Szakítani csak rossz időpontban lehet, de Lenke a rossz lehetőségek közül is a legrosszabbal szembesül: barátja, Áron percekkel azelőtt vet véget a kapcsolatuknak, hogy vendégségbe érkeznének hozzájuk a fiú mit sem sejtő szülei. Innen indul Szelestey Bianka bő húszperces kisjátékfilmje, a Hajszálrepedés, amelyet egyetlen magyar darabként válogattak be az idei cannes-i fesztiválra, a filmiskolai vizsgamunkákat felvonultató La Cinef programba. A legutóbbi években ebben a – korábban Cinéfondationnak nevezett – válogatásban mutatták be Moldovai Katalin Ahogy eddig, Beleznai Márk Agapé és Rudolf Olivér Fonica M-120 című filmjét is, az ELTE filmkészítő specializációján végzett Szelestey hozzájuk csatlakozik.
A Hajszálrepedés elsősorban kamarajellegével, az intimitás igényével tüntet. Füzesi Tamás operatőr mindvégig a négy szereplő közeli képeire épít, főként Lenke arcát kutatja. Az így kialakuló klausztrofób hatás egyrészt pontosan illeszkedik a hősnő tapasztalatához, akinek éppen akkor omlik össze a világa, amikor jó képet kellene vágnia a vendégek érkezéséhez, ebben a gyomorgörcsös helyzetben ráadásul evésre kényszerül. Másodsorban a választott formanyelv lehetővé teszi, hogy lekövethessük Lenke érzelmi és idegállapotainak változásait, részeként a hitetlenkedés, a könyörgés, a harag, a remény, a megfelelni vágyás számtalan árnyalatával.
Vagyis nagyon sok múlik Kurta Niké játékán, de a Terápiából és a Kútból ismert színésznő gondosan építi fel Lenke karakterét, és fokozatosan mutatja meg a válsághelyzetben megismert, fiatal nő személyiségének újabb és újabb árnyalatait.
Hol az általa készített tiramisuval válik egyenértékűvé – mikor megkérdezi Áront, nem kívánja-e az édességet, a fiú úgy felel, „de, csak mindig az van” –, máskor a mosdótálban maradt hajszálai mutatják nem kívánatos jelenlétét.
Igaz, Váradi Gergely (A besúgó) szélesebb gesztusokkal dolgozó alakításában Áron rém ellenszenves bugrisnak tűnik, így kevéssé értjük, miért ragaszkodik hozzá a nő. De valószínűleg ez is életszerű: a leghétköznapibb párkapcsolat is a teljes önfeladás pokoljárásává képes változni, ha nem figyelünk oda. Szelestey Bianka pedig érzékenyen mutatja meg, hogyan ismeri fel Lenke ezt a végállapotot.
Román thriller emlékeztetett rá, honnan is jövünk
Cristian Mungiu a kétezres évek szenzációs filmművészeti áttörésének, a román új film zászlóbontásának vezéralakja. Kortárs klasszikusként számon tartott rendezése, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap Arany Pálmát nyert a cannes-i fesztiválon, szélesre tárva a nemzetközi filmfesztiválok kapuit a következő évek román művészfilmjei előtt. A lendület mára kissé alábbhagyott, de a Cannes-ban, Berlinben versenyző román filmek között továbbra is fel-feltűnnek remekművek: az utóbbi években Cristi Puiu Sieranevadája, illetve Radu Jude két rendezése, a Bánom is én, ha elítél az utókor és a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban vált hivatkozási alappá.
Valahogy így működik Mungiu friss filmje, az R.M.N. is, amely a valóságban nem létező, de éppen emiatt modellszerű erdélyi faluban, a kétnyelvű Récfalván játszódik. Három Srí Lanka-i vendégmunkást vesz fel az ottani péküzem, a helyiek azonban egyre erőszakosabban adják az üzem magyar vezetőinek tudtára, hogy nem látják szívesen az idegeneket.
A bevándorlókkal szembeni rasszizmus történetszálát Mungiu eleinte csak mellékesen szövi bele a cselekménybe, amelynek nagyobb része arról szól, hogyan próbálja folytatni romániai életét a Németországból hazatérő Matthias, aki ahelyett, hogy újra összemelegedne a feleségével, inkább régi szerelmének, a péküzem második emberének társaságát keresi. A szerelmi háromszög nem lesz különösebben érdekfeszítő, és – némileg a Hajszálrepedésre emlékeztető módon – ezúttal sem értjük, hogy a két teljesen normális, intelligens és szép nő mégis mit akar a dúvadként fújtató, sértett, ápolatlan férfitól.
Ám onnantól kezdve, hogy Mungiu markánsabbá teszi az idegengyűlölet motívumát, ráadásul Matthiasnak is ellentmondásos szerepet szán ebben a szomorú históriában, az R.M.N. bőrünk alá kúszó, hidegrázós élménnyé alakul. Magyar nézőként elképesztően lehangoló szembesülni a mifelénk a kormányzati propagandából is harsogó, bevándorlókkal szembeni előítéletekkel és középkori hiedelmek szintjén mozgó összeesküvés-elméletekkel (a falu lakói közül többen „higiéniai okokból” enni sem hajlandóak a kenyérből, amelyhez hozzáértek az ázsiaiak).
