Kultúra

Hogyan lehet közel kerülni egy anyához, aki a létező legszörnyűbb bűnt követte el?

Vertigo Média
Vertigo Média
A Saint Omer alkotói sokat kockáztatnak. Nemcsak azt mutatják meg, hogyan lehet empátiával fordulni a gyermekét halálra szánó anya felé, hanem annak a lehetőségét is felvetik, hogy a bűnös nőben akár más, teljesen normális nők is magukra ismerhetnek. A gyakorlott dokumentumfilmes, Alice Diop első, nálunk most mozikba került nagyjátékfilmje a zsűri nagydíját nyerte el a velencei filmfesztiválon, és megmutatja, mit jelent legnemesebb formájában az a kifejezés, hogy női film.

A Saint Omerben ritka vendég a humor, de legalább egyszer el lehet mosolyodni rajta. A hősnő készülő könyve kiadójával egyeztet. A férfi azt javasolja neki, a gyermeke meggyilkolásával vádolt anya történetének ne a „Száműzött Médeia” címet adja. „Gondolod, hogy az emberek nem tudják, ki volt Médeia?” – kérdezi teljes komolysággal és hangjában némi aggodalommal Rama, az író és irodalomprofesszor.

A kiadónak igaza lehet. Az antik görög alapmítosz és legfontosabb irodalmi feldolgozása, Euripidész Médeia című drámája alighanem már nem tartozik azok közé a történetek közé, amelyeket álmunkból ébresztve is fel tudnánk idézni (a görög mitológiai és drámai hősök közül Oidipusz jobban járt, az ő neve és tragédiájának legalább részleges ismerete Freud elméletének köszönhetően ma is közös tudásunk). Ramának az a feladata, hogy egy új, huszonegyedik századi Médeiáról meséljen olvasóinak, mint ahogy Alice Diop rendező is ezt célozza a Saint Omerben.

Feltárni a létező legszörnyűbb emberi bűnök egyikének társadalmi és lélektani hátterét. Megmutatni egyetlen nő sorsát, és megkockáztatni, hogy abban a sorsban más nők életlehetőségei és dilemmái is tükröződnek.

Vertigo Média

Azért kockázatos Médeiához nagyfokú empátiával közeledni, mert Médeia megölte a gyerekeit. Ez olyan tabu, ami az antik görögség és a huszonegyedik századi ember számára körülbelül ugyanakkora súllyal bír. Még vakmerőbbnek tűnik azt állítani, hogy létezik az egzisztenciális válságnak, a lelki és szellemi nyomornak olyan változata, amely a korábban egészséges, tiszta elméjű nőket Médeia bűne felé taszítja. A Saint Omerben egy harminc körüli, szenegáli származású francia nő ül a vádlottak padján. Azzal vádolják, hogy elutazott az észak-francia tengerpartra, és dagály idején otthagyta kétéves, alvó lányát a fövenyen. Nem az a kérdés, hogy Laurence Coly elkövette-e a gyilkosságot – elkövette. A kérdés az, miért állítja mégis a bíróságon, hogy nem bűnös, hogy a bűnért nem őt terheli a felelősség, és hogy maga is azt várja a tárgyaláson, kiderüljön, miért tette, amit tett.

A Saint Omer a tárgyalótermi drámák szerkezetét használja, emiatt a formája ismerősnek tűnik. Diop első pillantásra egyszerűen, valójában nagyon is ravaszul építi fel a filmet. A nézőpont kialakításával, párhuzamos elbeszélésekkel és még néhány szokatlan, disszonáns motívummal – a tárgyalás lezáratlanságától a párbeszédeket elnémító, hátborzongató kísérőzenéig – éppen ellentétes útra vezeti nézőit, mint a hagyományos tárgyalótermi drámák. Azokban a történet elején nem tudjuk, mi történt, és a végére rájövünk.

A Saint Omerben eleinte biztosak vagyunk a helyzet értelmezésében, a végére pedig tele leszünk kételyekkel. Diop mindezt úgy éri el, hogy nem Laurence bűnösségét vonja kétségbe, hanem saját erkölcsi pozíciónkban bizonytalanít el.

