Felcsút fénylő csillaga még a Mátrai Erőmű körüli botrányokból is jól jön ki

Váncsa István: Élet

Lőrinc barát két évvel ezelőtt nagyobbacska erőművet vásárolt. Nincs ebben semmi furcsa, falusi gázszerelő erőmű híján féleszű óriás. Nem volt jó vétel, vagy legalábbis nem látszott annak. Nagyrészt szén­tüze­lésű, ezért CO2 kvótákat kell fizetnie, azoknak az ára pedig mosta­ná­ban nagyon felment. Egyébként pedig halom ócskavas az egész, még működik ugyan, de az üzemeltetési költségek nőnek, az első két blokk élettartama két év múlva lejár. És evvel csak a felszínt kapirgál­tuk, a mélye sokkal randább (lásd például a Retteg­nek az em­berek a Mátrai Erőmű környékén című anyagot a 24.hu oldalán), viszont a valódi üz­letember épp arról ismerszik meg, hogy elnéz a csip-csup pénzügyi-gazdasági részletek fölött és egyetlen pillantással ragadja meg a lénye­get.

Ez egyfajta clairvoyance, vagyis szuperhumán képes­ség, a kivá­lasztottak sajátja, az olyanoké, mint Lőrinc barát és Viktor barát, Fel­csút leg­na­gyobb szülöttei, akik lelki és erkölcsi kvalitá­saikat tekintve oly közel állnak egymáshoz, hogy távolról nézvést már egynek látsza­nak, mint a kettőscsillagok. A külső szemlélő akár esküd­ni is merne rá, hogy ha­zánk e két kiválósága gazdasági tekintetben egy és ugyanaz a sze­mély,

Felcsút fény­lő csillaga, aki hol a Lőrinc, hol a Vik­tor nevet viseli.

Fénylő csillagunk az erőművet mondhatni bagóért vásárolta, 5,9 milliárd forintot adott érte, ez még a föntebb leírtak ismeretében is igen decens árnak minősül, különös tekintettel arra, hogy Lőrinc barát a cégből a vételárnak már a dupláját vette ki. Nem azért, mert az erő­mű azt megtermelte, hanem mert eleve benne volt. Az erőmű előző, német tulajdonosai viszont azt is lát­ták, hogy a portékájuk egy csődtömeg, amitől meg kell szabadulniuk, egyébként a következő évtizedben rámegy a gatyájuk is. Lőrinc barát úgy jött nekik, mint mentőangyal, ami nem véletlen, az ő lényében eleve van valami angyalszerű vonás, amit képtelen leplezni, noha ipar­kodik.

Hogy mért mászott bele ebbe a slamasztiká­ba, az elég kézenfek­v­ő. Azért, mert tudta, hogy tőle a magyar állam ezt a minden érté­ké­től gondosan megszabadított csődtömeget jó pén­zért megvásá­rolja, ami­kor annak eljön az ideje. Nem egyből, hanem hosszú és ar­tisztikusan szcenírozott huzavonát követően, hadd lássa a publikum, hogy ná­lunk nem öntik ám a közpénzt gondolkodás nélkül minden fu­tóbolond elé, hanem igenis alapos megfontolás után öntik és csakis a legderekabb magyar vállalkozók elé, akiket nemhogy egy ke­zün­kön, de egy ujjun­kon is megszámolhatunk.

Kovács Zoltán: A Pitralontól a hajzseléig

A Fidesz-rendszer piramis-játéka, amit valami tragikus félreértés folytán a pártideológia a magyarországi polgárság kiépítésének modelljeként értékel, a következőképp működik: a legmagasabb szinten kijelölik az oligarchákat Mészárostól Garancsin keresztül Nyergesig, ők tovább osztanak pénzt és sarzsit, és ez az egész trágyalé folyik lefelé, mígnem eljut a településekig. Ebben a mechanizmusban, ebben a korrupciós struktúrában működik az ország, amiről természetesen mindenki tud, a magyar kistelepülésektől az Olaf-on keresztül Brüsszelig. Tenni ellene igen nehéz, mert a rendszer központi gondolata, hogy ebbe a korrupciós felépítménybe lehetőség szerint mindenkit belehúz, kit sokkal, kit kevéssel, vannak, kiket már egy szelet zsíros kenyérrel is. Ellenállás szinte nincs, de hogyan is lenne, amikor a lakosság jelentős része a hónap végén anyagi nehézségekkel küzd.

Egy kutatás szerint míg két éve a megtakarítással rendelkezőknek átlagosan még több, mint 2 millió forintjuk volt, addig most csak 1,8 millió forintra rúg az összeg. Az átlag mögé nézve az is kiderül: a válaszolók harmadának csak kevesebb mint félmillió forintos megtakarítása van, 42 százalékuk pedig csupán egyetlen hónapot tudna kihúzni fizetés nélkül a tartalékaiból.

