Hollywood csúcsairól kevesen zuhantak akkorát, mint Harvey Weinstein. Pár éve még ő volt a filmipar egyik legnagyobb hatalmú, egyszerre csodált és rettegett alakja, aki sztárt faraghatott szinte bárkiből, ám ugyanolyan könnyedén derékba is törhette a karrierjét.
Ehhez képest Weinstein mára egy bukott, közmegvetés övezte és ránézésre is megtört ember, aki épp 23 éves börtönbüntetését tölti. Rozogán, járókerettel jelenik meg a tárgyalásokon, ügyvédei szerint a megvakulás fenyegeti, ám hamarosan így is újabb súlyos vádakkal állhat bíróság elé, miután New York állam kiadta őt Los Angelesnek. Az epikus léptékű bukástörténet ráadásul jócskán túlmutat önmagán, egy új éra nyitányát jelenti: az úgynevezett #metoo-korszakét, amely radikálisan átformálta a híres/nagyhatalmú emberek elszámoltathatóságáról alkotott elképzeléseinket, és amelynek pozitív és negatív hatásai a mai napig velünk vannak, kifogyhatatlan muníciót szolgáltatva az állandóan kiújuló kultúrharcokhoz.
A sokszor temetett oknyomozó újságírás jelentőségét mutatja, hogy a váratlan erejű lavinát két cikk indította el, amelyek pár nap különbséggel jelentek meg a New York Timesban és a New Yorkerben 2017 őszén. Már ezekben is számos áldozat számolt be arról, hogyan zaklatta vagy erőszakolta meg őket Weinstein, aztán a következő hetekben több mint nyolcvan nő vallott ellene, végleg elsöpörve a sérthetetlennek tartott producert a színről. A New Yorkerben megjelent, a súlyosabb vádakat – és bizonyítékként egy hangfelvételt is tartalmazó – cikket a szemtelenül fiatal Ronan Farrow írta, aki ezzel Woody Allen és Mia Farrow kölyökképű fiából egy csapásra az oknyomozó újságírás üdvöskéje lett Amerikában: a Times újságíróival megosztva elnyerte a Pulitzer-díjat, gyakran felbukkan a tévéképernyőn, és azóta is ontja magából a hasonló témájú cikkeket, amelyeket általában hatalmas figyelem övez.
Az elit összezár
Hogy Farrow mennyire érzi a mai nyilvánosságot, abból is látszik, hogy minden létező bőrt lehúzott a Weinstein-botrányról: 2019-ben írt egy könyvet (Catch and Kill) arról, hogy született meg a nagy hatású cikke, a kötet augusztusban végre magyarul is megjelenik Hollywood csúcsragadozója címmel a Corvina Kiadónál. A könyvből készült egy hangoskönyv, majd egy podcast, a podcastból pedig egy hatrészes dokusorozat, ami épp nemrég debütált az HBO-n. Mindez túlhabzásnak tűnhet, főleg, hogy általában van valami visszatetsző abban, amikor a média a külvilág helyett önmagával kezd el elmélyülten foglalkozni. De a Weinstein-leleplezés Farrow-féle sztorija tényleg annyira izgalmas, hogy sok krimivel felveszi a versenyt, ezért nem is csodálkoznánk, ha a cikk, a könyv, a podcast és a dokusorozat után hamarosan jönne a fikciós feldolgozás is.
A Hollywood csúcsragadozóját ugyan meg-meglegyinti a belterjesség veszélye (különösen, hogy sok fejezetben a magyar olvasók számára kevéssé ismert médiaszemélyiségek sorát vonultatja fel), de az ilyen pontokon tovább lendítenek az újabb és újabb fordulatok, kulisszatitkok vagy épp sötét konspirációk, amik a sorsfordító oknyomozó cikk születését kísérték. A részletekbe menő, 400 oldalas könyv azért nem fullad ki, mert végső soron nem is magáról Weinsteinről szól, hanem arról a közegről, ami hatalommal ruházta fel és megvédte őt egészen a 2017-es bukásáig. Márpedig a tanulság épp itt keresendő. A legfontosabb kérdés ugyanis nem az, hogy miért söpörte el végül Weinsteint a népharag. Sokkal inkább az, hogy miként maradhatott a csúcson ilyen sokáig valaki, akinek zaklatásairól évtizedek óta keringtek pletykák és áldozati beszámolók Hollywoodban, és szinte mindenki tudott róla, hogy megengedhetetlenül bánik az útjába kerülő és alávetett pozícióban lévő nőkkel. Ronan Farrow ezt a kérdést igyekszik megválaszolni aprólékosan és nagyon plasztikusan, több okot is azonosítva a kollektív kudarc mögött:
- A legfőbb ok természetesen a mindent átható félelem, amit a jogi és szakmai ellehetetlenítéssel való fenyegetés idéz elő.
