Sztárok jönnek és mennek, de azt csak az utókor ítélete dönti el, hogy kik azok, akik tényleg maradandót alkottak a vásznon. Mindenesetre vannak elég üzembiztos tippek. Azzal például olyan nagyon nem nyúlhatunk mellé, ha Bill Murrayre megtesszük tétjeinket a „korunk legnagyobb komikusai” kategóriában. A Szellemirtóktól kezdve az Idétlen Időkigen és az Elveszett jelentésen keresztül a Wes Anderson-filmekig biztos mindenki talál olyan darabokat Murray filmográfiájában, amin sírva röhöghet. De ha azt épp nem is, Murray fanyar humorával felvértezve sokkal könnyebb édesbús mosollyal átkelni azon az agyament roncstelepen, amit életnek hívunk. Hetvenedik születésnapján hét pontban mutatjuk be, hogy lett a magának való, cserkészek által sem tolerált Bill Murrayből popkulturális legenda a vásznon és azon kívül is.
Rezzenéstelen arccal
Ami igazán bámulatos Murray fényes karrierjében, hogy szinte mozdulnia sem kellett hozzá. Legalábbis az arcizmait egész biztos nem kellett megmozdítania, amióta a 80-as évekbeli vígjátékaival berobbant a köztudatba. Hiszen Murray fő védjegye – a szarkasztikus megjegyzéseken túl – épp az a rezzenéstelen fapofa lett, amit minden filmjében magára ölt. Ebbe az arcba kedvünkre láthatunk bele
- kiábrándultságot,
- megvetést,
- elvágyódást,
- szomorúságot,
- gúnyt,
- bűntudatot,
- bosszúvágyat,
- mélységes unottságot,
- illetve ezek tetszőleges kombinációját.
Az elmúlt évtizedekben a vígjátékok egyik rejtélyes alaptörvényének bizonyult, hogy ezzel az arccal szinte bármit viccessé lehet tenni. A Murray-törvényt könnyen tesztelhetjük is: Első lépésként képzeljünk el valami teljesen prózai dolgot, mondjuk egy lejárt szavatosságú tejesdobozt vagy egy, a járdán árválkodó, felborult elektromos rollert. Megvan? Akkor most hajtsunk végre egy vágást és képzeljük hozzá Bill Murray arcát.
Na, ugye.
Ezt a komikus varázserőt a filmesek is felfedezték, nem véletlen, hogy annak ellenére is kapkodnak Murrayért, hogy hírhedten nehéz eset tud lenni a forgatásokon. Persze nem ő aknázta ki először a fapofában rejlő komikus potenciált, mint mindennek, ennek is voltak előzményei. Például Buster Keaton, aki már a filmtörténet hajnalán tökélyre vitte ezt a műfajt. Keaton ugyanis – nagy riválisával, a gyakran grimaszoló Charlie Chaplinnel ellentétben – pontosan erre a szenvtelenségre építette vígjátékait. Úgy nevettette meg közönségét újra és újra, hogy több tucat némafilmjében egyszer sem mosolyodott el a vásznon, amivel ki is érdemelte A Nagy Fapofa eposzi jelzőt.
Nem is lehet kérdés, hogy napjaink komikusai közül ki a méltó örököse ebben a műfajban, ami csak első pillantásra tűnik könnyűnek, valójában az egyik legnehezebb. Itt ugyanis nincsenek harsány grimaszok, minden a tökéletes ritmusérzéken, a teljes történeteket közvetítő tekinteten, és az alig észrevehető, apró rezdüléseken múlik, így csak egy hajszál választja el a sírva röhögős reakciót a teljes unalomtól. Ez a fapofa Murraynél is védjeggyé vált, az egyetlen biztos ponttá eddigi pályáján, amelyben amúgy észrevehető volt egyfajta elmozdulás: a harsány vígjátékok és az arrogáns karakterek helyett idővel egyre nagyobb teret kapott nála a dráma és a melankolikus humor. Ezzel összefüggésben pedig egyre többször tűnik fel karizmatikus rendezők független filmjeiben, míg a nagy stúdiófilmek háttérbe szorulnak (bár azért az évtizedek óta várt Szellemirtók 3-at végül csak bevállalta).