Győri Lóránt – Juhász Attila: Zöld apokalipszis most?

Napról napra újabb hírek érkeznek a környezetvédelemmel és klímaváltozással kapcsolatban: a Mátrai Erőműhöz köthető vegyi üzemzavar miatt tucatnyi embert szállítottak kórházba mérgesgáz miatt, az Európai Parlament határozatában „klímavészhelyzetet” hirdetett ki, a hétmilliós indiai Csennaiban 2019 nyarára egyszerűen elfogyott a víz.

Míg egyesek szerint az előbbiek bizonyítják, hogy ütött a bolygónk és vele az emberiség végső órája, mások mindezt felesleges pánikkeltésnek tartják.

Ha azonban az éghajlatváltozással kapcsolatos viták és társadalmi változások mélyére nézünk, akkor világossá válik, hogy egyrészt a környezetvédelemhez kapcsolódóan a politikai rendszerek és attitűdök hosszú távú átalakulása zajlik, másrészt e mögött az átrendeződés mögött a késő modernitás társadalmainak eltérő krízisfelfogása, a krízishez kapcsolódó politikai-társadalmi-tudományos döntéshozatal zavara található. Elemzésünkben ezért a zöldmozgalmak és (zöld)populizmus működésére szeretnénk ideológiáktól független(ebb) magyarázatot adni, hiszen az igazi kérdés nem Greta Thunberg és társainak személye vagy moralitása, hanem a globális klímalatváltozás társadalmi következménye, az erre a kihívásra adható társadalmi válaszok lehetősége.

Gadó Gábor: Az őrmester örök

Meggyőződésem, már a második Orbán-kormány tisztában volt vele, mennyi buktatóba ütközik a jogalkotói szándékok megértése. Az Alaptörvény 28. cikkében ezért került kimondásra, hogy „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. Évekig úgy tűnt, ennyi elegendő, míg aztán tavaly nyáron az Alaptörvény hetedik módosítása nyomán az is világossá vált, hogy a bíróságok kötelesek „(…) a jogszabályok megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását figyelembe venni”.

Azóta a törvények miniszteri indokolásának szövege gyakran fontosabb a képviselők által megszavazott rendelkezéseknél.

Mindezen erőfeszítések ellenére olykor mégis a bizonytalanság érzése fogja el a jogalkalmazót, aki arra gondol, mennyivel könnyebb lenne, ha hallhatna valamit arról, amit a tervezetek tárgyalásakor a kormánypárti képviselők bizalmasan mondanak egymásnak. Lehet, kiderülne, hogy a Fidesz-KDNP frakció tagjai sem használják az átlagnál sűrűbben a migráns szót, és beszélgetéseikben a kereszténység és a magyarok kifejezéseket a koalíciót vezető párt nevével helyettesítik.

Érdekes lett volna például hiteles forrásból megismerni, hogy mivel magyarázzák a kormány tagjai az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény („Ab törvény”) idén decemberi módosítását. A mintegy százötvenoldalas „salátatörvényben” olvasható szabályokkal ugyanis a kétharmados többség az alkotmányjogi panasz intézményének jelentős kiegészítésére vállalkozott.

„Kár tagadni – a mai napig varázslatra vágyunk” – Sonnevend Júliával beszélget Kőszeghy László

Orbán a páneurópai piknik 30. évfordulóján a ZDF újságírójának kérdésére azt válaszolta: „30 évvel ezelőtt azért bontottuk le a falakat, hogy ők [a kelet-németek] szabadok lehessenek és biztonságban élhessenek, és most, 30 évvel később azért védjük Európa déli határait, hogy ők továbbra is szabadok lehessenek és biztonságban élhessenek.” Hogyan értelmezi ezt a mondatot?

Orbán válasza éppen a két narratíva, a mítosz és ellenmítosz közötti összeütközést akarja kikerülni. Azt állítja, nem az számít, hogy fal vagy nem fal, hiszen az létezhet mindenféle körülmények között – a lényeg a kontextus. És bizonyos értelemben igaza van: a nemzetközi választófalaknak, amelyek rohamtempóban épülnek világszerte, egy része terrorizmusellenes, más része drogszállításellenes vagy éppen bevándorlásellenes. Vagyis különböznek a berlini faltól, amely benn tartott embereket és nem kinn – ez valóban egészen más funkció. Ettől függetlenül: ez az állítás menekülőútvonal is egyben. Nehezen vállalható lenne azt mondani, hogy én a XXI. században, itt, Európa közepén támogatom egy archaikus fal felépítését, amely olyan, mint a berlini fal. Nyilván azt kell állítani, hogy ez egészen más típusú politikai képződmény. A mondata második felében egyébként ügyesen kikerüli a „fal” szót, és déli határokról beszél…