Rama, a film hősnője nemcsak azért utazik el a címbeli városban rendezett tárgyalásra, mert anyagot gyűjt következő könyvéhez. A történet elején partnere, egy fehér francia férfi elejtett megjegyzéséből megtudjuk, hogy a nő maga is terhes, ennek hírét azonban egyelőre nem akarja megosztani a saját szüleivel. Valamilyen, általa sem világosan értett oknál fogva szorongással és félelemmel tölti el a várandóssága. Ez egy bizonyos szintig minden nőnél természetes érzés, Rama azonban a végére akar járni, honnan erednek a félelmei. Laurence tragédiáján keresztül saját magáról is tanulni szeretne.

Vertigo Média

A két nő helyzete azért hasonlít, mert mindketten szenegáli–francia családban nőttek fel, és mindkettejük gyermekének apja a többségi, fehér francia társadalom tagja. Mindkettejüket alacsonyabb státusú szülők nevelték, akik erősebben kapcsolódtak Afrikához, mint ők, a tanulni és asszimilálódni vágyó lánygyerekek. Ez az élethelyzet Laurence Colyt olyan magányossá tette, annyira elszigetelte a környezetétől, hogy sem a gyerekének nem volt képes helyet csinálni a saját életében, sem önmagát nem tudta elfogadni anyaként. Ügyvédje amellett érvel, hogy Laurence megőrült, míg az ügyész szerint az egyetemi tanulmányokat folytató, a tárgyaláson választékosan és árnyaltan fogalmazó nő nagyon is beszámítható.

Diop hosszú, jellemzően statikus vagy alig észrevehetően szűkülő beállításokban veszi fel Laurence vallomásait, ahogy a bíró vagy az ügyvéd beszédeit is. Mivel Rama végig a tárgyalóteremben ül – ebben az ízlésesen berendezett, méltóságot sugárzó és a közösség erejét kiemelő térben játszódik a cselekmény java része –, egyre inkább az ő nézőpontjából figyeljük Laurence-t. Úgy gondolkodunk a tetteiről, ahogyan Rama gondolkodhat róluk.

Egyszerre képzelhetjük bele magunkat mindkét hősnő helyzetébe, amivel Diop a szereplőkkel történő nézői azonosulás egészen kivételes, érzelmi és intellektuális szempontból is gazdag lehetőségét teremti meg a Saint Omerben.

Az író-rendező maga is szenegáli származású, de második generációs bevándorlóként már Párizsban született és nőtt fel. A kétezres évek közepén kezdett el filmezni, és tizenöt éven át csak dokumentumfilmeket készített. Dokumentumfilmes háttere a Saint Omeren is látszik, amelyben áttételesen, fikciós formában a saját történetét dolgozza fel: várandós nőként Diop is végigülte a lánya meggyilkolásával vádolt Fabienne Kabou 2016-os tárgyalását.

Vertigo Média

Nemcsak a Kabout megfigyelő Diop helyzete köszön vissza Laurence és Rama viszonyában, hanem a Saint Omer formája is a fikciós formában feldolgozott valós esetek, a dokudrámák stílusához közelít. Emiatt a Saint Omer olyan szikár és fegyelmezett marad, mint Ramának a film elején látható egyetemi előadása (a nő Marguerite Duras-ról beszél, Diop tehát szorosra fonja a szálakat a modern francia feminista művészet és saját filmje között). Ha akad stílustörés a filmben, az éppen akkor következik be, amikor Diop a játékfilmek utalásrendszerét, hatáskeltő megoldásait tolja előtérbe – ilyen a Rama leplezett várandósságát jelző vacsorajelenet, vagy Laurence bátorító félmosolya a hallgatóságban ülő Rama irányába.

Máskülönben a Saint Omer lenyűgöző alkotói elmélyültséggel, kristálytiszta művészi koncepció mentén készült, ráadásul igazi emberi bátorságra valló film.

Voltaképpen természetes, hogy az afrikai származású francia nők lelkivilágáról csak hasonló helyzetben lévő filmesek tudnak ennyire hitelesen beszélni, a filmiparban mégis szokatlan, hogy a Saint Omer rendezője, társírói, főszereplői, operatőre és vágója is nő. Alice Diop tényleg Marguerite Duras méltó örököse: hozzá hasonlóan képes megmutatni, mit jelent legnemesebb formájában az a kifejezés, hogy „női film”.

Saint Omer, 2022, 122 perc. 24.hu: 9/10.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik