Igaz az az állítás, hogy a fia egy alsó tagozatos számtan négyesnek köszönheti, hogy május elején a sakkvilágranglista ötödik helyére ugrott?
Áttételesen. Talán másodikos lehetett, amikor az aranyos kisfiam, akinek csodáltam a nyiladozó szellemiségét, az okos agyacskáját, egy feladat második felét nem olvasta el. Ezért nem kapott ötöst. És nem is az ötös vagy a négyes közti különbség a lényeg, hanem a szokványos gyermeki figyelmetlenség. Nosza, gondoltam, gyúrjunk kicsit a koncentráció fejlesztésére. Korábban is rengeteget játszottunk, társasoztunk együtt, ám ekkor a sakkot vettem elő. Megmutattam neki a lépéseket, majd egy-két alap megnyitást. Az első pillanattól ledöbbentett, mennyire fogékonyan reagált. Például a szicíliai sárkány megnyitást, amit gimnazistaként, amikor engem is elkezdett érdekelni a sakk hetekig magoltam, értelmeztem, pillanatok alatt elsajátította.
Ez merőben más út, mint a Polgár lányoké, akik édesapjuk, Polgár László által kidolgozott „Nevelj zsenit” módszerrel lényegében már „az anyatejjel magukba szívták a sakkot”, majd váltak egészen fiatalon csodagyerekké.
A Polgár-módszer bizonyítottan igaz, mert mindhárom lányból nemzetközi sakknagymester lett. A tehetség kibontakoztatása számomra mégis olyan, mint az autózás. Amikor nulláról elindulsz, hatvanig minden autó elég jól gyorsul. De nem mindegy, hogy hatvan és száz között is ugyanúgy növekszik-e a sebessége, majd képes-e 150, majd 200 fölött is tempót váltani. A gyermekek képessége, szellemisége, karaktere folyamatosan fejlődik. A Polgár-módszer azt bizonyítja, hogy egészen fiatal korban tudatos neveléssel lehet egy irányba terelni a gyereket, és elképesztő eredményeket érhetsz el velük fiatalon. Azonban az öntudatra ébredés, a felnőtté válás után dől el minden. Juditnak 2735, Zsuzsának 2557, Zsófinak 2540-nél állt meg az Élő-pontszám csúcsértéke. Nővéreihez képest Zsófi kifejezetten hamar hátat fordított a sakknak, mert őt kevésbé fogta meg.
Ricsi nem neveléselméleti, kísérleti alany. Egyszerűen szerelembe ejtette a sakk, és abból lesz igazán jó sakkozó, aki nagyon, főképp azóta is kitartóan rajong érte.
Ha a szicíliai sárkány megnyitást meg tudta mutatni Ricsinek hétévesen, úgy az átlagos, „ismerem a lépéseket” tudásnál komolyabban kellett foglalkozzon a sportággal korábban. Versenyszerűen sakkozott?
Gimis koromban szerettem meg. Be is szippantott. Jártam sakkszakkörbe, indultam iskolai versenyeken, megvettem gimis társamtól, Anka Emiltől – aki később nagymester és Ricsi első oktatója lett, jelenleg Amerikában vezet sakkiskolát – Alekszej Szuetyin Megnyitáselmélet könyvét, és abból okultam. A szüleim azonban azt látták, hogy ez elveszi az időt a tanulástól, és leállítottak, mondván neked egyetemre kell menned, nem sakkozhatsz. Abba is hagytam. Később, az első üzleti szárnypróbálgatásaim közben kifejezetten azt kerestem, mi az, ami nem a szüleimnek, hanem nekem okoz örömet. Ez vezérelt a gyereknevelésben is. Nem lehet annál szerencsésebb egy szülő, minthogy minél hamarabb felfedezi, mivel szeret leginkább foglalkozni a gyermeke.
Mit tanít a sakk egy tizenéves gyereknek?
Döntened kell, és viseled a döntésed felelősségét. Ez a nagy tanítása a sakknak. Leképezi az életet. Arra nevel, hogy a lépésed előtt mérd fel annak közvetlen jövőbeni hatását. Mit vált ki, hogyan reagál rá az ellenfeled? Felelősségvállalásra nevel. Ezért az összes vállalkozónak, de nem csak nekik, mindenkinek meg kellene tanulni sakkozni. Itt nem lehet mismásolni, nem én léptem, nem így gondoltam, szemembe sütött a nap, stb., itt nincs kifogás. Azt persze nem állítom, hogy minden jó sakkozó jó vállalkozó lenne, de azt igen, aki jó vállalkozó, az minden bizonnyal alapszinten jó sakkozó lenne.