- De ott vannak a Weinstein- és Trump-féle hatalmasságokkal szövetkező pletykalapok, amelyek nemcsak az ellenfelek lejáratásában vesznek részt nagy elánnal, de akár a számukra kellemetlen sztorik jogát is megveszik, hogy ne kerülhessenek nyilvánosságra (innen a Catch and Kill, vagyis „elkapni és megölni” cím, ami tehát nem szó szerinti gyilkosságra utal).
- Az elit összezárása és a kölcsönös szívességek rendszere, ami Farrow szerint szerepet játszott abban is, hogy egy ponton az őt foglalkoztató nagy tévécsatorna, az NBC is le akarta állítani a Weinstein-riportot. Így menekítette át végül a New Yorkerhez.
- És persze nem szabad megfeledkezni a kémek és magánnyomozók kisebb hadáról sem, amelyet Weinstein potenciális vádlóira, illetve a „kellemetlenkedő” újságírókra küldött rá.
Erre az utóbbi pontra a lehető legkémfilmesebb módon derült fény. Ronan Farrow hosszú hónapokig dolgozott a Weinstein-ügyön, és kezdetben csak zavartan nevetgélt, amikor tapasztaltabb ismerősei olyanokat mondtak neki, hogy jobban teszi, ha beszerez egy fegyvert magának. Aztán gyanús lett neki, hogy New York-i lakása előtt mintha rendszeresen ugyanaz az autó parkolna, két férfivel az utastérben, de meggyőzte magát, hogy biztos csak paranoiás. A Weinstein-ügy kirobbanása táján kapott először fülest arról, hogy a producer egy sor biztonsági céget foglalkoztatott az „ellenségek” megfigyelésére és elhallgattatására, köztük a világ egyik legnagyobb vállalati hírszerző cégét, az amerikai Krollt, a szintén meghatározó K2-t, illetve az izraeli székhelyű Black Cube-ot is, amely jellemzően az izraeli kémszolgálatok és a hadsereg volt hírszerzői közül toborozza munkatársait. A cégek aktát vezettek a Weinstein zaklatásaira egyre nyíltabban utalgató színésznőről, Rose McGowanről és más potenciális vádlókról, de a velük szóba álló riporterekről, például a New York Times cikkét szerző Jodi Kantorról és Farrow-ról is.
Kémek mindenütt
A Black Cube szűk egy év alatt több mint 1,3 millió dollár értékben számlázott ki szolgáltatásokat Weinsteinnek, és bár a kármentesítés nem sikerült, a jelek szerint azért megdolgozott a pénzéért. A Farrow birtokába kerülő szerződésben szerepelt például, hogy az ügyfél rendelkezésére bocsátják egyik „elkötelezett és tapasztalt hírszerző tisztekből álló csapatukat”, amely az „USA-ban és szükség szerint bármely más országban bevethető”, és a tagjai között volt projektmenedzser, hírszerzési elemző, nyelvész és avatár-operátor, akiket speciálisan arra képeztek ki, hogy hamis identitásokat hozzanak létre a közösségi médiában. Továbbá volt a csapatban egy pszichológiai befolyásolásban széleskörű tapasztalattal rendelkező műveleti szakértő. Sőt, azt is megígérték, hogy felvesznek egy oknyomozó újságírót, akinek négy hónapon keresztül havi tíz interjút kell készítenie célszemélyekkel, összesen negyvenezer dollár díjazás fejében. Az ügynökség pedig „ezeknek az interjúknak az eredményét késlekedés nélkül az ügyfél tudomására hozza”.
