Tinikorunk körülrajongott sztárja és a nála húsz évvel fiatalabb, a karrierjét éppen csak elkezdő színésznő: az erőviszonyok nyilvánvalóan egyenlőtlenek voltak az eljárás kezdetétől. Éppen ezért nem lett volna szabad hagyni, hogy a közvélemény ekkora befolyással legyen az ítéletre: zárt tárgyalást kellett volna lefolytatni, és/vagy az esküdteket a per időtartama alatt (létező, bár napjainkban egyre ritkábban elrendelt opció) az internettől, illetve a médiától elzárni. Az esküdtek jelen esetben csupán utasítást kaptak, hogy ne olvassanak kapcsolódó híreket, de ennek betartását nem ellenőrizték (valószínűleg nem is lehet). Ennek megfelelően minden alapja megvan a feltételezésnek, hogy a Johnny Deppet ma született báránynak beállító, és az Amber Heardöt aljas, hazug, aranyásó, pszichopata némberként pocskondiázó online kórus erősen befolyásolta a döntést. Hogy az esetleges feltevéseknek elébe menjek:
Magyarországon széles körben elterjedt probléma, hogy a hatóságok, nem ismerve a családon belüli, illetve az intim partneri erőszak természetrajzát, minden bántalmazásos esetben „viharos kapcsolatot”, „családi veszekedést”, egyformán agresszív, „balhés” feleket feltételeznek (akik, nincs mit tenni, „olaszosan élnek”).
Emiatt a hatóságok dolgozói nem képesek vagy nem hajlandók a bántalmazó és a bántalmazott fél beazonosítására. Ilyen körülmények közt az áldozatoknak nincs könnyű dolguk. Ahogyan az egyikük összegezte nekem a tárgyalás előtt, ahová elkísértem (és ahol „természetesen” őt is és volt férjét is megrovásban részesítették állítólag kölcsönös fizikai erőszak miatt): „Ha nem fejtek ki ellenállást, akkor rámfogják: én is akartam, hogy megverjenek, vagy megerőszakoljanak. Ha védekezek, és ezzel nyomot hagyok, akkor viszont a bíróság az esetet rögtön kölcsönös agressziónak minősíti.”
Fontos azonban mindemellett leszögezni: attól, hogy hazánkban túl gyakori ez a „diagnózis”, és túl gyakran bélyegeznek egyoldalú bántalmazást is kölcsönös verekedésnek, még igenis léteznek kölcsönösen bántalmazó kapcsolatok is.
Ennek ellenére, számos szexista kettős mérce bevetésével, sikerült belőle egyoldalú bántalmazási narratívát gyártani. A nyilvánvalóan zaklatott Amber Heardöt, akinek a tárgyalás alatt az érzelmei erőteljesen kiültek az arcára, előnytelenül torzítva a vonásait, színészkedéssel vádolta az internet népe – miközben exférje is színész, ráadásul, tekintve a szakmában eltöltött évei nagyobb számát, gyakorlottabb is. Olyan véleményt mégsem olvastam sehol, hogy Depp is megjátszhatja magát – őt gyakorlatilag, a maga tárgyilagos higgadtságával (ami pedig szintén lehetett színlelt, az időnkénti fölényes mosolygással együtt) ártatlan áldozattá nyilvánították, hovatovább szentté avatták. Valahol érthető, hogy a népszerű, fiatalon szívdöglesztően jóképű sztárt kevesen tudták vagy akarták a bántalmazó szerepében elképzelni. Senki sem szeret a gyerekkora bálványainak búcsút inteni. Ugyanakkor még ha Heardnek nem is sikerült minden állítását bizonyítania, sőt egyes részletekbe bele is bukott, nyilvánvaló, és ezt a brit bíróság is elismerte egy korábbi perben, hogy az általa elmondottaknak is van alapja.
