Daniel Brühl is beállt azon színészek közé, akik tanulmányi kirándulást tettek a kamera túlsó oldalára. Németország egyik legismertebb színésze az utóbbi két évtizedben az univerzális európai karakterszínész prototípusává vált, igazi kozmopolita neveltetése miatt már egészen fiatalon négy nyelven – németül, spanyolul, angolul és franciául – beszélt anyanyelvi szinten, amely lehetővé tette számára, hogy vonzó név legyen az európai filmgyártás számára. Még Quentin Tarantino is felfigyelt erre, aki a Becstelen Brigantyk szereplőválogatásakor kifejezetten olyan színészeket keresett, akiknek nem okoz problémát hol franciául, hol németül, hol angolul beszélni. Brad Pitték náciölő hadművelete után Hollywood kapui már nem csak résnyire, sztereotip német karakterek eljátszásának erejéig nyíltak meg előtte, hanem szélesebbre tárva engedték Brühlt szerepekhez jutni.
Szakmailag ezek közül egyértelműen a 2013-as Hajsza a győzelemért volt az egyik legfontosabb film, amelyben Niki Laudát keltette életre, Brühl neve pedig 2014-ben ott szerepelt több mint egy tucat filmes díjátadó – köztük a BAFTA – jelöltjei közt. A legenda szerint ez hozta meg számára a The Alienist című sorozat egyik főszerepét, amelyben Luke Evans és Dakota Fanning oldalán nyomoz sorozatgyilkosok után. Bár karrierje korábbi részeiben még remek érzékkel egyensúlyozott az európai és amerikai szerepek közt, az elmúlt években inkább az utóbbit választja. Első rendezését azonban német földön képzelte el, a saját ötletéből írt és rendezett Saját lifttel a pokolba a Berlinálé versenyprogramjában mutatkozott be az idén.
Daniel nagymenő színész, épp Londonba tart egy szuperhősfilm castingjára, amely saját elmondása szerint sem Oscart, sem szakmai kihívást nem jelent számára, de legalább jó sok pénzt hoz a számlájára, és ezzel dobbanthat nagyot a nemzetközi porondon. A reptér előtt útba ejti még a kedvenc kocsmáját, ám nem sejti, hogy nemcsak a szokásos kávéját hörpinti majd itt fel, hanem a szennyest is kiteregetik majd a pultra. Ül a kocsmában ugyanis egy férfi, akiről hamar kiderül, hogy Daniel szomszédja, és gyanúsan sokat tud a színészről.
– Maga az én házamban lakik?
– Nem, maga lakik az enyémben
– hangzik el a film egyik tételmondata. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a film a színészek nyilvánossággal vívott harcáról szól, a Saját lifttel a pokolba a dzsentrifikáció kérdését helyezi a középpontba. Brühlt évek óta élénken foglalkoztatja a téma, egy interjúban meg is osztotta, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a jelenség árnyoldalait. A film ötlete akkor merült fel benne, amikor egy ideig Barcelonában lakott, egy étteremben pedig egy helyi építőmunkás ült le vele szembe. A férfi leplezetlen megvetéssel bámulta a pincérrel spanyolul csevegő színészt, mintha éreztette volna vele, hogy hiába próbálja Brühl bizonygatni saját spanyolságát, lerí róla, hogy idegen. A színész fejében ekkor ütött szöget egy érdekes felvetés: mi lenne, ha a munkás épp a házában dolgozna, és figyelné, ahogyan az idegen épp megveti a lábát Madridban?
A barcelonai születésű, de egyébként német színész – saját bevallása szerint – amióta elhagyta gyerekkora színhelyét, Kölnt, majd Berlinbe és Barcelonába költözött, érzi magán a dzsentrifikáció miatt beköltözöttekre sütött bélyeget, amely rossz érzéseket kelt benne, a mai napig gyakran idegennek érzi magát tőle. Berlinben ráadásul gyakran szembesül azzal, hogy elsősorban az egykori kelet-berliniek továbbra is nagyon gyakran rugóznak a kelet-nyugat különbségeken, és ezt általában nem is rejtik véka alá. A jelenség egyébként a mai napig érezteti a hatását Berlinben, sőt, nagyon is aktuális problémáról van szó, ahol rendre tiltakoznak a városvezetés településfejlesztési politikája ellen: 2017-ben például színházblokád is volt, hogy így tiltakozzanak a rendkívül gyorsan emelkedő lakbérek és az abból fakadó népmozgás ellen. Ez párosul azzal, hogy ugyan a berlini fal már régóta nem áll, a kelet-nyugat ellentéttől sokan a mai napig nem tudnak teljesen szabadulni.