Rose McGowanre még egy Anna fedőnevű ügynököt is ráállítottak, akinek az volt a feladata, hogy a bizalmába férkőzzön és megszerezze a készülő memoárját. Mindezt Farrow háromrészes cikksorozatban dolgozta fel a New Yorkerben, közben feszült és a maga nemében szórakoztató beszélgetéseket folytatva a Black Cube tel-avivi központjával, ahonnan igyekeztek tagadni, hogy az említett újságírókat megfigyelték volna.
Pár hónap múlva további fordulatok jöttek, amikor Farrow rejtélyes, sokatmondó üzeneteket kapott egy bizonyos Axiomtól, aki találkozni akart vele. New York színházi negyedének egyik brazil éttermébe beszéltek meg találkozót, de amikor Farrow leült egy asztalhoz, megcsörrent a telefonja, és egy férfihang átirányította egy másik, perui étterem pincéjébe, ahol még térerő sem volt. Ott aztán megjelent a titokzatos férfi, ő volt Igor Ostrovskiy, aki elárulta, hogy hónapokig követte és figyelte meg Farrow-t egy helyi magánnyomozó irodának dolgozva, sokáig nem tudva, hogy ki a megbízó.
Először a rendőrséget, majd az FBI-t próbálta értesíteni, de mindenhonnan lepattant, így döntötte el végül, hogy magát a célszemélyt értesíti arról, hogy nem paranoiás, tényleg minden lépését szemmel tartották. Ő és a főnöke ültek abban a bizonyos autóban is, amit Farrow a lakása előtt kiszúrt, Ostrovskiy bizonyítékként mutatott is neki képeket, amiket a megfigyelések során készített.
Elmesélte azt is, hogy amikor egyszer nyomát vesztették, végül valamilyen geolokációs szoftverrel sikerült beazonosítani, merre jár. Ez épp aznap történt, amikor az NBC-nél parkolópályára tett Farrow először ment a New Yorker szerkesztőségébe, és csak annyit észlelt, hogy furcsa rendszerüzenetek ugranak fel a telefonján mindenféle kérdőívekről és időjárás applikációkról. Ostrovskiy nem látta ezt a szoftvert, csak a helyadatokat kapta meg, rácsodálkozva, hogy milyen jól működik, de még jobban aggódva, hogy nem törvényes, amit csinálnak. Ez a program tehát minden bizonnyal nem a Pegasus volt, mert az még ennyi nyomot sem hagyott volna a telefonon, és sokkal nagyobb hozzáférést biztosított volna.
A menekülő ügynök
Ha valaki véletlen lemaradt volna az utóbbi időszak legnagyobb sztorijáról: az izraeli NSO Group által fejlesztett kémszoftver azért uralta a címlapokat az utóbbi napokban, mert egy nemzetközi tényfeltárás nemrég hozta nyilvánosságra, hogy a világ számos országában figyelhettek meg vele újságírókat és kormánykritikusnak tartott üzletembereket vagy aktivistákat, többek között Magyarországon is. (Pár éve a Black Cube neve is felbukkant a magyar nyilvánosságban, mert olyan információk láttak napvilágot, hogy az izraeli cég által készített anyagok segítségével próbált Bayer Zsolt kormánypárti publicista lejáratni jogvédő civil szervezeteket a választás előtt).
Ez a felfutóban lévő botrány csak még aktuálisabbá teszi a Hollywood csúcsragadozójának ezt a szálát, Farrow már a 2019-es Catch and Kill podcastban is hangsúlyozta, hogy ez a jelenség sokkal többről szól annál, mint ami vele történt, és többről szól Harvey Weinsteinnél is. Szerinte ugyanis felmérhetetlen és nagyon aggasztó globális következményei lehetnek annak, hogy a felszín alatt gőzerővel épül egy profitorientált kiber- és hírszerzési piac, ami egyre hatékonyabb megfigyelésre és hackelésekre képes, miközben nem elég átlátható és ellenőrizhető. Az NSO Group tevékenységére először a Citizen Lab nevű kanadai kutatóintézet irányította rá a figyelmet 2018 őszén, amikor Jamal Khashoggi brutális meggyilkolása után jelentették, hogy a Pegasus kémszoftver nyomait megtalálták egy iPhone-on, ami a szaúdi ügynökök által megölt és feldarabolt újságíró egyik barátjáé volt.
