Nemes Nagy Ágnes még csak annyit javasolt: „Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak”. A Műanyag égbolt szerint viszont nem elég tanulni őket: fává is kell változni. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta animációs sci-fije száz év múlva játszódik, amikorra a Földön már elpusztult az állat- és növényvilág. Az emberiség túlélte az ökológiai összeomlást, de változtatnunk kellett az életmódunkon, sőt az élettartamunkon is. Mindenkinek ötven év jut az emberi életből. Ezután köteles beszolgáltatni a testét az államnak, amely növénnyé alakítja, így gondoskodva a többi ember táplálásáról. Ötven évünk feladata, hogy túléljünk a testünkben, ezután a testünk segítheti a többiek túlélését.
A posztapokaliptikus alaphelyzet már azelőtt sötét szomorúságot csepegtet a Műanyag égbolt történetébe, hogy megismernénk a két főhőst. Nóra és Stefán gyászolnak: meghalt a fiuk, ők pedig – noha a törvények szerint volna még két évtizedük az újrakezdésre – a feldolgozatlan veszteségtől sújtva lebegnek a jövő Budapestjében, amelyben mintha mindenki más is képtelen lenne ocsúdni a civilizációt megroppantó traumából. A kínzó mindennapokból Nóra számára nem látszik más kiút, mint ötvenéves életidejének lejárta előtt, önként felajánlani testét a biológiai átformálás céljaira. A bonyodalmat az okozza, hogy Stefán nem hajlandó lemondani a feleségéről.
Ha Tarr Béla rendezett volna science fictiont, talán valami hasonlóval állt volna elő, mint a Műanyag égbolt. A végtelenül elkeserítő tudás – nevezhetnénk antropológiai reménytelenségnek is –, hogy az ember végeredményben mindig felelős lesz saját életkörülményeinek és környezetének szétrombolásáért, voltaképpen ott kísért a sci-fi klasszikusaiban is. Ám a pusztulás elkerülhetetlenségének, a civilizációs vívmányok összeomlásának felismerése felszabadító erejű lehet, és az enyészetben megpillantható szépség mégiscsak valamiféle reménnyel képes megajándékozni a barbár idők tanúját. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Műanyag égbolt végén kirügyezik a mérgező, vörös fa.
Elismerésre méltó az alkotók eltökéltsége, amellyel megőrizték a történet komor hangvételét a több mint hét évig tartó készítési folyamat során. Művészi koncepciójuk érvényét bizonyítja, hogy az eltelt években csak még közelebb került hozzánk a Műanyag égbolt világképe és problémafelvetése, akár a klímakatasztrófa előérzete, akár a háborús helyzetbe sodródott Kelet-Európa vagy a családalapítás állami ellenőrzése felől közelítünk ehhez a történethez.
A hosszadalmas alkotómunkát magyarázza, hogy az animációs filmek rendszerint sokkal lassabban készülnek el az élőszereplősöknél, az egész estés hosszúságú, szerzői animációk pedig kiváltképp rengeteg időt emésztenek fel. A magyar, szlovák és európai uniós forrásokból előteremtett, összesen 2,4 millió eurós költségvetés csak töredéke annak, amiből a hasonlóan nagyszabású animációs filmek gazdálkodhatnak, emiatt Szabó és Bánóczki, amellett, hogy írói, rendezői és operatőrei a filmjüknek, szinte mindegyik animációs munkafázis vezető munkatársaiként is dolgoztak a Műanyag égbolton. Így a sci-fi teljes egészében személyes munkájuknak tekinthető, a mai magyar film kimagasló teljesítményeként.
Ugyanakkor az alkotópáros által kidolgozott animációs technikán – amellyel már korábbi rövidfilmjükben, a 2015-ös Maradékban kísérleteztek – nemcsak a szerzői látásmód, hanem a költségvetés korlátai is meglátszanak. Egy-egy díszlet, háttér vagy kellék digitális textúrája sterilnek, kidolgozatlannak hat, különösen a figurák rendhagyó és emlékezetes ábrázolásmódja mellett. Az egyes jeleneteket ugyanis színészekkel forgatták le, majd kockáról kockára átrajzolták a mozgásukat, sőt a mimikájukat is. A különleges rotoszkóptechnika megőrzi a szereplők arcvonásait, Bánóczki és Szabó rajzain így nemcsak a főhősöket játszó Keresztes Tamás és Szamosi Zsófia, hanem az epizodistaként feltűnő Nagy Zsolt, Schell Judit vagy Olasz Renátó is rögtön felismerhető.
A különleges animációs technika tehát érvényesen fogalmazza meg a Műanyag égbolt alapkérdéseit, emiatt pedig a látványvilág szegényesebb elemei is belesimulnak a koncepcióba. Bánóczki és Szabó atmoszférateremtő készsége miatt a dramaturgiai egyenetlenségek sem válnak zavaróvá, ha fel is tűnnek. Nem világos a 2123-as Budapest viszonya Magyarország más, megmaradt városaihoz (pláne a nagyvilághoz), mint ahogy az ökológiai katasztrófa után kialakult, diktatórikus berendezkedésről is meglehetősen elnagyolt képet ad a film.
Mindazonáltal az alkotók célja nem is az lehetett, hogy mindenre kiterjedően feltérképezzék a jövőbeli világot. A Műanyag égbolt olyan sci-fi, amely a filozófiai felvetésekre egyébként is nyitott műfaj motívumait kifejezetten az „emberen túli ember” gondolatának egyszerre pszichológiai és biológiai vizsgálatára használja fel. A jövő emberének megértéséhez pedig legősibb mítoszainkhoz, ingatag civilizációnk alaptörténeteihez kanyarodik vissza. Stefán a bibliai Lót kései utódaként keresi a feleségét a növénytelep alvilágában, de fává változni még mindig jobb, mint sóbálvánnyá.
Meglehet, fává változni a legjobb, amit tehetünk.
Műanyag égbolt (2023), 110 perc. 24.hu: 8/10.