Mit csinál a szülő, amikor azt látja, a fia pár hete ismeri a lépéseket, mégis olyan értelemszerűen tologatja a bábukat, mintha mindig is ezt csinálta volna, döbbenetesen hamar sajátít el, old meg alap sakkfeladványokat?
Megmérettem. Átruccantunk egy győri amatőr gyermekversenyre, ahol Ricsi második lett. Hihetetlen boldogság, büszkeség töltött el. Vittük a kupát, a ház elé érkezve már messziről dudáltam. Hívtam hozzá edzőt. Dicsérte. „Rakjuk meg jobban a tüzet” – gondoltam.
Mennyire a szülő ifjúkori vágyának újraélése, önmegvalósítása, és mennyire Ricsi akarata volt ez?
Már kisebb korában, amikor társasoztunk, akkor is hatalmas becsvágyat, győzni akarást éreztem benne. A vele szemben ülőnek minden áron túl akart járni az eszén. A sakkból soha semmi sem volt elég neki. Amikor először elvittem Anka Emilhez, és faggattam, mit javasol, hogyan lépjünk tovább, akkor sem ránk figyelt, hanem mosolygó fejjel megnyitásokat gyakorolt. Egyszerűen élvezte a sakkot, ráadásul annak minden fázisát. A kombinációtól, a pozíciós játékon át a végjáték alaposságáig mindent.
Sosem kellett nógatni?
Nem.
Ricsi 8–9 évesen kezdett el a sakkal komolyabban foglalkozni, amivel a Polgár-módszerhez képest különösen, de más sportágak gyakorlatával összevetve is már-már elkésett.
Ebben van igazság. Hasonlattal élve: ha, mint esetemben a szüleim, úgy én is ragaszkodom a tanuláshoz, most lehetne belőle például kiváló jogász, de egyetem után 23–24 évesen újrakezdve már egészen biztosan nem érhetne fel a sakkvilágranglista 5. helyére. Ricsi talán pont elcsípte még azt a kort, ahol olyan befogadó az agy, hogy ki tud alakulni a világszintű sakkozáshoz elengedhetetlen képesség.
Hány éves koráig járt iskolába?
Alsó tagozat után döntöttük el, hogy magántanuló lesz.
Mit szólt hozzá?
Ha bármelyik ötödikesnek azt mondják, „nem kell suliba járnod, ellenben azzal foglalkozhatsz reggeltől estig, amit igazán szeretsz és örömet okoz”, vajon ellenkezne? Inkább a feleségem és a nagyszülők torkán kellett lenyomnom azt, hogy a fiúnk nem a hagyományos utat járja tovább. Azt mondtam, adjunk neki négy évet. 14 éves koráig kiderül, hogy képes-e „150-ről is gyorsulni”. Addig semmiről sem marad le, még mindig lehet belőle orvos, tanár, bármi.
A sakk olyan, mint a léghajó, mindent ki kell dobni, hogy emelkedni tudjon.
Járt hozzá magyar-, matek-, stb. tanár?
Nem, mert reggeltől estig sakkozott és élvezte. Év végén tanult egy-egy hetet, majd levizsgázott. Innen kezdve nem várta el a család a matek ötöst. Egyetlen dolgot tartottam fontosnak, elkezdett angolt tanulni, mert tudtam, hogy ha valóban komollyá válik a szakemberek jóslata, úgy a nemzetközi sakkhoz ez elengedhetetlen.
Érettségi?
Ricsinek nyolc általánosa van. Nem végezte el a gimit, mert már vizsgázni sem tudott elmenni. Szüleim kétkezi munkásként arra tereltek, hogy mindenképp végezzek egyetemet, mert azzal be lehet kerülni valami jó helyre. A biztonságos kényelembe. Így kerültem fel Gyuláról Budapestre a közgázra, majd az első munkahelyemre, a Pénzügyminisztériumba. Gyorsan rájöttem, ez a fajta biztonság nem nekem való. Ezért lettem 1997-től vállalkozó, ezért jöhetett létre bő két évtized alatt a Jola Holding.