Hagyj üzenetet!
Aki szörföl néha az interneten, az biztos találkozott már efféle Bill Murray-anekdotákkal, amiknek egy része ellenőrizhetően igaz, más része pedig a popkulturális Olümposz fellegeibe vész. A lényeg, hogy Murray nemcsak a vásznon nyújtott alakításai miatt lett kultikus figura, de azon kívül is jókora legendáriummal bír. Hol egy idegen pár esküvői fotójába tolakodik bele, hol hirtelen ötlettől vezérelve csaposnak áll, hol pedig elfogadja a meghívást egy norvég házibuliba, de csak azért, hogy elmosogassa a halomban álló koszos edényeket, majd angolosan távozzon. Kicsit olyan, mintha az életben is folyamatosan szerepben maradna, vagy épp fordítva, a saját karakterét vinné be újra és újra a filmekbe.
Azt mindenesetre jól tükrözik ezek a mémesített sztorik, hogy Murray nem az a klasszikus, elitbuborékba zárkózó filmsztár, aki elbarikádozza magát a malibui birtokára, és kizárólag a közösségi médián keresztül kommunikál a világ fennmaradó részével. Murray úgy épített hollywoodi karriert, hogy esze ágában sem volt Los Angelesbe költözni, mert szerinte ott mindenki csak a vérét akarja, ő pedig nem akar átváltozni vérszívóvá. Példátlan módon még ügynöke sincs, csak egy ingyen hívható telefonja, üzenetrögzítővel. Aki valamit akar tőle, annak ezen a számon kell üzenetet hagynia, és Murray majd visszahívja, ha úgy tartja kedve. Ez a mélységesen nem 21. századi mentalitás egyfelől csak tovább növeli a titokzatosságot körülötte, még kelendőbbé téve őt, ugyanakkor megesik, hogy épp emiatt csúszik le szerepekről. Állítólag így maradt ki a Roger nyúl a pácbanból, a Szörny Rt.-ből és A család kicsi kincséből is, amelyben eredetileg rá írták Frank nagybácsi szerepét, ám végül Steve Carellnek kellett eljátszania helyette.
Szaladj, ha jön a Murricane!
Utaltunk már rá, hogy Bill Murray nem mindig egyszerű eset, ami olykor pokolivá is teheti vele a közös munkát. Ez már gyerekkorában is így lehetett, legalábbis erre utal, hogy viselkedése miatt Murrayt cserkészek és a gyereknek szánt baseball-ligába sem tűrte meg tagjai között. Hangulatingadozásai annyira durvák tudnak lenni, hogy becenevét is innen kapta: kollégája és jóbarátja, Dan Aykroyd nevezte el őt a „Murricane”-nek, merthogy ő is hatalmas pusztításra képes, ha egyszer elszabadul.
A balhék listája hosszúra nyúlik: összeveszett Chevy Chase-szel, beolvasott Lucy Liunak, és ki nem állhatták egymást Richard Dreyfusszal az Isten nem ver Bobbal forgatása során. Dreyfus évtizedekkel később idézte fel, hogy Murray úgy viselkedett, mint egy részeges ír bunkó, sértéseket üvöltve az arcába vacsora közben, egy alkalommal pedig egy nehéz üveghamutartót is a fejéhez akart vágni, csak szerencsére már ivott annyit, hogy nem találta el. Egy pár évvel ezelőtti interjúban a riporter finoman szóba hozta az efféle történeteket, mire Murray kifejtette, hogy egy barátjától tud róla: az a hír járja, hogy vele nehéz együtt dolgozni. Ám szerinte ezt csak azok terjesztik, akikkel ő nem szeret együtt dolgozni, illetve azok, akik eleve nem tudják, mi fán terem az igazi munka. Ellenpéldának szerinte ott van Jim Jarmusch, Wes Anderson, vagy Sofia Coppola, akik pontosan tisztában vannak vele, hogy kell bánni az emberrel, és lám, nincs is semmi probléma a forgatásokon.
