A szovjet atomipar kapcsán az emberek nagy részének nem feltétlen a sikertörténet szó ugrik be elsőre, tegyük hozzá: jogosan. A felbecsülhetetlen károkat okozó, több ezer ember haláláért vagy megbetegedéséért felelős 1986-os csernobili katasztrófa alaposan beárazta az orosz atomágazatot.
Csernobil után kialakult egy általános ellenérzés az atomenergiával kapcsolatban, és ez hatványozottan igaz az orosz atomtörekvésekre. Mindezek dacára a szovjeteknek az atomenergia terén igenis vannak letagadhatatlan sikereik. Viszonylag kevesen tudják, hogy már jóval a katasztrófa előtt futott, sőt jelenleg is működik egy világviszonylatban is egyedülálló nukleáris projekt, ami hosszú évtizedek óta gyakorlatilag komolyabb üzemzavar nélkül látja el sikeresen a feladatát.
Nukleáris jégtörők
A világon egyedül Oroszország gyárt nukleáris meghajtású jégtörőket, amelyek atomreaktorok segítségével szelik át a megközelíthetetlennek gondolt, vízi közlekedésre alkalmatlannak tartott, vastag jéggel borított tengeri útvonalakat. Oroszország 1959 óta két ciklusban kilenc jégtörőt készített, közülük négy jelenleg is szolgálatban van. Ezek a hajók 150 méter hosszúak és 30 méter szélesek, nagyjából 140–200 fő közötti személyzet befogadására képesek, de utasok szállítására is alkalmasak.
A jégtörők szériagyártása 1975-ben az Arktyika projekt keretében indult, miután az 1959-es, Lenin névre keresztelt prototípus két kisebb meghibásodás után megbízhatónak bizonyult. 1967-ben egy kisebb hűtőfolyadékkal kapcsolatos problémát kellett elhárítani a mérnököknek, viszont két évvel később, 1969-ben az egyik reaktorral akadtak gondok. Biztonsági okokból ekkor mindhárom OK-150-es reaktort lecserélték az OK-900-as modellekre, de ezekből már csak kettőt raktak a hajótestbe.
A feljavított Lenin az új reaktorokkal sikertörténet lett, az Arktyika projekt alapjává vált. A hajót közel 30 év szolgálat után, 1989-ben szerelték le, jelenleg a murmanszki kikötőben múzeumként üzemel. A legendás járműből már szolgálat közben hős lett, még egy bélyegre is rákerült a hetvenes évek végén.
A sikeren felbuzdulva az Arktyika és a Tajmir projektekben összesen nyolc hajót készítettek el a szovjetek (a Szovjetunió összeomlása után Oroszország), utóbbiból jelenleg a szériával azonos nevű Tajmir és a Tajgacs van üzemben, míg az Arktyikákból az 50 let Pobedit és a Jamalt használják. A Tajmir és a Tajgacs 1989-ben és 1990-ben készültek el, míg az utóbbiak 1993-ban és 2007-ben. Ebből is látszik, hogy ezek a jégtörők, csakúgy, mint a hozzájuk hasonló anyahajó-méretű monstrumok hosszú üzemidőre lettek tervezve. Az atomenergiával történő hajtás nemhogy megrövidíti az élettartamukat, hanem növeli.
Mi hajtja?
Ahogy fentebb írtuk, minden hajóban két atomreaktor működik, de amíg az egyiket használják, addig a másik csak készenléti üzemmódban van. Ennek leginkább praktikus okai vannak: ha az egyik meghibásodik, akkor a másikkal a hajó még mindig el tud jutni biztonságos helyre.
Ezért fontos, hogy minden hajóban legyen tartalék reaktor. De vannak más biztosítékok is: az újabb modelleken már van mentőhelikopter, sőt kisebb mentőhajók is, amikkel szükség esetén el lehet hagyni a fedélzetet. A jégtörők nem gyors testű hajók, ellenben szinte bármin átmennek, ami a nyílt vízen eléjük kerül. Végebességük jégtörés közben 10 csomó, ami 19 kilométer/órának felel meg, de akadályok nélkül ez a sebesség felmehet 21 csomóra (39 km/h) is. A hajók lassan, de biztosan képesek akár a 2 méternél vastagabb egybefüggő jégtakarót is feltörni, a határ a tesztek szerint valahol 2,8 méter körül lehet.
Miért fontos ez az oroszoknak?
Oroszországhoz a földrajzi elhelyezkedése okán sok olyan terület tartozik, ami nehezen megközelíthető. A hajóknak kulcsfontosságú szerepük van abban, hogy a jég által elszigetelt régiók is megkaphassák az olyan létfontosságú szállítmányokat, mint a gyógyszer vagy akár a fűtőanyag.
Ezek a hajók utat törnek, folyamatosan tisztán tartják azokat a tengeri útvonalakat, amiken az említett rakományok eljutnak a megfelelő helyekre. Értendő ezalatt a Jeges-tenger nagy része, a hozzá tartozó öblök, torkolatok és nem utolsósorban a Bering-szoros is. A Tajmirt és Tajgacsot például eleve úgy tervezték, hogy sekélyebb vízben is képesek legyenek jeget törni, ennek a két hajónak kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy a Jenyiszej folyó az év túlnyomó többségében hajózható állapotban marad a fém -és faszállítmányokkal megpakolt kereskedőhajók számára.
Az atommeghajtás bár elsőre veszélyesnek tűnhet, az említett zord körülmények miatt még mindig a legtisztább és legolcsóbb megoldás. A dízelhajók sokkal több karbantartást igényelnének, ráadásul azokat sűrűbben kellene tankolni. A nukleáris jégtörők általában hét és fél hónapot töltenek vízen, tankolni pedig csak négyévente szükséges. Ilyen igénybevétel mellett az atomenergiának nincs igazi versenytársa.
Nem véletlen, hogy a legújabb, 2016-ban Szentpéterváron építeni kezdett, új generációs Arktyikát tavaly év végén már a Balti-tengeren tesztelték. A tervek szerint a minden eddiginél nagyobb jégtörőt, ami már a háromméteres jeget is könnyedén kettéroppantja, még idén ősszel vízre bocsáthatják.
Az új Arktyika több mint 148 milliárd forintnyi rubelbe került Oroszországnak, viszonyításképp: a magyar államadósság 31 557 milliárd forint volt 2020 első negyedévében. De az oroszok itt nem állnak meg, áprilisban bejelentették, hogy megállapodtak egy újabb jégtörő megépítéséről, aminek a munkálatai idén kezdődhetnek el. A Bolsoj Kamenyben működő Zvezda hajógyár előreláthatólag 7 év alatt építi majd meg minden idők legnagyobb nukleáris jégtörőjét. Az előzetes kalkulációk szerint az új hajó az Arktyika költségeinek több mint háromszorosába fog kerülni. A projekt már a legújabb osztály, a Ligyer tagja lesz, a hajó pedig stílszerűen a Russia, vagyis az Oroszország nevet kapja.