Az életem arra tanított meg, hogy jó dolog az egyetem, de nem az számít. Nemhogy a diploma, még az érettségi sem alapfeltétele annak, hogy normális, értékes ember legyél. A magyar iskolarendszer nem arról dönt, hogy teljes értékű ember leszel vagy a társadalom söpredéke. Az oktatásunk lexikális tudásra épülő, és arra alapozó valami, miközben fel kellene készítenie, vagy legalábbis bizonyos képességeket ki kellene domborítson a tanulóból annak érdekében, hogy boldogulni tudjon ebben a gyorsan változó világban.
A családi eklézsiát mennyire terheli meg az, hogy az ember fia, lánya sakkozóként elérje a 2400-as Élő-pontot, a nemzetközi szintet?
Nem tudom, ma mennyiért adnak sakkórákat. Mi a vállalkozásnak köszönhetően saját magunk finanszíroztunk mindent, és nagyjából havi 200 ezer forintot kellett beletennünk. Ma már, lehet, ennek a duplája is kell. Biztosan ki lehet hozni olcsóbban, csak akkor a gyereknek több munkát kell beletenni önerőből, ami kevésbé hatékony, mintha különböző stílusokat képviselő edzők vezetik a kezét. A 2400-at egy mai gyereknek 12–13 éves kora körül el kell érnie. Azért is kellett 14 éves koráig folyton megmérni Ricsit, mert ki kellett derülnie, megéri-e mindez, vagy sem? Tudtam, 2400 fölött a csillagos ég lehet a határ.
A pénzen kívül mi a kulcs?
A monotóniatűrés. Ricsi elképesztő munkabírással tanulta a sakkot. A kombinációs részt mindenki imádja, de például az unalmasabb pozíciós játék, pláne a végjáték elsajátítása elég egyhangú, eseménytelen, de ő ezt is imádta. Mondhatni: én is újratanultam Ricsi mellett sakkozni.
Azért tanult, mert feltört az elfojtott gimnazistakori érdeklődés, vagy csak a segítő szándék vezérelte?
Nyilván az utóbbi, de ettől még beszippantott engem is.
Sakkozóként milyen szintre jutott?
Talán 1980-as Élő-pontig. Ez a sakkozók közt nagyon gyenge, de a sakkintelligencia kialakuláshoz, hogy lássam és értsem, mi miért történik az adott partiban, ahhoz éppen elég.
Törvényszerű, hogy a szülő, aki azt látja, a gyermeke valamiben tehetséges, azonnal elkezdi beleásni magát az adott területbe?
Nem feltétlenül, de rendkívül jót tesz, sokat ad annak a mikrokörnyezetnek, amit apa-fiú kapcsolatnak neveznek.
Az egymás felé mutató szeretetnyelvük egyik fő vonala a sakk lett?
Van, aki horgászni, más zongorázni vagy kirándulni jár a gyermekével. Közöttünk a sakk alakított ki szoros kapcsolatot. Utaztam vele mindenhová, részt tudtam venni az örömében, nekem is fájdalmat okozott a fájdalma, amit próbáltam tompítani. A sport olyan út, amelyen közösen haladhat a szülő és gyermeke. Mint a Hold meg a Föld. Ha nem lenne a Föld, ki tudja merre menne a Hold? Így együtt pont úgy hatnak egymásra, úgy mozognak, ahogy kell. Stabilitást és inspirációt adtak ezek az évek számomra is.
Ricsiben az a virtuóz támadó, gyilkos szemlélet, ami jellemzi a sakkját, belülről fakad, vagy az edzők fejlesztették ebbe az irányba a játékát?
Belülről. Persze nyilván gyerekként megkapta azt a pozitív háttértámogatást, amit a szülőnek meg kell adnia. „Ricsi, te jobb vagy, legyőzöd!” „Játsszál bátran, nem számít, ha kikapsz.” „Nincs hátra, csak előre!” Kiskorában is látványosan tört elő belőle az az attitűd, hogy nem félt a vereségtől. Ha a magyar sakkot megnézed, a többség problémája a kudarckerülés, a kockáztatás helyett a megalkuvás, a parti döntetlenre adása.
Mikor és miért alakul át az ösztönös/tudatos játék kudarckerülővé?
