Jöhetnek-e az oroszok?

Bokros Lajos: Lehull az álarc

A nacionalista fél. Elsősorban a jövőtől –, ezért gyűlöletet kelt az „idegenek”, más nemzetek és kultúrák tagjai ellen. Ezt teszi az önkényuralom hazai apostola, Orbán Viktor is. Ez tetszik neki leginkább fő példaképében, Horthy Miklósban is. 2015-ben a szerencsétlen menekültek ellen folytatott egyáltalán nem krisztusi ihletésű gyűlöletkampányával egyrészt saját félelmét igyekezett elleplezni, másrészt hamis propagandával rájátszott mindazoknak a félelmére, akik ennek következtében az ő zászlója alá menekültek. Hatalmi célú hazug kampány volt, tudatos lélekmérgezés. Egyrészt a menekültek nem akartak nálunk letelepedni, másrészt senki sem fenyegette a magyar nyelvet és kultúrát, „a létezés magyar minőségét”. Ilyet csak gyáva politikus mondhat, aki maga is fél a másságtól, nem érti, ezért gyűlöli azt és saját félelmét, gyűlöletét akarja betáplálni mindazok lelkébe, akik ezáltal kiszolgáltatottá válnak az önkényuralomnak.

A populista hatalom mindig nacionalista. Ez az első lépés az erkölcsi romlás felé. De nem az utolsó.

Nemes Gábor: Jöhetnek-e az oroszok?

Zelenszkij ukrán elnök felhívta a Nyugat országait, hogy ne adjanak ki több beutazó vízumot oroszoknak, sőt minden orosz állampolgárt utasítsanak ki – függetlenül azok politikai meggyőződésétől. Ez a követelés embertelen, kivitelezhetetlen és minden szempontból hibás. Indokai érthetőek: Ukrajna élet-halál harcot folytat Putyin hadseregével szemben, a társadalom – és Zelenszkij – elkeseredett, dühös és egyre inkább bosszút kíván.

A szenvedések hatására az áldozat maga is torzul.

Ez abból is látszik, hogy még márciusban Zelenszkij igenis különbséget tett orosz és orosz között, szóba állt független orosz újságírókkal, sőt megköszönte nekik, hogy – sok más oroszországi polgárral együtt – aktívan részt vesznek a Putyin ellen folytatott harcban. Mostani elfogadhatatlan nyilatkozata inkább segélykiáltás – populista segélykiáltás. Ami mit sem változtat azon, hogy az országa védelmében folytatott harca igazságos és azt támogatni kell. Ugyanakkor az Európai Unió egyes országainak a felhívásra adott reakcióit egészen más politikai és jogi szempontok alapján kell értékelni. Észtország, amely már korábban is korlátozásokat vezetett be, egyoldalúan úgy döntött, hogy augusztus 18-a után nem enged oroszokat beutazni – kivéve a családlátogatást, illetve ha egy másik EU-ország által kiállított vízumról van szó. A lett kormány szintén felfüggesztette a vízumkiadást. Finnország, Lengyelország, Litvánia, Csehország és Szlovákia több-kevesebb szigorúsággal szintén támogatja, hogy az oroszokat távol tartsák Európától. Az Európai Bizottság és a tagállamok többsége azonban ellenzi a schengeni szabályok ilyen megváltoztatását.

Aljakszej Kazsarszki: Orbán lett az EU Lukasenkája?

Orbán retorikájában sok a párhuzam Putyin és ideológusai beszédmódjával, de a külpolitikája révén mindinkább egy másik posztszovjet autokratára, Aljakszandr Lukasenkára emlékeztet. Ezzel természetesen korántsem azt akarom mondani, hogy összehasonlítható lenne akár a rendszerük, akár a politikai hátterük, akár az általuk alkalmazott represszió mértéke.

Belaruszban 1995-96-ban rövid úton felszámolták az alkotmányos rendet. Nincs a nyugati képmutatásnak az a foka, ami bármikor lehetővé tenné, hogy az EU-ban szemet hunyjanak ilyen brutális tekintélyelvű hatalomátvétel fölött. Ahogy Oroszországban, Magyarországon is sokkal lassabban, fokozatosabban ment végbe a demokratikus folyamat megfordítása, és ha összehasonlítanánk a politikai rendszereket, valószínűleg azt találnánk, hogy Magyarország ma körülbelül ott tart, ahol Oroszország 2004 táján. A jelzős demokráciák emlegetése, legyen szó „szuverén” vagy „illiberális” demokráciáról, ideológiai ködösítés volt, miközben e két országban lépésről lépésre gyengítették a kompetitív politikai rendszert.

A belarusz diktátor egészen más okból tekinthető Orbán előképének. Lukasenka rendszere hamar kiérdemelte az „Európa utolsó diktatúrája” csúfnevet, hosszú távon azonban meglepően alkalmazkodóképesnek és rugalmasnak bizonyult, főleg ami külpolitikáját illeti.

Váncsa István: Egy hős család

A bíróság igazságot szolgáltat, az igazságot kereső szubjektum (ese­tünkben a bíró) pedig mindig is fölfelé tekint. Árpád bölcs magzatjai az idők kezdete óta vallják, hogy igazság az, amit a hatalom akként ke­zel, s aminek a megismerése a mi számunkra gyakorlati és működőké­pes direktívát tud nyújtani. Be kell látnunk továbbá, hogy egy állítás igaz vagy hamis volta nem valamiféle benne rejlő, változatlan tulaj­donság.

Az igazság megtörténik valamely eszmével. Az eszme igazzá válik, az események igazzá teszik. Igazsága valójában esemény, folya­mat: mégpedig önigazolásának folyamata

– a többit lásd William James Pragmatizmus című karcsú, ám velős munkájában. Ez utóbbi az élet szokványos dolgait illetően is releváns filozófiai szöveg, más kér­dés, hogy ilyen irányú továbbképzésre Árpád bölcs magzatjai szorulnak rá a legkevésbé.

Ha tehát a kúria elnökének feleségéből annak ellenére lesz a Fő­városi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának tanácselnöke, hogy riválisához képest kevesebb mint feleannyi szavazatot kapott, az magyar ésszel, magyar szívvel közelítve nemcsak elfogadhatónak mutatkozik, hanem célravezetőnek, sőt üdvösségesnek is. Ami történt, azt nagy valószínű­séggel egyenest a legfőbb személynek köszönhetjük, hatása tehát per definitionem áldásos leend. Vagy ha mégse, akkor a fogaskerekek közé ezúttal nem homokszem, hanem roppant méretű szikla került. Utóbbit, mint mindig, most is Brüsszelből gurították ide avval a céllal, hogy az uniós forrásokból momentán épp nem csörgedező pénzpatakok útjában újabb akadályt képezzen, noha ilyenekből amúgy is van elég.

Kovács Zoltán: Bérek, pedagógusok

Ha jól látom, a pedagógusok fizetésemelése nem egyszerűen elmarad belátható időn belül, de most már mintha szórakozna is velük a kormány. Mint ismert, a tanárok korábban azt kérték a kormánytól, hogy az illetményük 2022. január 1-től a kabinet által bejelentett 10 százalékon kívül további 45 százalékkal emelkedjen. Gulyás Gergely kormánytájékoztatón úgy nyilatkozott, „a következő két évben (…) legalább 10-10 százalékos béremelésre kerülhet sor, így összességében legalább 30 százalékkal emelkednének átlagban a pedagógusbérek.” Amikor ezt Gulyás bejelentette, az első tíz százalékos emelést rég fölemésztette az első féléves infláció, ilyenformán a formailag nyilván igaz kijelentés tartalmilag azt jelenti, hogy marad a 2023-ra és a 2024-re tervezett 10-10 százalék, aminek értékét legalábbis bizonytalanná teszi a diadalmasan előretörő további infláció.

A kormányszóvivő azt is mondta, „ennél nagyobb mértékű emelés is lehetséges, amennyiben a gazdaság jól teljesít”. Ez a gondolat azért már legalábbis súrolja a politikusi nyegleség határát. Egyrészt azért, mert az

Orbán-kormánytól 2010 óta, tizenegy éven keresztül mást sem hallhattunk, mint hogy a magyar gazdaság szárnyal és kiválóan teljesít, mégsem történt semmi, ami a pedagógusok helyzetét érintette volna.

Vajon miért nem? Tizenegy évnyi ezügybeni tétlenség után talán elmondható, feltehetően azért, mert a kormányt nem is érdekelte ez a kérdés, nem vette komolyan az itt dolgozók helyzetét. Az igényüket időről időre megfogalmazó pedagógusokat az idők során egyre inkább politikai ellenfélnek tekintették, legföljebb, ha látszattárgyalásokat folytattak velük.