A saját élmények köré egy kitalált, de hozzá gyanúsan hasonlító karaktert épített. A színész rajongói vélhetően percenként cinkosan mosolyognak majd egyet a hasonlóságokon, mert van belőle elég: a filmes karakterét Danielnek hívják, spanyolul is beszél, utalgatnak egy bizonyos Stasi-filmre, amely beindította a karrierjét (Good Bye, Lenin), és ami miatt Kölnből Berlinbe költözött – a valóságban is így történt. Ráadásul épp egy szuperhős-produkcióban készül részt venni – Brühl is így tett, így keserítette meg a szuperhősök életét az Amerika Kapitány – Polgárháborújának rosszfiújaként, Helmut Zemóként. Saját alteregóját túlzóan arrogánsnak és nárcisztikusnak álmodta meg, ezeket a karaktervonásokat érezte ugyanis elengedhetetlennek a konfliktus kibontásához. Konkrét terveit az egyik legismertebb német író, Daniel Kehlmann fésülte forgatókönyvvé, Brühl pedig életében először állt be a kamera mögé. A szakmai titkokat nemcsak eddigi színészkarrierje során leshette el, hanem a családjában is: édesapja, Hanno Brühl dokumentumfilm-rendező volt.
A kifogástalan ing, a drága kabát és a szupersztármosoly mögül hamar előbukkan az esendő ember, akinek messze nem olyan tökéletes az élete, mint ahogy azt láttatni és hinni akarja. Bruno, a szomszéd az idősebb kelet-berlini generációt reprezentálja, őt távolról sem nyűgözik le a gazdag művészek, akik sok pénzért építtetnek fényűző penthouse-t és saját liftet a régi, berlini bérház tetejére, de azok sem, akik véleménye szerint a pénzüknek köszönhetően pofátlankodtak be Berlinbe. A megkeseredett szomszédot egyébként az a Peter Kurth játssza, aki a 2015-ös A Heavy Heart című filmben alakított egy halálos beteg bokszolót, amiért meg is kapta a legjobb színésznek járó Német Filmdíjat, de láthattuk a Babilon Berlinben is, sőt, egy kis szerepe neki is volt a Good Bye, Leninben. Brühllel tökéletes párost alkotnak a két férfi szerepében, egyszerre tragikus és vicces szópárbajukat a sztoikus nyugalommal cigarettázó pincérnő szerepében Rike Eckermann felügyeli.
A Saját lifttel a pokolba remekül indul, első fele kifogástalanul működik. Daniel izgágasága és a kattogó zene ügyesen srófolja fel a feszültséget, hogy aztán a film közepénél megbicsakló tempó miatt ne legyen belőle végül egy sodró erejű alkotás, csak egy közepesen ígéretes kezdés. Egy ponton ugyanis repetitívvé válik Daniel állandó visszatáncolása, míg a film első felében ott lappang a feszültség, hogy bármikor kisétálhat a bárból. A fináléra értelemszerűen ismét összekapja magát a film, újra tapintani lehet a feszültséget az elején még oly vidámnak tűnő, a végére azonban fagyos hangulatú kocsmában.
A katarzis ennek ellenére mégis elmarad, a megingást követően már nem tud a film visszakapaszkodni abba az izgalmas iramba, amelyben addig haladt. A Saját lifttel a pokolba ennek ellenére remek humorával, frappánsan megírt párbeszédeivel és a szereplőgárda jutalomjátékával kellemesen elszórakoztat, mi több, témájával is ad bőven gondolkodnivalót az otthonérzésről és annak megkérdőjelezéséről. Daniel Brühl első rendezésével saját liftet épített magának, ami a dzsentrifikáció, a hírnév hamis csillogása és az emberi természet mélyére száll alá, és amely ugyan néha megáll, és döcögve indul tovább, mégis ígéretes rendezői debütálás.
Saját lifttel a pokolba (Nebenan), 2021, 92 perc. 24.hu: 6,5/10
