Kinyílt a vagon ajtaja, egy csomó kutyát, SS-eket és csíkos ruhás rabokat láttunk magunk előtt.
Mire leszálltunk, már nem láttam őket, de mondogattam, hogy sechzehn. Eltűntek a férfiak, apám és a bátyáim, arra sem emlékszem, mikor láttam utoljára apám szüleit.Összeszedtek bennünket, Rózsit a kis Évikével, anyut meg a két kisöcsémet, és azt mondták, hogy így sorban menjünk előre. Elindultunk, csak annyit tudtam, hogy már sorba állunk, menni kell tovább, és állandóan azt hebegtem, hogy sechzehn, sechzehn, azt se tudtam, miért. Anyukám rám bízta a kenyerünket, amit három napja őriztünk, azt öleltem magamhoz az egyik karommal, a másik kezemmel az egyik öcsém kezét fogtam.
Haladtunk előre, és ahogy mentünk, egy nagy lángot, borzasztó nagy lángot láttam messziről, talán egy kilométerre tőlünk. Észrevettem, hogy anyám megrázkódik, szörnyen megretten. Elkapta a félelem. Ott álltam mellette, és láttam a szemében a rettegést.
Azt hallottam, hogy a szemtanúja volt ennek egy férfi, aki bebújt a szekrénybe, és amikor elmentek, akkor megszökött, és odajutott Csengerbe. Ő mesélte el, hogy mi történt. Hittük is, meg nem is.
Akkor rögtön arra gondoltam, hogy anyámnak ez járhat az eszében, úgy gondolja, hogy most megyünk a tűzbe. De már nem volt időnk, mert mentünk előre. Hogy mennyit mentünk? Fogalmam sincs, nem emlékszem rá. A két öcsém, a nővérem, Rózsi a kicsivel, anyukám és én. Mentünk együtt.
Ahogy haladtunk előre, egy kis asztalféléhez értünk. Ott állt egy tiszt, akkor még nem tudtam, hogy Mengele. Meg se vártam, hogy megkérdezze, hány éves vagyok, már mondtam is, hogy sechzehn, annyira betanultam. A szüleim magasak voltak, én viszont a nagymamám után eléggé alacsony lettem. Nagyon reméltem, szuggeráltam, hogy mégis elhiggye: sechzehn. Nem is nagyon nézett rám, azt mondta, hogy álljak oda az egyik oldalra, már odaküldte Rózsit és még három lányt. Rózsi fogta a kezében Évikét, egészen addig nála volt. Mondták neki, hogy adja oda az anyukánknak. Nem láttam, mikor vették el, mikor vitték el tőlünk a többieket, de Mengele mellett még velünk volt a két öcsém, Évike és az anyám.
Feri meg Béla nem mondhatta, hogy sechzehn, mert csak rájuk kellett nézni. Ferinek húsvétkor volt a barmicvója, Béla tizenegy és fél éves volt. A velem egyidős Éva unokatestvéremet sem engedték át. Nem választották ki, mondhatott akármit, hogy tizenhat éves, olyan kis vékonyka, nagyon sovány volt. Pedig biztos ő is mondta, hogy sechzehn. Nővérem kis Évikéje, a szemünk fénye volt, csodálatosan szép, szőke, kék szemű, okos kislány, csak huszonkét hónapos, de már beszélt. Ártottak ők valakinek? Hogy lehet ezt elfogadni, hogy őket meg kellett semmisíteni?
Sokszor feljön egy-egy hangya a konyhámba. Ha megölöm, rögtön megrázkódom. Egy életet oltottam ki, hogy is tehettem ezt? Milyen jogon? Ez a hangya is életre lett teremtve, én pedig megölöm?
*
Ketten maradtunk Rózsival, kiválasztottak minket. Mentünk tovább, hajtottak bennünket tovább előre egyenesen. Sokáig mentünk, kilométereket. Aztán bevittek egy fürdőbe. Ott le kellett vetkőznünk, mindent ott kellett hagyni a padon, a kenyerünk is ott maradt, a cipőnket is le kellett tenni valami polcfélére. A zuhany után egy teremben lányok vártak ránk nyírógépekkel. Ott padok voltak, és sorban lenyírták a hajunkat, mindenütt lenyírtak minket kopaszra. Aztán átmentünk egy másik terembe, ahol adtak mindenkinek ruhaneműt. Azt vegyük magunkra. Majd újra sorba kellett állni, és menni tovább. Mindig ötös sorba állítottak bennünket. Ismét hosszan meneteltünk, egy-másfél kilométert mehettünk a fürdőtől.
