Margaret Atwood egy valamiben nem árult zsákbamacskát A szolgálólány meséjével: hogy bármilyen erős és hatalmas is Gileád, előbb vagy utóbb el fog bukni. Addig viszont megnyomorít és elpusztít egész generációkat, ezért az öröm nem lehet teljes, amikor elbukik – de elbukik, mint ahogy egyetlen diktatúra sem élhet örökké, és egy napon minden zsarnoki rendszerre a régmúlt egy elfajzott időszakaként néz majd a történelem. Ez légyen, ami lelket ad, ahogy a költő mondaná, csak közben mégis csak jó lenne nem kerülni a rendszer vértanúi közé.
June, A szolgálólány meséje főhőse igazán megtett mindent ezért – no meg azért is, hogy azért a rendszer nagyon, nagyon mérges legyen rá. Amikor elköszöntünk tőle a kötet végén, nem tudtuk, mi vár rá. A Hulu tévésorozata ugyan kínált néhány alternatívát a folytatásra, de hogy azt a könyv szerzője, Margaret Atwood is úgy gondolta-e, arról eddig nem szólt a fáma, és most, a folytatás megjelenésével sem lett egyértelmű a válasz. Ugyanakkor
Ennek nagyon egyszerű módját választotta a szerző: nem A szolgálólány meséje vége után közvetlenül vesszük fel a fonalat, hanem nagyjából tizenöt évvel később, és nem is June-nal. Hogy pontosan kik a történet narrátorai, azt nem írhatom le, mert kolosszális spoiler lenne mind, legyen elég annyi, hogy három nőalak beszél, éspedig három olyan nő, akik más-más szemszögből, de első kézből tudnak mesélni arról, hogyan is alakult Gileád sorsa az után, hogy June-t elvitte az a bizonyos furgon, annál is inkább, mivel ők mindhárman tevékeny alakítói az állam történetének. Ez persze nem jelenti azt, hogy June-ról soha többé nem hallunk, és azt sem, hogy megragadunk ezen az idősíkon, hiszen a címből is sejthetően visszaemlékezések és tanúvallomások ezek, melyek Gileád első napjaitól annak érett működéséig egész sokat le tudnak fedni a történtekből, nyilván a maguk személyes szűrőjén keresztül.
Így aztán, míg A szolgálólány meséjében csak felvillant, a Testamentumokban tovább gazdagodik a képünk arról, hogy pontosan kik és hogyan alakították ki Gileád működésének szabályait, hogyan kerültek hatalomra azok, akik oda kerültek, milyen intrikákkal kellett szembenézniük, és egyáltalán: mi mozgatta őket. Belelátunk a gileádi oktatáspolitikába és teológiába, és a kép éppen olyan bicskanyitogató, amilyennek gondoltuk, a nők elnyomása kislánykortól teljeskörű és kimódolt rendszerben történik, mely olyan erős, hogy az sem rendíti meg, ha időről időre kilóg a lóláb itt-ott. Ugyanakkor képet kapunk arról is, hogy a rendszer ellenségeit sem kell félteni, ezen a fronton tehát hiába Gileád puritán, technológia-tagadó volta, némi modern kütyü keverve némi misszionárius munkával csodákra képes, főleg, ha egy minden gyanú felett álló, ám a fenséges, elsöprő bosszú vágyától fűtött honpolgár is érintett a dologban. Nem szabad lebecsülni a nőket, főleg nem a kemény, tanult, és a nők elleni igazságtalanságokban jártas nőket.
A disztópia és kémregény vonalon túl pedig akad még egy: a Testamentumok fejlődésregény is, mégpedig többszörös, és bár nem szoros folytatás, természetesen kikacsint a regény A szolgálólány meséjének eseményeire is. Érthető ugyan azok nélkül is – ami szép teljesítmény egy folytatástól –, sőt, a Testamentumok önálló regényként is megrendítően erős írói teljesítmény, de egyértelműen az előzménnyel együtt adja ki a teljes történetet. Margaret Atwood nem okoz csalódást: minden különbözőségük ellenére is azonosulható, életszerű hősöket teremt, akiknek egyre szélesebb vigyorral drukkol az olvasó, ahogy kezdi megérteni, merre haladunk. Emellett Atwood tovább sző egy államrendet, megmutatva annak további arcait és hangulatait, és lezár egy történetet, intellektussal és a humorral oldva ezt az egyébként egyáltalán nem szívvidító mesét, melyben a kiolthatatlan szabadságvágy és a demokráciába vetett hitt találkozik a legyőzhetetlen humanizmussal.
A Testamentumok magyar kiadását decemberre ígéri A szolgálólány meséjét is jegyző Jelenkor kiadó, angolul viszont már elérhető a nemzetközi könyváruházakban.
Kiemelt kép: Hulu