Ostrovskiy egy olyan félresiklott akcióról is beszámolt Farrow-nak, amikor egy izraeli Black Cube-ügynököt kellett elkísérnie, hogy a Citizen Lab egyik kutatójával, John Scott-Railtonnal találkozzon. Az ebéd során az ügynök a Pegasusszal kapcsolatos nyomozásukra terelte a témát, megkérdezve Scott-Railtontól, hogy volt-e rasszista indíttatása annak, amikor egy izraeli cég után kutakodtak, illetve érdeklődött a holokausztról alkotott nézeteiről is. Közben a Black Cube-ügynök minden jel szerint egy tollnak álcázott diktafonnal rögzítette a beszélgetést, ám arra nem számított, hogy ebédpartnere is gondoskodott meglepetésről.
Miután fejvesztve kijutottak az épületből, egyenesen a reptérre szállította őt, ahonnan az első géppel röpült vissza Izraelbe (egy amatőrnek tűnő hiba aztán hamar leleplezte személyazonosságát, ugyanis a táskáján hagyott egy matricát, amin az igazi keresztneve szerepelt).
Az NSO Group persze határozottan tagadta, hogy valaha felbérelték volna a Black Cube-ot őket kritizáló személyiségek és szervezetek lejáratására, ahogy azt is, hogy a szoftverüknek köze lett volna Khashoggi vagy más újságírók megfigyeléséhez. A mostani közleményeik is kiemelik, hogy magánszemélyeknek eleve nem adják el a Pegasust, és a kormányok között is válogatnak a megbízhatóság alapján.
Túl jó, hogy igaz legyen?
Ronan Farrow könyvét és audiovizuális kiegészítéseit tehát lehet a #metoo-mozgalom története és a mostani megfigyelési botrány felől is olvasni. Mindkét témában bőven szolgál érdekességekkel és kulisszatitkokkal, bár az is igaz, hogy helyenként az izgalmas, kémregényes elbeszélés lendülete mintha háttérbe szorítaná az akkurátus tényfeltárást. A gyakori elismerések mellett ezt a kritikát időről időre meg is kapja Farrow, a legkeményebben talán egy tavalyi New York Times véleménycikkben, amelynek már a címe is arra utalgatott, hogy Ronan Farrow egyszerűen „túl jó ahhoz, hogy igaz legyen.” Ebben Ben Smith azt állítja, hogy az ország egyik legünnepeltebb újságírója nem ellenőrzi és támasztja elég rigorózusan az információit, hogy hangzatos és gyakran túlzó állításokat tehessen. Nem vádolja tehát kitalációkkal, de azzal igen, hogy helyenként túloz és szemet huny bizonyos oknyomozói sztenderdek felett az izgalmasabb sztori kedvéért.
A cikk nagy port kavart, és még jó darabig elvitatkoztak rajta az amerikai médiában és a Twitteren, Farrow szakmai reputációját azonban nem igazán tépázta meg az eset. Szerepelt aztán az Allen kontra Farrow című dokusorozatban is, amely a tények helyett vállalhatatlan érzelmi manipulációval próbálta meggyőzni a nézőket, hogy Woody Allen a 90-es évek elején molesztálta lányát, az akkor hétéves Dylant.
A film a #metoo érzelemvezérelt, statáriális ítélőszékének legrosszabb példái közé tartozott, amely ráadásul az egyik állítólagos áldozat érdekében lenullázza az összes többi állítólagos áldozat narratíváját (például a Ronanékkel együtt felnövő Moses Farrow-ét és Soon-Yi Previnét, akik azt nyilatkozták, hogy nem az apjuk, hanem az anyjuk, Mia Farrow manipulálta és bántalmazta őket érzelmileg). A méltányosság jegyében viszont talán lehet azt mondani, hogy Ronan nem oknyomozó újságíróként, hanem érintett családtagként vett részt a teljesen egyoldalú filmben, és különben sem a film készítője, csak szereplője volt.