Ezt a meggyőző elméletet kicsit aláássa Harold Ramis rendezővel történt nagy-nagy összeveszése. Ramis és Murray a 70-es évek chicagói komikus-szcénájában ismerkedtek meg és hamar barátok lettek. A 80-as évektől kezdve együtt készítettek olyan kultikus és közepesen kultikus vígjátékokat, mint a Dilibogyók – Táborparádé, a Golfőrültek, a Szellemirtók 1 és 2, a Bombázók a seregnek és az Idétlen időkig. Utóbbi hiába lett hatalmas közönségsiker, egyben az utolsó közös munkájuk is volt, mert annyira összevesztek a forgatáson, hogy 25 évig nem álltak szóba egymással. Murray állítólag állandóan késett, és gyakran gonoszkodott.
Bill nem csinált titkot a produkció iránti megvetéséből, így nagyon nehéz volt kommunikálni vele. A hívásokra nem válaszolt, a rendezőasszisztens nem érte el. Egy ponton valaki azt mondta neki: »Bill, tudod, sokkal könnyebbek lennének a dolgok, ha felvennél egy személyi asszisztenst. Így neked nem kéne vacakolnod ezekkel a dolgokkal.« Mire ő annyit felelt: »Oké«, majd maga mellé vett egy asszisztenst, aki teljesen siket volt és néma, csak jelnyelvvel kommunikált, amit sem Bill nem beszélt, sem senki más a stábból
– idézte fel később a hangulatot Ramis, aki ugyan cáfolta azt a makacs pletykát, hogy Murrayt megharapta a forgatáson a Philt alakító mormota. Bár aztán sokat mondóan hozzátette: ez biztos nem a mormotán múlott, ami nyilván megharapta volna, ha teheti, hiszen Billt sokan meg akarták harapni akkoriban. A viccelődések ellenére egyikük sem találta humorosnak a civakodást, a nagy sértődés évtizedekig tartott, csak 2014-ben békültek ki az akkor már halálos beteg Ramisszel.
Arra is utalnak jelek, hogy Murray nem kizárólag forgatásokon vesztette el a türelmét. Második felesége, Jennifer Butler a válásukkor távoltartási végzést kért férje ellen, és azt állította, hogy Murray többször is bántalmazta őt – igaz, a vádakat később visszavonta, és sikerült megegyezniük a válás feltételeiben.
Csak a Garfieldot bánja
Bill Murraynek eleinte voltak rendezői ambíciói is a színészet mellett, de ez a fellángolás nem tartott sokáig, mert első filmje, a Viszem a bankot című bankrablós vígjáték jókorát hasalt a pénztáraknál. Többet nem is próbálkozott a kamera mögött, de egy-két bukás azért így is kijutott neki a sikerekkel és kultikus filmekkel teli pályája során.
1984-ben például nagyon fel akarta dolgozni Somerset Maugham Borotvaélen című regényét, hogy eljátszhassa benne a főszerepet. Végül úgy sikerült rá pénzt szereznie a Columbia stúdiótól, hogy cserébe odavitte hozzájuk a hatalmas kasszasikernek ígérkező Szellemirtókat is. A Szellemirtók a várakozásoknak megfelelően robbantott is, a Borotvaélen viszont akkora fiaskó lett, hogy Murray magába fordult és négy évre visszavonult a filmezéstől (eltekintve egy villanásnyi cameo-szereptől a Rémségek kicsiny boltjában). A legendárium szerint ebben az időben filozófiát és történelmet hallgatott a párizsi Sorbonne-egyetemen, majd megújulva tért vissza a vászonra. Pályája egyértelmű mélypontját nem nehéz megtalálni: ő maga is pontosan tudja, hogy ezt az élőszereplős Garfield-filmek jelentik. Az alkotók szempontjából még érthető is a döntés, miért akarták Murrayt a cinikus macska szinkronhangjának mindenáron megnyerni, csak hát neki nem lett volna muszáj elvállalni, tekintve a végeredmény egy macskatáp-reklám színvonalát is alig-alig éri el. Nem véletlen, hogy amikor a Zombielandben megkérdezik tőle, hogy van-e olyan, amit megbánt életében, csak annyit felel:
Talán a Garfieldot.