Jó kérdés. Talán akkor, amikor az ember először rájön, hogy itt komoly tét van.
Ricsinél ez mikor következett be?
Amikor végleg leszakadt a családról, csúnya szóval egy időre „megélhetési sakkorzóvá vált”.
Az mit jelent?
Ahogy fejlődött a játéka, úgy nőttek a díjak. De nem kellett a pénzzel foglalkoznia, csak a sakkra figyelhetett. Hogy egy példát mondjak, amikor 18 évesen a belgrádi tornán nyert 20 millió forintot, nem tudta, hogy az egyenleg nem ilyen vidám, mert az előző három hónapban ennyit fizettem ki a szekundánsoknak. A sakkba folyton be kell rakni, és csak nagyon keveseknek éri meg a nap végén anyagilag. Nem is ezért hajt a többség, hanem a halhatatlanságért, a dicsőségért.
Amikor a sakkozó ezt az ideát átváltja aprópénzre, megélhetésre, akkor kezdődik a gond. Ricsi pont ezen a belgrádi tornán szerelmes lett, majd kis idő után csapot-papot otthagyva odaköltözött a barátnőjéhez, ma már feleségéhez. Ezzel együtt a következő években átváltotta a rá jellemző gyilkos ösztönt aprópénzre. Nem kockáztatott annyit, a szükségesnél több meccset adott a biztos pénzért döntetlenre.
Nem hétköznapi, hogy egy ilyen szoros apa-fiú kapcsolatból, közös hobbiból, szenvedélyből az egyik fél pikk-pakk kilép, ráadásul 18 évesen. Mellbevágta a döntése?
Persze. Jól összevesztünk. Nyilván a szerelem diktált, de ma már azt gondolom, elege lett az otthonról érkező nyomásból is. Én meg attól féltem, hogy a „hagyja őt békén mindenki” attitűd – azóta lényegében nem adott interjút senkinek, aminek nincs különös oka, csak egyszerűen feszélyezi, nem érzi jól magát a kamera vagy a mikrofon előtt – a sakkját is determinálja, sportemberileg pedig torzóvá teszi.
Nem inkább attól tartott, azzal, hogy letér az apa által kijelölt útról, a 9–18 éves kora között beletett munkájának nem lesz eredménye, pontosabban a közös álmuk nem olyan véget ér, mint amiben reménykedett?
Ez komplex kérdés. Van az emberben egyfajta düh, harag, fájdalom, másrészt ott vagy, mint szülő.
Ricsi gyakorlatilag tükröt tartott elém.
A vállalkozásban diktálhatsz, mint főnök, a gyermeked esetében nem. Nem akarhatom jobban azt, ami az ő útja.
Nem ugyanaz a féltés ez, amely a szüleit is arra sarkallta, hogy lebeszéljék a tanulás rovására menő sakkról?
Lehet, hogy a motívum ugyanaz, bár a kettő közt érzek különbséget. Ha a szüleimet nézem – és furcsa lesz, amit mondok –, lehet, hogy nem hittek bennem annyira. Hozzájuk képest én nagyon is bíztam a fiam tehetségében. És persze tudom, őket is a legjobb szándék vezérelte, mert a saját koruk arra tanította őket, akkor számítasz valakinek, ha van egyetemi diplomád. Megcsináltam a kedvükért. Oké. Anyám boldog. De később bebizonyosodott, nem az az én utam. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan érzem a tanulmányaim hasznát a mindennapokban.
A Polgár-módszernek pont ez a rákfenéje: a gyereket, mint egy növényt, lehet terelni, hogy arrafele növekedjen, amerre én szeretném, csakhogy egy idő után úgyis arra megy, amerre ő szeretne. Hogy pontosan merre, azt nem lehet előre megmondani.
A többi gyermekemből nem is lett sakkozó. Megtanítottam nekik is a lépéseket, mégsem ez lett az útjuk.
Milyen mélyen vesztek össze egymással?
Az, hogy éveken át szóba sem került a sakk köztünk, elég komoly válságot takar.
A versenyeit, a játszmáit csak követte a távolból.
Még azt sem. Azt amúgy sem szoktam, mert nem bírom idegekkel, amikor a gép mellett ülve azt látom, hogy a mesterséges intelligencia mást, jobbat lép, mint amit a fiam húzott.
