Biztos ismerős mindenkinek az érzés, amikor a bajok, nyűgök, panaszok, kétségek szinte szétfeszítenek bennünket. Másra sem vágyunk ilyenkor, mint hogy kiadhassuk ezt magunkból. A tapasztalatok szerint sokszor már attól megkönnyebbül az ember, hogy elmondhatta, mi nyomja a lelkét. Sok esetben felvetődik viszont a kérdés, hogy kinek mondjuk el azt, ami a lelkünkre nehezedik.
Sokan nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy legyen a környezetükben olyan barát vagy családtag, akinek a bizalmára, diszkréciójára feltétlenül számíthatnak, akinek bátran elmondhatnak bármit. Vannak azonban esetek, amikor ez adott, mégsem a legcélravezetőbb eljárás. Hiszen, ha az adott személy, akinek kiöntjük a szívünket, a saját környezetünkhöz tartozik, óhatatlanul is érintett lehet valamilyen szinten, ami azt eredményezi, hogy nem tud elfogulatlanul reagálni az adott problémára. És ha még meg is próbálná, egyáltalán nem biztos, hogy fel tudja tenni a megfelelő kérdéseket, és olyan irányt tud mutatni, ami a probléma megoldásához vezet.
Ezért ér aranyat, ha valakinek van egy jó pszichológusa, akivel a kapcsolat szigorúan arra a heti egy-két órára korlátozódik, amikor a felek az üléseken részt vesznek. Az ember nem ismeri a pszichológusát a megbeszélés keretein kívül, nem találkozik, nem jár el vele más programokra – és ez így van jól. Csak így valósulhat meg az, hogy a szakember kizárólag azok alapján kerül képbe az életünkkel (érzéseinkkel, vágyainkkal, szorongásainkkal), amiket mi elmondunk neki a terápia során.
Akinek bevált terapeutája van, sokszor gondolkozik úgy a leghétköznapibb életszituációkban, hogy „de jó lenne, ha ezt most elmondhatnám a pszichológusomnak”, és alig várja a következő ülést, hogy kiöntse a lelkét. Tudja ugyanis, hogy kerüljön bármilyen helyzetbe, kövessen el bármilyen hibát, a pszichológusa nem fog ítélkezni, és azon lesz, hogy közelebb segítse a megoldáshoz.
Vegyünk egy egyszerű példát: a kliens beleolvas a párja telefonjába, ahol az ősrégi üzenetek, képek között esetleg talált olyat, ami így vagy úgy, de felzaklatja. Sürgősen ki akarja ezt beszélni, tanácsot akar kérni, támogatásra vágyik, de nem mer az ismerőseihez fordulni, mert fél attól, hogy ítélkezni fognak felette – hiszen az egész abból indult ki, hogy ő maga teljesen jogtalanul a párja telefonjában turkált. A jó pszichológus ebben a helyzetben – még ha meg is van a véleménye – nem ítélkezik. Hiszen az ő célja az, hogy egyenesbe hozza a kliensét, elérve azt, hogy hosszabb távon még csak fel se merülhessenek hasonló szituációk. Így ahelyett, hogy azt kérdezné, miért olvasta el az üzeneteket, arra próbál rájönni a kliensével együtt, vajon milyen belső szorongások vezettek oda, hogy így tett. Igazi kincs az ilyen hozzáállás, amit nem biztos, hogy egy átlagembertől megkaphatunk.
Ha valakinek eltörik a karja, kórházba megy és az orvos szaktudására támaszkodik, a kezébe helyezi magát annak reményében, hogy segít neki a gyógyulásban. Ha megfázunk, felkeressük a háziorvosunkat, és érdeklődünk nála, mit tegyünk, hogy jobban legyünk, hogy meggyógyuljunk. Ugyanennek kellene érvényesnek lennie a mentális betegségek esetében is. Ha felkeresünk egy pszichológust, nem fogunk az első ülés után új emberként távozni, nem húz elő a zsebéből a szakember semmilyen csodaszert, ami azonnali gyógyír lesz a lelkünkre. A gyógyulás hosszú folyamat, nem is könnyű, éppen ezért szükséges, hogy ebben egy olyan ember legyen mellettünk, aki érti a dolgát és akiben feltétlenül megbízhatunk.
Persze súlyosabb esetekben nem elég csak a pszichológus. Vannak, akiknél a terápiát gyógyszeres kezeléssel is támogatni kell, ilyenkor pszichológus helyett pszichiáterhez kell fordulni, ők azok, akik nemcsak végighallgatnak, de jogosultak arra is, hogy gyógyszert írjanak fel a terápia részeként. De beszélgetni ők is fognak velünk. Vagy csak meghallgatnak. Sokszor már az is aranyat ér.
A cikk a Phytotec Hungária támogatásával készült.
