Nézzünk magunkba: amint megismerkedünk valakivel, az első pillanatban máris benyomásokat alakítunk ki róla. Ha belépünk például egy szobába, ahol életünk párja éppen tévét néz, először azt kérdezzük: „Mi megy, drágám?” Csakhogy a műsor „külsőségeiből” addigra már mi magunk is megállapítottuk, elkezdődött-e kedvenc vetélkedőnk vagy focicsapatunk meccse. Pedig nincs ráírva: csupán a „csomagolásból”.
Mert maguk a külsőségek máris kommunikálnak velünk, ha akarjuk, ha nem. És a látszat ellenére azonmód kétoldalúvá válik a kapcsolatunk, mert ha szeretjük, ott ragadunk előtte, ha meg utáljuk, azonmód kifordulunk a helyiségből, még jó, hogy nem kommentáljuk egy fintorral vagy megjegyzéssel – ami persze további kommunikáció…
Ha viszont bent maradtunk, azon nyomban, amint megjelenik valaki a képernyőn, azt mondjuk: „Nahát! Hogy ez hogy néz ki?!” Persze ha már ismertük, akkor ezt: „Nahát! Hogy ez már megint hogy néz ki?!…” Aztán meg, ha megszólal, ezt mondjuk: „Hát hogy ennek micsoda egy hangja van!” Esetleg, mert hallottuk már, vagyis van viszonyítási alapunk: „Ejnye, miért nem szokik le végre arról a csúnya cigarettáról?” Amikor pedig mindezen átestünk, odafordulunk házastársunkhoz: „Te, mondott már valami fontosat?”
Mindezzel csak azt akarjuk érzékeltetni, hogy a kommunikációnak négy, egymástól jól elkülöníthető, mégis egymásba kulcsolódó rétege van.
– A megjelenésünk vagyis a külsőségeink a tárgyi környezetünktől a hajviseletünkig,
– a megmutatkozásunk vagyis a testbeszédünk a gesztusainktól a tekintetünkig,
– a megszólalásunk vagyis a beszédünk a légzésünktől a hangsúlyainkig,
– a megnyilatkozásunk vagyis a mondandónk a gondolatainktól a szavainkig.
Ha valakit meg akarunk nyerni magunknak, teljes eszköztárunkat személyesen vethetjük be legsikeresebben! Hány hódítással büszkélkedhetünk, ugye, hölgyek és urak? És persze hány melléfogással, amikor rossz napot fogtunk ki…
De maradjunk az üzlet világában. Belépünk valahová, máris átnyújtjuk névjegykártyánkat. Partnerünk, ha azonnal nem is jut el esetleg a tudatáig, rögvest szemrevételezi, megtiszteltük-e kiskosztümmel vagy zakóval. Megszólítjuk: kellemesen vonzónak, netán kellemetlenül taszítónak ítéli hangunkat? És ekkor indíthatunk egy előre kitalált, jópofa mondattal: „Hoztam neked, haver, egy fincsi cuccot! Fölkapod?” És ezzel visszafordíthatatlanul a siker útjára léptünk.
A fönti jelenetben – lehet elemezni! – használhattuk a teljes eszköztárunkat, ha elég ügyesek voltunk.
Csakhogy kapcsolatot, ne feledjük, alaphelyzetben háromféleképpen vehetünk föl:
– személyesen,
– szóban,
– írásban.
Ha írásban ismerkedünk, akkor a négy kommunikációs réteg nyújtotta lehetőségből kettőt elveszítünk (vagy megúsztunk két kényeset, ahogy tetszik, lehet választani). Ebben az esetben a megmutatkozásunkkal és a megszólalásunkkal nem kell törődnünk: bárhonnan, bármikor küldhetünk üzenetet, levelet.
Ha szóban, akkor csak egyet kerülhetünk el: a megmutatkozásunkat. Telefonálni lehet ugyebár otthonról, pizsamában.
Személyesen azonban mind a négyre fokozott figyelmet kell fordítanunk! Akár mi megyünk, akár hozzánk jönnek.
Van tehát, aki szívesen kommunikál írásban: ír e-mailt, sms-t, bármit. (Igaz, ezeket a legkönnyebb a lomtárba dobni.) Van, aki szívesen telefonál. (Bár a másik oldalon nem kötelező fogadni a hívást.) És van, aki bízik annyira önmagában (vagy annyira lusta, hogy nem fordít időt holmi bonyolult előkészületekre), és személyes varázsára hagyatkozik legszívesebben. Minden megoldásnak van előnye és hátránya.
Nézzünk őszintén szembe önmagunkkal, milyenek vagyunk! Melyek előnyös oldalaink, melyek az előnytelenek? Aztán ki lehet választani a legeredményesebbnek ígérkező utat.
Mielőtt azonban bármibe belevágunk, néhány alapkérdést meg kell válaszolnunk. Persze, ha gazdagok vagyunk, mindezt megcselekszi helyettünk egy kommunikációs ügynökség… A kérdések látszólag egyszerűek, de ha időt szánunk rájuk, és elmélyedünk bennük, kiderül, annyira azért mégsem.
– Mi az „árunk”?
Mert korántsem biztos, hogy az, aminek elsőre látszik!
– Miért akarjuk bárkire is rásózni?
Világos, pénzt akarunk keresni. De valóban csak azt szeretnénk?
– Tényleg: kiknek is szánjuk?
Miért éppen nekik? És azok-e ők, akiknek véljük őket?
– Hol akarjuk mindezt megcselekedni?
Hát ez az. Boltban? Irodában? Otthon?
– Mikor?
Napközben? Este, hétvégén?
És ha ez előző kérdésekre válaszoltunk, akkor jöhet a hogyan…
…de talán ez a legnehezebb.
A következő részben tehát éppen ezt a HOGYAN?-t kezdjük el kitárgyalni. Amikor is azzal foglalkozunk, milyen külsőségekre ügyeljünk, ha sikeresek (hitelesek, hatékonyak, eredményesek) akarunk lenni.
Nehéz helyzetekbe keveredhetünk, ha nem készülünk fel előre! Ajánlunk tehát figyelmükbe néhány önellenőrző villámkérdést, ha a Kedves Olvasónak van kedve bemérni önmagát. Öt perc az egész.