A végén behajtottak egy barakkba a C lágerben, a húszas blokkba. Vagy ezer ember lakott ott, nagyon hosszú volt. Esős nap volt, tiszta sár volt a padló.
Mire mi beértünk, már minden helyet elfoglaltak végig, a barakk teljes hosszában. Csengerieket is láttam, felismertem köztük párat.– Nem láttátok Rózsit? – kérdeztem tőlük. Szemben állt velem! Néztünk egymásra, és nem ismertem meg. Levágva a gyönyörű haja.
Elválasztottak mindenkitől, de Rózsi meg én együtt maradtunk. Azt hittük, hogy az öregeket és a gyerekeket egy másik helyre viszik, és majd megyünk meglátogatni őket. Mi pedig dolgozni fogunk. Nem gondoltam erre másképp sem én, sem a többiek.
Ha nem velem történt volna, még én magam se hinném el, én is kételkednék. Hihetetlen, hogy ilyesmire képesek legyenek.
Ott álltunk, mindenki a maga társaival. Mi, a nővéremmel egymás kezét fogtuk, hogy el ne szakadjunk egymástól. Mindenki ugyanezt tette, barátnők, családok.
– Eredj csak oda, valaki felállt – szólalt meg hirtelen Rózsi. Azonnal odasuhantam és leültem. Így szereztünk egy ülőhelyet.
– Ülj ide, vigyázz a helyre, hogy legyen éjszakára! – mondta nekem ekkor Rózsi, azzal otthagyott, és kiment. Körülnézni, hogy hol vagyunk, mi van velünk. Ő már felnőtt ember volt.
*
Rózsi visszajött, leült, s én letérdeltem, a fejemet az ölébe tettem, néha elszundítottam a fáradtságtól. Így töltöttük az első éjszakát. Találtunk kartondobozokat, azok is vizesek voltak, de legalább nem voltak sárosak. Voltak, akik azon aludtak a földön. Háromnapi vonatozás után nagyon ki voltunk merülve fizikailag is. Aludni mégsem nagyon lehetett, mert kiabálás hallatszott, borzasztó kiabálás.
– Ruhig, ruhig (csendet)! – üvöltötték néha, mert sokan sírtak, zokogtak, kiabáltak. A blockälteste felelt a barakkért, próbálta csitítani az embereket, de nagy volt a hangzavar, és kenyérlopások is előfordultak.
Szörnyű éjszaka volt, és reggel zählappell következett, életemben először.
Először a mosdóba engedtek minket mosakodni és a szükségleteinket elvégezni, és utána sorba kellett állni zählappellre. Ötös sorokba kellett felsorakozni végig mindenkinek. Ebben a stubenältesték, a munkára vállalkozók segítettek az újonnan jötteknek, akik még nem tudták, mit kell tenni. Rendet kellett teremteniük, hogy mire jönnek leszámolni a húszas blokkot, addigra mindenki vigyázzállásban álljon könyöktávolságban, hogy keresztül lehessen látni a sorokon. Ez volt a zählappell. Mindenki igyekezett egymás mellé kerülni a testvérével, az anyjával vagy a barátnőjével, néhányan civakodtak is. Ezeknek az elsimításához a botot használták. Mert ha nincs rend, akkor őket büntetik.
Ebben a barakkban mindenki magyarul beszélt, Magyarországról vagy a régi Csehszlovákiából deportáltak minket. A blockälteste egy cseh lány volt, őt is Rózsinak hívták. Nagyszájú volt, nagyon kiabált, és a bot sem pihent a kezében. Nagyon nehéz lehetett rendet teremteni.
Utána szabadok voltunk, sétálhattunk a lagerstrassén, nem kellett visszamenni a barakkba. Újak voltunk, csak annyit tudtunk, hogy mi a húszas barakkban fogunk lakni. Bementünk.
– Ülj ide, őrizd ezt a helyet, mert nem tudjuk, hogy mi lesz éjszaka! Látni akarom, hol vagyunk, mi történik, te addig maradj itt! – és Rózsi megint elment, otthagyott. Nagyon hosszú volt nekem az a nap, sokára jött vissza. Majdnem az esti zählappell előtt.
Visszajött, és elmesélte, amit megtudott.
