„Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának” – nyomtatott hirdetmény az Astorián, alján a Magyar Írók Szövetsége felirat, felette egy százas Kossuth-bankó egyszerűen odaragasztva az ismerős, rohanós lovaskocsis festménnyel, „Menekülés a közelgő vihar elől”. Bár ekkor ez a legnagyobb forgalomban lévő bankjegy, nem nyúl hozzá senki, a járókelők éppenhogy bőszen dobálják pénzüket a kihelyezett lőszeres ládába.
Az írók adománygyűjtési akciója (a város öt pontján folytatták november első napjaiban) a forradalom erkölcsi tisztaságának szimbólumaként vált ismertté, jelezve a kegyelmi pillanatot, amikor az egyéni stiklik a közösség hite szerint egy történelmi szekundumra a nemlétezésbe enyésztek. A láda több ’56-os utcai fényképen is feltűnik, és érthető módon felkeltette a forradalom hírére Budapestre rohanó külföldi fotósok érdeklődését is.
Peter Isaac, a The Guardian (1959 előtt még The Manchester Guardian) 24 éves fotósa több képet is készített a helyszínen. Pénzt adó asszonyok, szemerkélő eső, a láda mellett két bőrkabátos őr – visszaemlékezésekből tudjuk, hogy őket az írók külön kérésére néhány órán belül eltávolították, miután a járókelők kissé felháborodtak az ottlétükön: „ez a forradalom meggyalázása, semmi szükség fegyveres őrizetre, illetéktelenül nem nyúl ahhoz a pénzhez senki”. A fotókon látjuk a gyűjtés feletti röplapokat is, amelyek új kormányt, a rákosista miniszterek eltávolítását, sztrájkot követeltek, ott vannak a Magyar Nemzeti Bizottmány határozatai (7. pont: „A Szabadságharcosok felléphetnek a kivívott szabadság védelmében bárhol és bármikor, bárki ellen.”), valamint egy kézzel írt cetli: „Volt politikai foglyok jelentkezzetek! VIII. ker., Vas u. 2.”
A forradalmi kavalkád folyamatos dokumentálnivalót kínált az október 23. után Budapestre érkező, zömmel nyugati riportereknek, akik a történelem érintésétől fellelkesedve egyik helyszínről rohantak a másikra. Leginkább fel-alá autózva a városban, de gyakran a tűzvonalba is belopódzva – Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match francia heti hírmagazin fotósa a pártház ostroma közben kapott halálos sebet a Köztársaság téren.
A külföldi újságírók legfőbb bázisa a belvárosi Duna szálló volt, a mai Intercontinental elődje. Többségük, mint a svájci Jack Metzger is, akinek magyarországi képeiről korábban írtunk részletesebben, csak október 28. után érkezett. Többen előtte akár napokig toporogtak a határnál, miután az osztrák határőrök a vízumkényszer miatt nem akarták őket beengedni. A helyzet azonban változott, és hamarosan a nemzetőrség is menleveleket bocsátott ki a külföldi sajtó munkatársainak.
Az angol Peter Isaac az útlevele szerint november elsején lépett be Hegyeshalomnál – vagyis jócskán a forradalom alatt, de az elkenődött pecséten még a Rákosi-címer sejlik fel. A fiatal angol kalandos gyerek- és kamaszkor után, apja nyomdokaiba lépve választotta a riporterkedést. A háborús években a náci veszély miatt a zsidó származású család Amerikába küldte az iskolás fiút, ahol a kulturális újságíró apa ismeretségeinek hála Hal B. Wallis, a Casablanca producerének családjához került Los Angelesbe – a háznál a korszak színészei is rendszeresen feltűntek, a családi anekdota szerint a fiatal Ronald Reagannel is így találkozhatott. A hollywoodi magaséletből 1944-ben jött vissza Európába, majd a háború után, alig 15 évesen beállt a brit hadseregbe, ahol öt évet töltött. Szolgált Németországban, Egyiptomban, Szudánban, majd leszerelt és fotózni tanult. Így került a nagy presztízsű manchesteri laphoz, ahonnan ’56-ban Budapestre jött tudósítani.
Október 30-án, azon a napon, amikor Nagy Imre bejelentette, hogy teljesen a forradalom követelései mellé áll, amikor koalíciós kormány alakul és tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok azonnali kivonásáról, Peter Isaac 60 font valutát váltott a Thomas Cook utazási iroda egyik londoni fiókjában, majd felszáll egy Bécs felé tartó vonatra. Magyarországra november elején egy néhány napra győztesnek tűnő forradalomba érkezett meg, amit éppen az egész világ mámorosan ünnepelt.
November 1-jei pecsét a magyar–osztrák határnál fekvő Nickelsdorfról és Hegyeshalomról, majd egy november 14-i pecsét a bécsi reptérről Peter Isaac útlevelében.
Hogy mi történt vele és merre járt a következő napokban, csak részlegesen tudjuk rekonstruálni a megmaradt képeiből. Ezeket – feltehetően az újságban meg nem jelent felvételekről van szó – a rutinos brit fotós élete végéig megőrizte egy vidéki otthonában tartott dossziéban, a budapesti képeket azonban csak évekkel a halála után találta meg a családja egy fészerben. A felvételek a fotós fia jóvoltából jutottak el a Fortepanhoz.
Peter Isaac a családi emlékezet szerint négy tekercs filmet lőtt el Budapesten, ezeket egyenként csempészte ki többek segítségével Ausztriába. Egyébként is ez volt a Magyarországról tudósítók egyik fő nehézsége: az interurbán vonalak nem működtek a forradalom alatt, ezért a telefonos tudósításokat nem tudták leadni a szerkesztőségeiknek. Olykor-olykor ez a nagykövetségeken keresztül sikerült az igazán bennfentes újságíróknak, de volt, aki jobb híján egy penicillincsempésszel vitette ki jó pénzért a tudósításait, mások pedig kénytelenek voltak várakozni, hogy valahogy kijuttassák a megírt anyagaikat az országból.
Hasonlóképpen volt ez a fotókkal is, és Peter Isaac különböző, Ausztriába tartó emberekkel csempésztette ki a tekercseit. Egy határközeli osztrák motelben leszervezte, hogy annak, aki rá hivatkozik és hoz filmet, adjanak vacsorát és egy éjszakára ingyen szállást. A négy tekercsből végül három szerencsésen megérkezett, ezeket aztán Londonba küldték tovább.
Felvételei részben budapesti forradalmi utcaképek, nagyrészt más fotókról is ismert, gyakran ikonikus helyszínekkel, de időnként új perspektívából: roncsok, nézelődők a Nagykörúton, hosszú sorok az élelmiszerbolt előtt, ránk néző, 66 évvel ezelőtti járókelők. Jelképként is erős két ikerképe, a Baross utca 46. alatti összedőlt lakóház mellől. A romok és guberálók között egy pianínó törékeny teste, az embernek az az érzése, el lehetne játszani a téglapiramison Chopin Gyászindulóját. Más szögből, ugyanott: kosárban kimentett parkettaléceket cipelő idősebb és fiatalabb nő, nevetnek, arckifejezésük alapján akár viccet is mesélhetnének. Doktor Varsányiné profilt bővít az egérirtásbiznisz után.
Hogy az ételosztásokról pontosan hol készültek a pillanatképek a nemzeti szalagos önkéntesekkel, nem tudjuk, de a Kálvin tér és az Astoria melletti fotók jól azonosíthatók. Utóbbi helyszínről érdemes egy gunyoros hangvételű röplap vándorszövegét külön is idézni Sztálinról, a hazaáruló egyesületek által gyászolt „nyugalmazott postarablóról”, akinek ledöntött szobra bal fülének egy darabját épp most állítja ki a Magyar Nemzeti Múzeum:
„Az MKP és az MDP úgy a maga, mint a Hazafias Népfront és a Békepapok, továbbá a többi hazaáruló egyesületek mély fájdalommal jelentik, hogy forrón szeretett apa-, testvér-, nép- és tömeggyilkos
SZTÁLIN APÁNK
ny. postarabló
szobra, 1956. október 23-án az esti órákban, több órai szenvedés után, miközben két hajókötél is elszakadott, egy, a legalsó lépcsőre helyezett karóráért lehajolván, a magyar Nép gyűlölete által valagon billentve talapzatáról lefordult.
Hőn szeretettünk drága (1,44 Ft/kg) tetemét lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti Színházhoz vonszoltuk, ahol a Magyar Nép azóta végeláthatatlan sorokban rójja le háláját (kalapáccsal). Szeretettünk tetemének maradványait – ha marad belőle valami – a MÉH fogja méltó helyre juttatni.
Budapest, 1956. október hó 30.