Egyáltalán beszéltek egymással?
Nem nagyon. „Szia, jól vagy?” – nagyjából ebben merült ki a telefonos diskurzus. Biztosan sok családban alakul ki olyan helyzet, amit nem tesznek a kirakatba.
Végül mi oldotta fel a feszültséget?
Az idő. És nyilván az, hogy elengedtem a büszkeségemet, a haragomat, a fájdalmamat, az egómat.
Nem inkább az nyugtatta meg, hogy bebizonyosodott, végül is nem vált döntetlenre játszó megélhetési sakkozóvá?
Az elköltözése után nagyjából öt évig kereste önmagát. Az elmúlt 2–3 évben jött vissza a közvetlen elithez elengedhetetlen egészséges becsvágya. Az a domináns ösztön, amely arra hajtja, hogy mindenképp térdre kényszerítse az ellenfelét. A 2022-es belgrádi FIE Grand Prix utolsó partiján Ricsinek lényegében elfogyott az ideje, maradt négy perce. Óriási hiba. És mégis kitért a lépésismétlés, a döntetlen elől és győzni tudott végül. Ezzel biztosította helyét a június 16. és július 7. között Madridban megrendezésre kerülő világbajnok-jelölti tornán. Újra benne van az a plusz, ami a nagy sikerhez kell. Látja, hogy ennél is, meg ennél is, meg ennél is jobb tud lenni.
Nem arról van szó, hogy csupán el kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy beérjen, hogy a berobbanó gyereksakkozóból felnőtté váljon?
Csinálta ő a dolgát. De, hogy mindenki tisztán lássa: Ricsi úgy ötödik most, hogy Carlsenhez képest nincs kiszolgáló személyzete. Nem vagyok naprakész a norvég világelsőből, de el tudom képzelni, hogy a kondíciójáért személyi edző felel, és az étkezését táplálkozásszakértő rakja össze. Ricsi pusztán a díjakból ezt nem engedheti meg magának.
A norvég kilenc éve, 2013 óta a klasszikus sakk világbajnoka. Ebben a sportban mekkora a fejlődés szerepe? Rapport verné a fénykorában lévő Portisch Lajost vagy Lékó Pétert?
Ha megkérdezné bármely sakkozót, „ha az életedért kellene játszani egy partit, a csúcson lévő Portischt, Lékót, Polgár Juditot vagy Rapportot kérnéd fel”, azt gondolom, nem kérdés, Ricsit mondanák. A sakkban is van fejlődés, ráadásul, ahogy számítógépre került a játék, ez exponenciális.
Pusztán azért, mert több tudás halmozódott fel?
Így van. Csak abból induljunk ki, hogy Ricsinek megvan az az előnye, hogy az összes partijukat ismeri. Ott van a fejében, mikor melyik játszmában mit lépett. Másrészt azoknak a nyitásoknak, trükköknek, amelyek akkoriban játszottak, már mind meg van az ellenszere.
Ricsi a legkomplexebb magyar sakkozó, aki valaha élt.
Botvinniktól Karpovon át a fiatal Kaszparovig az 1950-es évektől évtizedeken át a szovjetek uralták a világot, vitték hírét a szocialista gondolkodás, tudás felsőbbrendűségének. De Kádár János is kifejezetten szerette, támogatta a sakkot. És, mint tudjuk, ha az első számú vezető szereti valamelyik sportot, azért tesz is. A magyar férfiválogatott a dicső múlt, 1927, 1928, 1936 (nem hivatalos vb) után 1978-ban, Buenos Airesben legyőzte a legyőzhetetlennek hitt szovjeteket, és 42 év után negyedszer is sakkolimpiát nyert – az „átkosban” a sakk és a magyar sakkozók hihetetlen elismertségnek örvendtek. Majd fél évszázaddal később a mai Magyarországon hogyan pozícionáljuk a sakkot?
Tudja miért van a sakkszövetség a Falk Miksa utcában?
Nem.
Hogy Kádár szabadidejében a parlamentből ki tudjon sétálni egy kicsit sakkozni. Akkor kapták azt az épületet. A szocializmusban volt sportállás, jó esetben lakást is kaptál a sakk mellé, ami óriási dolognak számított. Ma ilyenről szó sincs. Ott ülsz egymagadban a nagyvilág valamelyik asztala vagy csak a számítógéped mellett, és hajrá. Ha a szülőnek van pénze, támogat, ha nincs, nem lesz belőled nemzetközi szintű sakkozó.
