajátja a műfajnak, amiben alkotsz?
Az újkori popzenének mindenféleképpen eszköze a politizálás. Régen nem volt meghatározó, inkább csak az undergroundot jellemezte, most már a nagyszínpadokon is megjelenik.
És nekem is a faszom kivan, én is sokszor eszköztelennek érzem magam, és én is nagyon sokszor elszomorodom attól, ami történik, de közben meg közszereplőként nagyobb a felelősségem. Szerintem, ha valaki mindenképp nyilatkozni akar közszereplőként, akkor azt vagy tegye kurva viccesen, iróniával és okosan, mint Krúbi, vagy könyörgöm, sehogy.
Amikor kirobbant az izraeli–palesztin háború, mindenki rakosgatta ki a zászlókat a közösségi médiában. Muszáj volt kitenni. Én is kaptam ilyen üzeneteket, hogy nem érzem-e a felelősségem ebben, és úgy remegett a kezem, hogy kapásból visszaírjak. Az izraeli–palesztin ellentét tényleg egy nagyon bonyolult dolog. Emberek csak úgy kirakják az izraeli zászlót, de az izraeli zászló kiknek szól? A civileknek? Mert akkor értem, de ha az izraeli kormánynak, akkor már nem értem.
Szerinted a politikán kívül mik a témák a mai magyar popzenében?
Az elmagányosodás mindenféleképpen.
Nyilván az a popzene témája, amit minél több ember át tud érezni. Magyarországon ilyen a szegénység, a valahonnan valahova vágyódás, a szerelem, a csalódottság érzése, de azt gondolom, hogy az elmagányosodás az első számú téma jelenleg.
És én emiatt vagyok sikeres valószínűleg, mert nekem nincsenek annyira vidám dalaim, érzek így is, meg úgy is, de többnyire nem jól. Úgy látszik, hogy az emberek ezt értik, érzik.
Azért vannak hátrányai annak, hogyha akkor írsz népszerű zenét, ha szarul vagy.
Szoktam néha gondolkodni ezen, mert ez egy nagyon tipikus téma. Nem is feltétlenül úgy mondanám, hogy szomorú vagyok, hanem inkább elsüppedek egy kicsit, mélyen érzek.
Bele tudsz ereszkedni, mondjuk, egy emlékbe. Nyilatkoztad ezt is, hogy nehezen emlékszel vissza a gyerekkorodra, fiatalkorodra. Ez miért van szerinted?
Általánosságban nagyon nehezen emlékszem vissza dolgokra. Néha be is pánikolok, mert elfelejtem, hogy hol voltam tegnap meg tegnapelőtt. Nem tudom lerajzolni azt az utat, ami a tizenöt éves Marcit ide vezette. Sokszor azzal próbálom megkeresni a sikeresség érzését, hogy igyekszem magam fejben visszakapcsolni a tizenöt éves önmagamhoz, de nem tudom megcsinálni. Pedig ha azzal a fejjel, azzal a mentalitással, azokkal a vágyódásokkal néznék magamra, akkor sikeresnek érezném magam.
És miben van hiányérzeted a hazai popzene kapcsán?
Szerintem most nagyon izgalmas a popzenénk. Megvannak a fő karakterek, mindegyikük egy picit más ízt ad. Hofi, Azahriah, Carson Coma, Krúbi, ez egy nagyon széles új paletta. Én egy dolgot veszettül hiányolok még, az pedig egy jó női előadó. Legalább egy, aki elad hétezer jegyet a Budapest Parkban. Vannak nagyon kedvelt hazai női előadóim, de valahogy a mainstream színtéren még nem látok ilyet, és azt gondolom, hogy hatalmas szükség lenne rá.
Sisi nem tölti meg a Parkot, de egyre népszerűbb.
Örülök is neki, de még mindig azt érzem, hogy csak a fakardozás megy a zeneiparban. Volt egy időszak, amikor nagyon rá voltam állva, hogy keressek női hangokat, írjak nekik dalokat, de egyelőre ez nem működik.
Miért szorulnak ki ennyire a csajok?
Még másfél órát lehetne beszélni erről, mert nagyon sok szempont van. Egyrészt a magyar társadalom borzasztóan szexista, de nem csak az játszik itt. Mindenesetre én nagyon megnéznék egy magyar Dua Lipát.