Unokatestvérek Beregszászból, Kaszonyból, Szatmárról, és ott, náluk van egy hely, egy üresedés a huszonkettes barakkban. Át lehetett menni, csak előbb meg kellett szervezni. Mert tizenketten kellett lenni minden priccsen. Ők csak tizenegyen voltak, több cserebere után szabadon maradt náluk egy hely. Ezt lefoglalták Rózsinak, és nem engedtek oda senkit. De meg kellett oldani, hogy helyette valaki átjöjjön a mi barakkunkba. Rózsi megígérte, hogy másnap nekem is keres egy fekvőhelyet.*
Addig is hasonlóképpen, ülve vészeltük át a második éjszakát is. Nem volt étvágyam a kenyérhez, amit kaptunk, feltettem a gerendára, és beleharaptam, hogy megjelöljem, az az enyém.
– Már megetted a kenyered? – kérdezte Rózsi.
– Nem, ott van – mondtam, és felmutattam arra a helyre, ahová tettem.
– Hol ott? – értetlenkedett. Sehol se volt, persze hogy ellopták.
Másnap reggel, a zählappell után megint elindult, és aznap vagy két nap múlva, de talált nekem is egy helyet a nyolcas barakkban, ahol hozzám hasonló korú gyerekek voltak. Ott is volt két távolabbi unokatestvérem.
Amikor Rózsi átvitt az új helyemre, egy halottat láttam a villannyal átvezetett kerítésen.
*
Új helyemen, a nyolcas barakkban két másod-unokatestvérem aludt, egyikük velem egyidős, és vele a tizenegy éves húga, akinek nem vágták le a haját. Nagyon kilógott a többiek közül, olyan duci volt, mint egy labda, széle-hossza egy, és még haja is volt. Úgy látszik, valamelyik SS-nek megtetszett ez a látvány, és ezért életben hagyták kuriózumnak.
A nagyobbik magas, nyúlánk lány volt, mindketten sötét bőrűek. Szatmárról hozták el őket, anyám és az ő anyjuk unokatestvérek voltak. Mindig kapcsolatban álltunk velük, Erdély felszabadítása óta átjártunk egymáshoz. Ők szorítottak nekem helyet maguk mellett a priccsükön.
Rózsi a huszonkettesben, én a nyolcasban aludtam, és megbeszéltük, hogy minden reggel találkozunk a mosdóban még a zählappell előtt. A zählappell után járkálhattunk, olyankor is együtt voltunk. Nővérem szervezte meg a blokkok közötti cseréket, valaki átment az anyjához vagy egy testvéréhez. Mindegy, hogy élve vagy halva, de a számnak rendben kellett lennie Auschwitzban, minden lágerben, minden barakkban. Minden priccsen tizenkét ember, minden barakkban ezer. Reggel adtak egy kis kávét, és aztán mentünk a zählappellre.
Ez így ment majdnem egy hónapig, de az is lehet, hogy tovább. Akkor már nem tudtam az időt. Mindenki odakerült minden városból, minden faluból, rengeteg család hosszú idő után találkozott, mint ahogy mi is. Találtunk unoka- és másod-unokatestvéreket más blokkokban is, sokszor jöttek szembe a lagerstrassén ismerősök Csengerből.
Az újak még teljesen kopaszok voltak, de idővel lassan nőni kezdett a hajunk. Egyik unokatestvérem lauferin, futár volt. Amikor leszámolták az egyes blokkokat, akkor ráírták a rabok számát egy hivatalos nyomtatványra, ezeket kellett összeszednie a barakkokból. Lauf azt jelenti, hogy szaladni, ebből lett a nevük. Ezért dupla kenyeret vagy valami más extra juttatást kapott, akinek volt egy kis többlete, az már tudott cserélgetni, üzletelni. Egyre éhesebbek lettünk, de az elkényeztetettek sokáig mégsem ették meg, amit adtak nekünk. A többiek rájuk hagyták, így több maradt másoknak.Az alattam lévő priccsen aludt egy lány, akinek a ruhaosztásnál egy nagy bugyi jutott. Egy hosszú selyembugyi, ez volt a ruházata. Dobáltak felénk mindenféle rongyokat, és azt kellett felvenni. Szegény ebben a selyembugyiban volt mindaddig, amíg elvittek minket a fertőtlenítőbe úgy három hét után. Felhúzta a hónaljáig, de ráadásul nagy mellei voltak. A válla meztelen volt. Olyan komikusan nézett ki szegény, egész életünkben minden találkozásunkon azon nevettünk, Klári a bugyival. Én nagyon szerencsés voltam, hogy egy hosszú kartonruhát kaptam. Levágtuk az alját, és kendőt csináltunk belőle, Rózsi és én. Ettől kezdve mi ketten le tudtuk takarni a kopasz fejünket.