Nem felejtünk el! (te Bitang!!!!)”
Figyelemre méltók az angol fotós Kerepesi temetőben és a halottasházban készült képei a még le nem zárt koporsókról. Családja úgy emlékszik, a forradalmárok vitték ide, hogy vigye hírét a világba, hány embert megöltek az oroszok. Peter Isaac egyik legerősebb emléke a magyar forradalomról mindenesetre az utcai halottak látványa volt, akiknek a testére, amíg nem lehetett elföldelni, virágot tettek a járókelők.
Egy sorozata Hegyeshalomnál és Nickelsdorfnál, az osztrák–magyar határnál készült. A sorompós átkelő mellett ott vannak a saras zöldhatáron érkező családok, az egyik gyermeket karban cipelő apa, a másikat kézen fogva húzó édesanya, de a koordinátákat csak tippelni tudjuk, majd pedig a már az osztrák oldalon álló vámházat látjuk az első magyar menekültekkel.
Ami biztos: az angol fotós november 4-én, amikor a szovjet csapatok bevonultak, visszament Ausztriába. Édesanyjának reggel 9 óra 45-kor küldött táviratát megőrizte a család: ESCAPED FROM RUSSIAN TANKS AND SAFE = PETER, vagyis „elmenekültem az orosz tankok elől, biztonságban vagyok”.
A fotós azonban csak tíz nappal később, november 14-én repült vissza Londonba. Elképzelhető, hogy ezalatt a forradalomban exponált további tekercseit várta, de valószínűbb, hogy megpróbált visszatérni Magyarországra. Családjának később arról mesélt, hogy valahol vidéken elfogták a szovjet katonák, napokig fogva tartották, majd magyar ellenállók támadtak rá az épületre, és más fogvatartottakkal együtt ő ezt kihasználva menekülhetett el. Hogy ez mennyire pontos, és hogy a történet alapjául szolgáló eseményekre hol és mikor kerülhetett sor, nem tudjuk.
Az azonban más forrásokból ismert, hogy néhány brit tudósító már a szovjet támadás előtt megpróbálta elhagyni az országot – néhányan talán rögtön a szuezi válság helyszínére indultak. Ez azonban nem ment zökkenőmentesen. November 3-án a Daily Mail angol napilap tudósítója az osztrák határról telefonált a brit követségre, hogy a konvojukat orosz csapatok tartóztatták fel, és két-három napig is ott tarthatják őket. Egy másik angol újságírócsapatot a szovjetek november 8-án Győrnél tartóztattak fel, KGB-s vallatóikat főleg az érdekelte, kikkel találkoztak Budapesten. A legtöbb tudósító végül egy harmincautós konvojjal november 11-én tudta elhagyni Magyarországot. Ők már hét szovjet ellenőrzőponton mentek át – volt, akinek így is sikerült kicsempésznie még egy utolsó filmfelvételt. Ha Isaacot is elfogták, feltehetően elkobozták a kameráját is, november 4. utáni képei mindenesetre nem maradtak fenn.
Peter Isaac a magyar forradalom után néhány évvel otthagyta az újságírást, nem lett belőle igazán ismert fotóriporter. Szabadúszóként dolgozott, főleg reklámokkal és orvosi fotózással foglalkozott, műtéteket videózott, néha bedolgozott a brit hadseregnek. Idősebb korában Skóciában gazdálkodásba fogott, több könyvet is írt az állattenyésztésről, miközben hobbi operatársulatot alapított Country Opera néven.
Fia, az ’56-os fényképeket a Fortepannak adományozó Oliver Isaac szerint ezek a magyarországi felvételek láthatóan fontosak maradtak a 2000-ben meghalt apjának.
„Legtöbb fotóját kidobta egy költözésnél. Csak néhányat őrzött meg, köztük azt a dobozt, amiben pár lengyel felvétel mellett a magyarországi képei is voltak. A fotók azonban a régi fészerben voltak a halála után vagy tíz évig, egészen addig, amíg megtaláltuk őket. Nemrégiben az ukrajnai orosz invázió kapcsán jött elő ismét a téma, amikor egy Angliában élő magyar barátommal arról beszélgettünk, hogy a történelem szokás szerint ismétli önmagát. Arra gondoltunk, hogy szeretnénk ezekkel a képekkel valamit kezdeni. Reméljük, Magyarországon még fontosak az embereknek.”
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/peter-isaac-1956
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