Persze erre is van mentsége. Egy interjúban elmondta, hogy csak azért bólintott rá meggondolatlanul az ajánlatra, mert meglátta Joel Cohen nevét a szkripten, és azt hitte, hogy a Coen-testvérek Joeljéről van szó, akivel bármikor, bármin szívesen együtt dolgozna.
Majdnem vízbe fulladt
Hunter S. Thompson filmes alteregójaként a legtöbbeknek Johnny Depp ugrik be a Félelem és reszketés Las Vegasban miatt. És az olykor a megzakkanás jeleit mutató Depp tényleg sok tekintetben a gonzo atyjának legfőbb szellemi örököse, hiszen még arra is dollármilliókat költött, hogy megkísérelje földi hamvait kilőni a világűrbe. Ám nem Depp volt az első, aki Thompsont alakította a vásznon. Bill Murray már tizennyolc évvel korábban, 1980-ban eljátszotta őt az újságíró hőskoráról szóló Ahol a bölény dübörög című filmben, amely még jóval kevésbé volt elborult, és kevésbé is lett kultikus, mint Terry Gilliam agymenése. A forgatás alatt Murray és Thompson sok időt töltöttek együtt és próbálták állandóan túlszárnyalni egymást.
Mindent a csapatért
Bármennyire magának valónak tűnik néha, Murray mégse nagyon lehetett magányos gyerekként. Gyakorlatilag esélye sem volt erre, mivel chicagói ír-katolikus nagycsaládban nőtt fel, kilenc testvérével egyetemben. Talán innen ered az, hogy minden konfliktusa és balhéja ellenére igazi csapatjátékos-alkatnak bizonyult: ha valakivel megtalálja a hangot, azzal nagyon szívesen dolgozik újra. Így van ez Jim Jarmusch-sal, akivel négyszer, Sofia Coppolával, akivel háromszor, és természetesen Wes Andersonnal, akivel már a kilencedik filmjét forgatta az utóbbi években. Murray az elmúlt másfél évtizedben az andersoni világ elmaradhatatlan része lett, csakúgy, mint Owen Wilson, Jason Schwartzman, a képeskönyvbe illő színek, illetve a szimmetrikus beállítások. A bizalom már első közös filmjükben, az Okostojásban megmutatkozott. Nem elég, hogy az akkor már szupersztár Murray 9000 dollárért vállalta a szerepet, de még huszonötezer dollárt be is dobott a költségvetésbe a saját vagyonából, mikor a Disney nem volt hajlandó kifizetni a látványos helikopteres jelenetet.
Józanul részeg golfkocsizás
Golfőrültek, Space Jam – Bill Murray több sportfilmben is feltűnt pályája folyamán, ami egyáltalán nem véletlen. Mindenki tudja róla, hogy nagy sportrajongó, aki nemcsak rendszeresen feltűnik imádott csapata, a Chicago Cubs baseball-meccsein, de több saját másodvonalbeli baseball-csapat boldog birtokosa is. Ideje jelentős részét amúgy golfozással tölti, és természetesen már ebből is kialakultak legendás történetek. 2007-ben Stockholmban például a rendőrök azért állították félre és szondáztatták meg, mert a közúton közlekedett egy golfkocsival, ráadásul elég furán viselkedett. Murray utólag megmagyarázta ezt az esetet is: természetesen nem volt részeg, csak a haverjaival tartottak egy éjszakába nyúló golfbajnokságot, és akart adni egy fuvart a srácoknak a legközelebbi éjjelnappaliba. A rendőrök végül elengedték, és nem is hibáztathatjuk őket ezért. Melyikünk ne hinne el bármilyen bizarr sztorit, ha egysze Bill Murray mondja rezzenéstelen arccal?
Kiemelt kép: Giuseppe Maffia/NurPhoto/AFP