A nemi alapú erőszak globális és rendszerszintű jelenségének tagadói, akik megállás nélkül szajkózzák a vélt „helyes középút”, a kiegyensúlyozott objektivitás hamis látszatát keltő mantrát, miszerint „az erőszaknak nincs neme”, már jóval az ítélet kihirdetése előtt rárepültek az ügyre. Az ugyanis alkalmasnak látszott annak a narratívának az igazolására, amiről nevet vállaló és nem vállaló antifeministák azóta igyekeznek engem is meggyőzni, hogy (valamikor 2005 körül) először felmentem egy, a nők elleni erőszakot tematizáló fórumra: nevezetesen, hogy a családon belüli erőszak elkövetőinek túlnyomó többsége nő, akik férfiak tömegeit ütik, verik, tartják terror alatt. Ez azoknak az adatoknak a téves értelmezése, amelyek valóban férfitöbbséget mutatnak: a családon belüli erőszak fogalma ugyanis tartalmazza a férfi által férfi (például testvér, idős apa, rokon, stb.) ellen elkövetett erőszakot is. Nem férjverő nők tömegeiről van szó tehát – noha az abszolút igaz, hogy egy férfi áldozat, bárki legyen az elkövető, még kevésbé mer segítséget kérni a káros nemi sztereotípiák miatt. Mégsem ezeknek az áldozatoknak a védelmében, érdekében állították piedesztálra a (minden jel szerint nem is közéjük tartozó) Johnny Deppet, hanem a férfiak által nők ellen elkövetett szisztematikus erőszakra rámutató feministák hiteltelenítése céljából. Ahogy a nőket védő Isztambuli Egyezmény elkaszálása sem segített jottányit sem a férfi áldozatokon, a Heard elleni gyűlöletcunami sem fog.
Még a sokat látott kommentolvasó is elszörnyed a Heardre zúduló jelzők minősége és mennyisége láttán: tömegek találják elérkezettnek a valószínűleg régóta repesve várt pillanatot, amikor fortyogó nőgyűlöletüket végre „jogosan” a világba öklendezhetik. Lelkesen beálltak a szidalmazókórusba azok a nők is, akiket a csodálatos egyiptomi-amerikai feminista, Mona Eltahawy csak „a patriarchátus gyalogkatonáinak” nevez: persze, sokkal könnyebb egy (bizonyított és nem bizonyított megnyilvánulásai miatt) ellenszenvessé vált nőt hibáztatni, mint a társadalom részrehajló működését kritikusan szemlélni, és az ellen felszólalni. Előbbiért a patriarchátustól pirospont jár, utóbbiért páriaszerep.
Tényleg bárki komolyan elhiszi, hogy az „ilyenek”, azaz az egy százaléknyi hamisan vádaskodó nő miatt (akikhez Amber Heard még csak nem is tartozik) nem veszik komolyan a valódi és kizárólagos áldozatokat, és nem az áldozatvédelmi rendszer alapvető hibái, és egyáltalán, a társadalom patriarchális működése miatt?
Milyen társadalom az, amely egyetlen nem tipikus és nem egyértelmű eset miatt képes kihátrálni az áldozatok mögül és szemétre hajítani a nekik hangot adó és a hasonló eseteket megelőzni igyekvő törekvéseket?
A hétköznapi és nagyon is tipikus családon belüli, illetve kapcsolati erőszak eseteinek – többszörös tapasztalatból tudom – nagyon nehéz a média figyelmét megszerezni: ez csak akkor sikerül, ha a bántalmazás különösen súlyos formát ölt. A fizikailag, lelkileg, szexuálisan, majd, ha elhagyják az agresszort, bírósági eljárásokon keresztül bántalmazott, gazdaságilag kiszolgáltatott, majd a kapcsolatból kilépés esetén szinte ellehetetlenülő, sokszor még a gyerekeiktől is megfosztott anyák csak akkor kerülnek a hírekbe, ha már késő, mert ők vagy a gyerekeik halottak. Amikor még „csak” a bántalmazásnál tart a történetük, akkor nem elég érdekesek, nem hozzák a kattintásokat. Ahogyan a munkahelyükön zaklatott, majd panasztétel esetén ellehetetlenített, megfenyegetett, távozni kényszerülő nők is legfeljebb csak ideig-óráig. Pedig belőlük több van, mint Amber Heardből. Ott vannak veled az irodában vagy a gyárban, ott ülnek melletted a villamoson, ott vannak a közösségi oldalakon és, ha nem is reagálnak, de olvassák a kommentjeidet – nem hagyhatjuk őket cserben egy atipikus, felemás celebsztori miatt. Egyelőre még csak álmodnak erről az antifeministák – maradjon is így.