A nővérem nagyon adott magára ott is. A margarint nem ette meg, az arcára meg a lábára kente, és vett egy körömreszelőt is egy adag kenyérért. Inkább nem evett, de a keze legyen rendben, annyira fontos volt neki, hogy néz ki. A háború után mesélte el, az a gondolat tartotta életben, hajtotta mindvégig, hogy visszatér, és újra találkozik Karcsival, a mérnök szerelmével. Muszáj volt megőriznie a szépségét. Nagyon vigyázott magára, jól akart kinézni, nagyon hiú volt. Ki adna fel egy adag kenyeret egy ráspolyért? De neki ez fontosabb, életbevágóbb volt, mint a kenyér. Szerzett egy bársony pizsamakabátot is. Auschwitzban az egy vagyont ért, megint lemondott egy adag kenyérről, vagy ki tudja, mennyit kértek érte.
Attól kezdve ebben a fekete pizsamakabátban járt köztünk, nagyon elegánsan hordta.*
Rózsi napközben mindig beszökött hozzám a barakkomba, mintha ott lakna. Egyszer odajött hozzánk Lili, az egyik stubenälteste két vödörrel.
– Kisasszony, menjen, és töltse meg, hozzon vizet – mondta a nővéremnek. Rózsi nem szólt semmit, fogta a két vödröt, elment velük az ajtóig, ott letette, és visszajött. Úgy gondolta, rá ez a parancs nem vonatkozik, mert nem ott lakik. De utána Lili odajött hozzánk, nagyon dühös volt.
– Mit gondolsz te, hol vagy? Tessék menni hozni vizet, vagy ha nem… – üvöltötte neki.
– Vagy ha nem, akkor mi lesz? – Rózsi pimaszul visszakérdezett.
– Ez lesz! – Nem késlekedett a válasz, elővett egy botot, és szörnyen megverte a nővéremet.
A kápók nem dolgoztak, hanem minket dolgoztattak. Zsidó lányokból is választottak kápókat, dupla kenyeret kaptak fizetségként, de nagyon meg kellett dolgozniuk érte. Illetve velünk végeztették el a munkát, ők csak ütöttek, ha nem akartuk megcsinálni, noha ők kapták érte a kenyeret. Vizet kellett hozni, ennivalót kellett hozni, mosni kellett az ő ruháikat. Minden stubenältestének voltak szolgálói. Ők végezték el a feladatokat, és cserébe adott érte egy kis falat kenyeret. Magas pozíció volt, főnökök voltak felettünk, szabadon üthettek minket.
Pár nap múlva Irma, a láger SS-tisztje egyre dühösebb lett, mert nem stimmelt a létszám a zählappellen. Valaki hiányzott, és éppen a mi barakkunkból. Addig nem lehetett vége a zählappellnek, amíg meg nem találták a hiányzót vagy a többletet.
Ekkor életemben először kárörvendő voltam. Elégtételt éreztem, úgy gondoltam, hogy a Jóisten igazságos. Szörnyű volt látni, ahogy Lili püfölte a testvéremet, és nem tudtunk visszaütni.
Úgy sejtem, egy hónapja lehettünk ott, de az időérzékem már elveszett. Egyik reggel mentem a mosdóba találkozni Rózsival, és valaki a nevemen szólított.
– Schőner Gitta, jöjjön ide! – Mentem a hang felé. Egy lány állt ott, kezében a fekete bársony pizsamakabáttal. Elállt a lélegzetem.
– Hol a Rózsi? – Meghasadt a szívem, éreztem a fájdalmat. Mintha kés hatolt volna belém.
– Elvitték – felelte. Semmire nem tudtam gondolni, csak hogy nincs itt. – Kiválasztották munkára, holnap reggel már nem lesz itt – hallottam. Szörnyű kínokon mentem keresztül. Napokig ordítottam, visítottam, nem tudtak lecsillapítani. Rettenetes fájdalom volt.
Shiri Zsuzsa: Gitta könyve
21. Század Kiadó, 2021