Magyarországon piacgazdaság van, viszont a sakk a honi marketingpiacon nem képez értéket.
Nem olyan régen Polgár Judit egyik sajtótájékoztatóján az hangzott el, a komoly cégvezetők jelentős része maga is sakkozik. Ennek ellenére nincs értéke?
Vegyük a focit példaként. Ma már szép stadionjaink vannak, de még a Fradival együtt is csak átlag 2600 néző vált jegyet az NB I-ben, ezért a jegy- és szponzorbevétel elhanyagolható. Hogy mégis legyen foci, a klubok költségvetése nem piaci alapú bevételekből áll, hanem adóforintból mesterségesen felpumpált. Ha piaci alapon működne a foci Magyarországon, úgy nekem kellene pályára lépnem, mert szeretem annyira a focit, hogy simán játszanék azért a kevéske összegért, amit a jegybevételek és a kiadások szaldója fedez. De nem csak a foci, valamennyi, a hírekben rendszeresen szereplő sportágunk állami támogatásból él. A sakk éppúgy, mint ezek, nem képes értékként megjelenni a piacon.
Carlsen hogy áll ezen a téren hazája és a világ marketingpiacán?
Nem vagyok tisztában a norvég viszonyokkal, de abból, hogy a Real Madriddal fotózzák, arra következtetek, hogy van egy stáb mögötte, amelyik dolgozik az arculatépítésén. Van szponzora is, egy számítógépes világcég, amely egy szabad szemmel jól látható összeggel támogatja, amelyből kényelmesen járhat edzőtáborba, válogathat a tornák közt, és kifizetheti csont nélkül a legjobb szekundánsokat.
Feltételezem Ricsit is támogatja egy-két cég?
Hacsak engem nem tekintünk annak, úgy eddigi pályafutása alatt ketten szponzorálták. 2009-ben, amikor 13 évesen nagymester lett, megcsörrent a telefonom. Gattyán György titkárnője meginvitált a cég irodaházába, ahol aztán rövid bemutatkozást követően nagyjából annyit mondott: „Gratulálunk a fiához, akit Gattyán úr szeretne támogatni”. Kiderült, Gattyánnak az égvilágon semmi köze a sakkhoz, csak szimplán olvasta az újságban a sikereket és jó szívvel felajánlotta a segítségét. Később egyszer személyesen is találkoztunk. Rendkívül hálás vagyok neki a mai napig, mert abban az időben kifejezetten sokat köszönhettünk annak az összegnek, amit 2019-ig havonta átutalt. 2009 körül a Wienerbergertől is kapott nagyságrendileg kétmillió forintot. Előtte és azóta sem jelentkezett más szponzor, mecénás.
Ricsi kap állami támogatást?
A 2014-es sakkolimpiai ezüst után kaphatna életjáradékot, de még nincs 35 éves, úgyhogy a válasz: nem.
Ha egy felnőtt öttusázónak, vívónak, úszónak, stb., havonta utalnak Gerevich-ösztöndíjat, a sakkozónak is járna?
Inkább az a kérdés, ha már ilyen a magyar sportfinanszírozási rendszer, akkor az a pár sakkozó, akik az eredményeikkel kiérdemelték, miért nincsenek a támogatott sportolók körén belül?
Miért nincsenek?
Gyakorlatilag nem épült brand, marketing a sakkunk köré. Nem szerepel a hírekben. Gyerekkoromban minden este bemondták, Karpov így játszott, Kaszparov nyert, nem nyert. Ricsiről sokkal többet ír a nemzetközi sajtó, mint a hazai. Most, hogy 5. a világranglistán, megjelentek róla hírek. De úgy általában a sakkról nincs szó.
A hírverés kinek lenne a feladata?
A sakkszövetségnek. Mert addig, amíg valami nem tud piaci alapon működni, marad a lobbi. Mindez persze nem a jelenlegi elnök kritikája, hibája, hanem a rendszerváltás óta tartó mélyrepülés eredménye. Az elmúlt 32 év történelmi ténye. A sakkozók azóta várják a sültgalambot, amelyet egy-egy elnök, mint Seszták Miklós időnként egyszeri 300–400 milliós támogatással leszállít, de a tapasztalat azt mutatja, ez is csak kényelmessé tesz, nem sarkall önálló stratégiára.
A sakk sport vagy játék?
Több, mint sport. Polgár Judit ezt próbálja bebizonyítani egyéni szinten. A baj az, hogy a sakkszövetség a rendszerváltás óta nem képes kiépíteni egy stabil lábakon álló rendszert, mert nem akadt olyan, aki ezt kitalálta, és jó vezetőként megszervezte volna. Szigetek jöttek létre, ahol szeretnek sakkozni, szerveznek versenyeket önmaguk örömére, és kicsiben jól is csinálják, csak éppen a nagy egész nem működik.
Avagy hobbiszinten ragadt a sportág?
És gazda nélkül. Magyarországon a siker nem olyan, mint a multikultúrában, ahol rendszerbe állított, folyamatellenőrzésen alapuló, magától is jól működő szervezet felépítése a cél. Nálunk egy-egy ember karizmájához kötődik a dicsőség.
Itthon tradíciója van az egyszemélyes vezetésnek. Erre vagyunk determinálva. A nép, az emberek azt szeretik, ha megmondják nekik.
2024 szeptemberében sakkolimpiát rendez Budapest. Ettől fejlődhet rendszerszinten, válhat hosszú távon eredményesebbé a magyar sakk?
Pont ez a lényeg. Valakinek volt egy víziója, amelyre rákapaszkodva egyre több embernek piaci értelemben véve is érdekében állt, hogy rendezzünk sakkolimpiát. És kifejezetten pozitívumként emelem ki, meg tudták csinálni. Egyéni víziók és rövidtávú érdekek mindig is lesznek. A baj az, hogy nincs olyan erős ember, akinek az lenne az érdeke, hogy Magyarországon a sakkot, mint sportot, normális, átlátható, piaci alapon működő rendszerbe állítsa. Ahol egy-egy kis klub vezetője nemcsak passzióként tekint a sakkra, hanem annak szentelheti az életét, hogy tehetséget kutasson és ápoljon, mert tisztességesen meg tud élni az oktatásából, és ahol a sportág csúcsán a legjobbakat, a válogatottakat a helyén kezelik. Ezért a kérdésére a válasz: nem hiszem.
Megállja a helyét a hasonlat, hogy a fia, aki a teljes megélhetését, a sportolását saját erejéből, a versenyek díjazásából finanszírozza, olyan, mint Zola Budd, aki a Los Angeles-i olimpián mezítláb versenyzett azokkal, akik eközben a kor legmodernebb szöges cipőit használták?
A fiamat inkább Rockyhoz hasonlítanám.
Aki elment Ivan Drago hazájába, a kietlen Szibériába felkészülni. Ricsi is elköltözött Szerbiába, és ott, minden segítség nélkül, a szintén sakkozó feleségével családi vállalkozásban készül.
Ez baj?
Nem normális. Ahogy az sem, hogy akad, aki ezért igaztalanul azt pletykálja, hogy átigazolt a szerbekhez.
A 2024-es sakkolimpián Rapport Richárdnak hívják majd Magyarország első táblását?
Magyar ember, magyar állampolgár. De ezt végül is Szabó László sakkelnöktől és a szövetség elnökségétől kell megkérdezni, hiszen a szövetség nevezi a válogatottat az olimpiára és a kapitány határozza meg, ki hányadik táblán játszik.
Mindezek alapján hogyan látja a fia közeli és távolabbi sportjövőjét?
Nagyon bízom benne. Carlsen mögött – aki vezeti a világranglistát, és mindenképp jobbnak, stabilabbnak gondolom – 88 Élő-ponttal lemaradva az ötödik jelenleg. Június 17-től lesz Madridban a világbajnok-jelölti döntő. A felkészülését a Covid is zavarta. Mégis, lehet nagyon beképzelt vagy romantikus álmodozó vagyok, de megtehetem, mert ez az én hitem: ha jól összeáll minden, ott lehet az élen. Négy–öt évig még biztosan fejlődik majd. Ezalatt, ha mentálisan és fizikailag is rendben lesz, bármi kisülhet belőle. Reális esélye lehet arra, hogy egyszer világbajnok legyen.
